A hazánkban
A rajtaütés címmel bemutatott indonéz mozi igen kalandos körülmények között került bele a nemzetközi filmforgalmazás artériájába. A 2011-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütáló alkotást a kritikusok elég kedvezően fogadták, és az ezt követő fesztiválok közönsége is pozitívan állt a távol-keleti akciófilmhez, de egy indonéz produkciónak széleskörű forgalmazásra szert tenni érthetően nem könnyű. Az USA-ban – azaz a legfontosabb piacon – a Sony Pictures Classics vette meg a jogokat, és rögtön egy címváltoztatást kért, ebből adódik, hogy nehéz zöldágra vergődni a tekintetben, hogy milyen címet is használjunk a mozi kapcsán, hiszen az eredeti (
Serbuan maut) mellett számos egyéb elnevezésen is fut az alkotás. Filmzenei oldal lévén, mi az albumon szereplő mellett tettük le a voksunkat, s a későbbiekben majd látjuk, a Sony USA-nak szánt verziójának nemcsak a cím, hanem a zene szempontjából is kiemelkedő szerepe volt. A mozit Gareth Evans írta és rendezte. A walesi direktor nyúlfarknyi terjedelmű filmográfiája szinte kizárólag az indonéz harcművészeti mozikra korlátozódik, s a legsikeresebb ezek közül eddig egyértelműen
A rajtaütés, melynek főszereplőjét, Iko Uwaist második mozija, a
Merantau kapcsán ismerte meg. Uwais a pencak silat nevű indonéz harcművészet mestere, és ebből kifolyólag került filmek közelébe is, és olyannyira felkapott lett már, hogy Keanu Reeves idén bemutatásra kerülő első saját rendezésű mozijában (
A Tai Chi harcosa) is ő lesz az egyik főszereplő.

A film sztoriját tekintve nem lehet kikerülni, hogy ne vessük össze a 2012-es
Dreddével, mint ahogyan az igazságszolgáltató képregényhős zenéjéről szóló írásunkban is megtettük ugyanezt. Történetesen a két alkotás alapsztorija megegyezik, lévén egy szűk helyen, azaz egy magas toronyházban játszódnak, ahol az igazságszolgáltatás erői elszigetelve bent ragadnak az építményt (is) uraló bűntanya erőszakos tagjaival összezárva. Ám a két adrenalinbomba közötti hasonlóság, a nyilatkozatok alapján, csak a véletlen műve volt.
A rajtaütésben a fiatal, hamarosan apukává váló Rama (Uwais), az elit kommandósok tisztje élete legnehezebb feladatát kapja, mivel hajnalban csapatával rajta kell ütnie a Jakarta nyomornegyedének szívében álló, bevehetetlen toronyházon, ahol a város legveszedelmesebb gengszterei és gyilkosai laknak, itt él ugyanis a hírhedt drogbáró, akit az egységnek el kellene fognia. Azonban a fővezér hírt kap a rajtaütésről, így az épületet lezárják, ezáltal az elit alakulat bennragad, ahhoz pedig, hogy kijussanak, a gengszterek hadán kell átverekedniük magukat.
A film első változata még Aria Prayogi és Fajar Yuskemal zenéjével került bemutatásra, de a szélesebb körű forgalmazás megkezdése előtt a Sony új score-t komponáltatott hozzá. Ennek megírására a Linkin Park rapperét, gitárosát, billentyűsét, Mike Shinodát és Joseph Trapanesét kérték fel. Előbbit a zenekar okán talán nem szükséges bemutatni, utóbbiról viszont azt érdemes tudni, hogy több filmzene elkészítésében segédkezett már kiegészítő zeneszerzőként, illetve hangszerelőként vagy karmesterként, így például a
Dexter utóbbi pár évada, a
Villámtolvaj – Percy Jackson és az Olimposziak, illetve nemrég a
Tron: Uprising című sorozat esetében. Ez utóbbiba pedig úgy került, hogy ő volt a Daft Punk jobbkeze a
Tron: Örökségnél.
A rajtaütés score-jának stílusától azt várnánk, hogy ha már a Linkin Park frontembere a társszerzője, akkor hozza a banda stílusát, ám aki erre számít, az csalódni fog, mivel szinte semmi Linkin Park-os nincs benne. A score leginkább Trent Reznor és Atticus Ross stílusjegyeit hordozza magán, annyi különbséggel, hogy Shinoda és Trapanese a mainstream határain belül marad, tehát alkotásuk jóval populárisabb, mint az Oscar-díjas duóé, persze azért túl sok dallamot és harmóniát
A rajtaütés aláfestésénél sem kapunk. Sőt néhány tételnél (például: "Rama's Family Dream") az érződik, hogy
A tetovált lány score-ja tempként lett kiadva a két szerzőnek.
Arról nincs információ, hogy a páros milyen munkamegosztást alkalmazott, összedolgoztak vagy belefolytak-e egymás munkáiba, esetleg teljesen külön utakon jártak, azonban néhány track és trackrészlet esetében – korábbi alkotásaik alapján – kihallani, hogy ki írhatta. Az ütős, dinamikus "Hole Drop"-ban például egész erőteljes utalás bukkan fel a
Tron: Örökség zenéjére, ezen trackhez több effektet és samplert is átemelt azon munkájából Trapanese, s feltehetőleg azon tételek, melyek valamilyen formában rokoníthatók az említett mozival, mind Trapanese munkái. Persze nem plagizálás ez, hiszen az elektronikus zenében ezek az építőelemek minden komponista esetében újrahasznosításra kerülnek. A "Drug Lab" úgyszintén egyértelműen az ő kézjegyét viseli magán, a torzításokkal teli, dinamikus technós momentum egyébként ütős pontja a score-nak.

Shinoda már kevésbé felismerhető a zenében, mivel a gitáros részek – legalábbis tisztán észrevehető és nem széttorzított formában – elég ritkák, mint ahogyan pörgősebb rock sem igen gyakori elem. Feltehetően ő felelt az indusztriális zenei vonalért, mint amire a csendes nyitány után rögtön hallunk is példát a "Gear Up"-ban; ez a visszafogott Nine Inch Nails-hangzás egyébként szinte a teljes score-on végigvonul. Illetve az ütőhangszerek ismerőjeként feltehetőleg Shinoda lehetett a dobos megoldások komponistája is, jó példa erre az agyontorzított gitárokkal is színezett "We Have Company", vagy a technós kifutású "Machete Standoff", melyben Trapanese kézjegye is benne van. Több tétel viszont semmilyen karakteres jeggyel nem rendelkezik: főként széttorzított, szintis, búgó elektronikus részek ezek, mint például a "We're Alone Here", a "Close Shave" vagy a "Dead Already" – ezeknek semmi keresnivalójuk nem lett volna a kiadványon, hiszen csupán töltelékek és unalmasak. Néhol pedig műszimfonikusok próbálják oldani a végig uralkodó elektronikus jelleget, mint például a "One Way Out"-ban vagy a "Uncle Andi"-ban, ám ezek műanyag hangzásuk ellenére sem problémásak, hiszen illenek a score jellegéhez. A filmhez két dal is íródott, melyeken már átüt Shinoda zeneisége. A Deftones frontembere, Chino Moreno által előadott "Razors.Out" kifejezetten jó darab, a Shinoda által gardírozott GBC, vagyis a Get Busy Committee "Suicide Music" című rapes produktuma viszont – a stílussal szembeni ellenérzésem okán – különösebben nem fogott meg.

A mozihoz kiválóan passzol az olykor dühös, olykor csendesen feszültségkeltő score, és a filmzenék terén teljesen járatlan Shinoda is meglepően jól teljesített, Trapanese pedig bizonyította, hogy nem véletlenül került a mozivilág közelébe. Ám az album a maga hetvenpercnyi játékidejével kissé fárasztó, mivel sokszor ugyanazt a jellegtelen, a hallgató számára fogódzkodó nélküli elektronikus hömpölygést halljuk. Amikor viszont egyedibb a zene, tehát van karaktere az adott tételnek, akkor kifejezetten jó a score, azonban a hullámzó kettőség sajnos mindvégig jelen van.