A hazánkban A rajtaütés címmel bemutatott indonéz mozi igen kalandos körülmények között került bele a nemzetközi filmforgalmazás artériájába. A 2011-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütáló alkotást a kritikusok elég kedvezően fogadták, és az ezt követő fesztiválok közönsége is pozitívan állt a távol-keleti akciófilmhez, de egy indonéz produkciónak széleskörű forgalmazásra szert tenni érthetően nem könnyű. Az USA-ban – azaz a legfontosabb piacon – a Sony Pictures Classics vette meg a jogokat, és rögtön egy címváltoztatást kért, ebből adódik, hogy nehéz zöldágra vergődni a tekintetben, hogy milyen címet is használjunk a mozi kapcsán, hiszen az eredeti (Serbuan maut) mellett számos egyéb elnevezésen is fut az alkotás. Filmzenei oldal lévén, mi az albumon szereplő mellett tettük le a voksunkat, s a későbbiekben majd látjuk, a Sony USA-nak szánt verziójának nemcsak a cím, hanem a zene szempontjából is kiemelkedő szerepe volt. A mozit Gareth Evans írta és rendezte. A walesi direktor nyúlfarknyi terjedelmű filmográfiája szinte kizárólag az indonéz harcművészeti mozikra korlátozódik, s a legsikeresebb ezek közül eddig egyértelműen A rajtaütés, melynek főszereplőjét, Iko Uwaist második mozija, a Merantau kapcsán ismerte meg. Uwais a pencak silat nevű indonéz harcművészet mestere, és ebből kifolyólag került filmek közelébe is, és olyannyira felkapott lett már, hogy Keanu Reeves idén bemutatásra kerülő első saját rendezésű mozijában (A Tai Chi harcosa) is ő lesz az egyik főszereplő.


A film sztoriját tekintve nem lehet kikerülni, hogy ne vessük össze a 2012-es Dreddével, mint ahogyan az igazságszolgáltató képregényhős zenéjéről szóló írásunkban is megtettük ugyanezt. Történetesen a két alkotás alapsztorija megegyezik, lévén egy szűk helyen, azaz egy magas toronyházban játszódnak, ahol az igazságszolgáltatás erői elszigetelve bent ragadnak az építményt (is) uraló bűntanya erőszakos tagjaival összezárva. Ám a két adrenalinbomba közötti hasonlóság, a nyilatkozatok alapján, csak a véletlen műve volt. A rajtaütésben a fiatal, hamarosan apukává váló Rama (Uwais), az elit kommandósok tisztje élete legnehezebb feladatát kapja, mivel hajnalban csapatával rajta kell ütnie a Jakarta nyomornegyedének szívében álló, bevehetetlen toronyházon, ahol a város legveszedelmesebb gengszterei és gyilkosai laknak, itt él ugyanis a hírhedt drogbáró, akit az egységnek el kellene fognia. Azonban a fővezér hírt kap a rajtaütésről, így az épületet lezárják, ezáltal az elit alakulat bennragad, ahhoz pedig, hogy kijussanak, a gengszterek hadán kell átverekedniük magukat.

A film első változata még Aria Prayogi és Fajar Yuskemal zenéjével került bemutatásra, de a szélesebb körű forgalmazás megkezdése előtt a Sony új score-t komponáltatott hozzá. Ennek megírására a Linkin Park rapperét, gitárosát, billentyűsét, Mike Shinodát és Joseph Trapanesét kérték fel. Előbbit a zenekar okán talán nem szükséges bemutatni, utóbbiról viszont azt érdemes tudni, hogy több filmzene elkészítésében segédkezett már kiegészítő zeneszerzőként, illetve hangszerelőként vagy karmesterként, így például a Dexter utóbbi pár évada, a Villámtolvaj – Percy Jackson és az Olimposziak, illetve nemrég a Tron: Uprising című sorozat esetében. Ez utóbbiba pedig úgy került, hogy ő volt a Daft Punk jobbkeze a Tron: Örökségnél.


A rajtaütés score-jának stílusától azt várnánk, hogy ha már a Linkin Park frontembere a társszerzője, akkor hozza a banda stílusát, ám aki erre számít, az csalódni fog, mivel szinte semmi Linkin Park-os nincs benne. A score leginkább Trent Reznor és Atticus Ross stílusjegyeit hordozza magán, annyi különbséggel, hogy Shinoda és Trapanese a mainstream határain belül marad, tehát alkotásuk jóval populárisabb, mint az Oscar-díjas duóé, persze azért túl sok dallamot és harmóniát A rajtaütés aláfestésénél sem kapunk. Sőt néhány tételnél (például: "Rama's Family Dream") az érződik, hogy A tetovált lány score-ja tempként lett kiadva a két szerzőnek.

Arról nincs információ, hogy a páros milyen munkamegosztást alkalmazott, összedolgoztak vagy belefolytak-e egymás munkáiba, esetleg teljesen külön utakon jártak, azonban néhány track és trackrészlet esetében – korábbi alkotásaik alapján – kihallani, hogy ki írhatta. Az ütős, dinamikus "Hole Drop"-ban például egész erőteljes utalás bukkan fel a Tron: Örökség zenéjére, ezen trackhez több effektet és samplert is átemelt azon munkájából Trapanese, s feltehetőleg azon tételek, melyek valamilyen formában rokoníthatók az említett mozival, mind Trapanese munkái. Persze nem plagizálás ez, hiszen az elektronikus zenében ezek az építőelemek minden komponista esetében újrahasznosításra kerülnek. A "Drug Lab" úgyszintén egyértelműen az ő kézjegyét viseli magán, a torzításokkal teli, dinamikus technós momentum egyébként ütős pontja a score-nak.


Shinoda már kevésbé felismerhető a zenében, mivel a gitáros részek – legalábbis tisztán észrevehető és nem széttorzított formában – elég ritkák, mint ahogyan pörgősebb rock sem igen gyakori elem. Feltehetően ő felelt az indusztriális zenei vonalért, mint amire a csendes nyitány után rögtön hallunk is példát a "Gear Up"-ban; ez a visszafogott Nine Inch Nails-hangzás egyébként szinte a teljes score-on végigvonul. Illetve az ütőhangszerek ismerőjeként feltehetőleg Shinoda lehetett a dobos megoldások komponistája is, jó példa erre az agyontorzított gitárokkal is színezett "We Have Company", vagy a technós kifutású "Machete Standoff", melyben Trapanese kézjegye is benne van. Több tétel viszont semmilyen karakteres jeggyel nem rendelkezik: főként széttorzított, szintis, búgó elektronikus részek ezek, mint például a "We're Alone Here", a "Close Shave" vagy a "Dead Already" – ezeknek semmi keresnivalójuk nem lett volna a kiadványon, hiszen csupán töltelékek és unalmasak. Néhol pedig műszimfonikusok próbálják oldani a végig uralkodó elektronikus jelleget, mint például a "One Way Out"-ban vagy a "Uncle Andi"-ban, ám ezek műanyag hangzásuk ellenére sem problémásak, hiszen illenek a score jellegéhez. A filmhez két dal is íródott, melyeken már átüt Shinoda zeneisége. A Deftones frontembere, Chino Moreno által előadott "Razors.Out" kifejezetten jó darab, a Shinoda által gardírozott GBC, vagyis a Get Busy Committee "Suicide Music" című rapes produktuma viszont – a stílussal szembeni ellenérzésem okán – különösebben nem fogott meg.


A mozihoz kiválóan passzol az olykor dühös, olykor csendesen feszültségkeltő score, és a filmzenék terén teljesen járatlan Shinoda is meglepően jól teljesített, Trapanese pedig bizonyította, hogy nem véletlenül került a mozivilág közelébe. Ám az album a maga hetvenpercnyi játékidejével kissé fárasztó, mivel sokszor ugyanazt a jellegtelen, a hallgató számára fogódzkodó nélküli elektronikus hömpölygést halljuk. Amikor viszont egyedibb a zene, tehát van karaktere az adott tételnek, akkor kifejezetten jó a score, azonban a hullámzó kettőség sajnos mindvégig jelen van.