Pont abban az évben találkozott újra Andrew Davis rendező és James Newton Howard, amikor igen jól sikerült közös munkájuknak, az 1993-as A szökevénynek épp a folytatása készült. Az érdekesség annyi, hogy ahhoz a filmhez (Életre-halálra) semmi közük sem volt már, mégis azzal párhuzamosan új projektbe hozta őket össze a szakma, mely egy régi Hitchcock-klasszikust kívánt a kilencvenes évek végére jellemző thrillerek hangulata szerint újrázni. A filmhez elég nívós színészgárdát sikerült összeverbuválni, hiszen a rideg és számító üzletember szerepére akkoriban Michael Douglasnek aligha akadt volna kihívója, csinos és okos feleségnek Gwyneth Paltrow hasonlóan remek választás volt, de Hercule Poirot, a belga detektív után egy arab felügyelőt megszemélyesítő David Suchet-re, valamint a fiatal szeretőt alakító Viggo Mortensenre sem lehet sok panasz. Annál több viszont magára a végeredményre, amelynél egyszerűen nem is érdemes párhuzamot vonni az eredeti Gyilkosság telefonhívásrával. Részemről legalábbis annyi bőven elég, hogy míg Hitchcock filmjére a mai napig emlékszem, Davis feldolgozásából mindössze Paltrow és Suchet közös jelenete maradt meg, amikor az arab nyomozó meglepetésére anyanyelvén szól vissza hozzá a nő. Ez pedig egy krimi esetében nem számít jó eredménynek.


Az ötlet azonos: a milliomos férj hanyagolja feleségét, de tisztában van azzal, hogy párja talált már magának hiánypótló partnert. Ördögi tervet eszel ki, s mintha véletlenül tenné, elmegy a szeretőhöz, hogy felbérelje a nő meggyilkolására. Az elképzelés szerint ez lenne a tökéletes gyilkosság, ám jókora hiba csúszik a számításába, ami aztán feje tetejére állítja a szerelmi háromszög összes szereplőjének életét. A feldolgozás egyik hátránya, hogy mindenről már jó előre pontos információt kapunk, így a hitchcocki nyomozás élménye elmarad, másrészről pedig csavaros krimihez képest borzalmasan egyszerű megoldással zár, és ettől az egésznek izzadságszagú hatása lesz. Egy olyan film szaga, melynek hiányát egyáltalán nem éreznénk meg.

Annak ellenére, hogy abban az évben James Newton Howardnak összesen ez az egy filmes munkája volt, nem mondhatjuk, hogy túlságosan megerőltette volna magát. A Tökéletes gyilkosság egyike leggyengébb muzsikáinak, melyből gyakorlatilag minden hiányzik, amit az ember egy izgalmasnak képzelt thrillertől elvárhatna. A komponista igazából akkortájt ismerkedett csak a műfajjal, de míg az Egy igaz ügy zenéje sokkal harsányabb lett a megszokottnál (hovatovább jót is tett a filmnek az olykor már horrorisztikus kakofóniába torkolló aláfestés), addig a Legbelső félelem hasonlóan rossz muzsikája mellett csupán – érthetően – ki nem adott score-ok jelzik ilyen irányú szárnypróbálgatását. A tárgyírásunkban szereplő mű talán csak azért lelt kiadóra, hogy legalább ez az egy album megjelenjen a szerzőtől 1998-ban, de megismerve ezt a Varése Sarabande által megszokottnak mondható félórás anyagot, nyugodtan fejezhetném be ezt a bekezdést is úgy, mint az előzőt, csak éppen a score-ra aktualizálva.


A funkcionális filmzene egyik sajátossága, hogy főként látvánnyal együtt bír érvényesülni, és önálló helytállásra legtöbbször képtelen. A Tökéletes gyilkosság kísérete pontosan ilyen score, noha muszáj vagyok megkövetni magam, mert az idők homályába vész a mozi emléke, úgyhogy nem tudok hitelesen nyilatkozni arról, mennyire váltak Howard aláfestésétől élvezhetőbbé az egyes jelenetek. Zenei szempontból vizsgálva erősen kétlem, hogy sokat számított, mert a tételeket hallgatva legtöbb esetben az az érzésem, mintha valójában ő írta volna meg A szökevény folytatásának zenéjét, de igazából nem volt kedve már hozzá. Hasonló például a lopakodást, rejtőzködést kifejező tételek hangulata, így az "It's Too Late" vagy az "Intruder" akár származhatna onnan is, de a gyilkosságot kísérő akciótételek ("The Attack", "He's in the Kitchen", "Safe Deposit Box") sem különösebben térnek el az öt évvel ezelőtt megírt mű pörgősebb pillanataitól. Talán csak annyiban, hogy kisebb a zenekar szerepe, és érezhetően a szerző a szintetizátoraira építette a szerzeményeket. Hogy a zeneiség, azon belül is a korábbról jellemző jazz még fokozottabb hiányát már ne is említsem.

Ez a gépiesített megoldás viszont már rögtön az "Opening Theme"-ben igen rosszul sül el. Bár az elektronikus szőnyeg jelzi előre, hogy nagyjából mire számíthatunk, egy viszonylag jó téma mégis borzasztóan rossz kórushanggal szólal meg. Ezt ráadásul a tétel végén még tetézi is a felcsendülő másik téma, ugyanis egy legalább ilyen rossz szintis hegedűhanggal borzolja a kedélyeket. Pedig hangulatos, és ezt az albumot záró "What Happens If...?"-ben be is bizonyítja; egészen más, amikor egy egyszerű dallamsort valódi hangszerek adnak elő, és bár egyáltalán nem vagyok a szintik ellen, a kürt, oboa, hegedű és zongora csak hasznára vált a zenének. Feltétlen kiemelendő még az "Ever Been to Belize?", melynek lazább, poposabb stílusa a Vészhelyzet aláfestéseire emlékeztet, illetve hatperces kirívó hosszúságával a "Can You Ever Forgive Me?" is érdemel pár szót, leginkább azért, mert itt kezdenek a zenekari tagok ébredezni, s például egy hangulatos oboaszólóval jelzik jelenlétüket. Hiába azonban a hossz, igazából ez a tétel sem tart semerre, csak valószínűleg nem tudták hol tovább szabdalni. Kész szerencse, hogy az egyébként élvezhetetlen "You Take Care" szinte felriaszt ebből a bágyadtságból, de a kétpercnyi zenekari tombolást bármely korábbi akciódúsabb Howard-zenébe be tudnám illeszteni. Mint kimaradt tételt.


A Tökéletes gyilkosság korongja a zeneszerző azon albuma, melynél a legtöbb kérdőjel szerepel a tracklistában, és ezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert emellett bizony nem túl sok további érdekességet lehet elmondani róla. Ha a filmzenékért, kiemelten pedig James Newton Howard munkáiért rajongó zenehallgatóként kellene válaszolnom a trackcímekben található kérdésekre, nagyjából így nézne ki:

1. Voltál már valaha Belizén? – Nem, még soha.
2. Meg tudsz nekem valaha bocsájtani? – Igen, mert ismerem a többi zenédet.
3. Mi lenne, ha...? – ...elfelejtenénk ezt az albumot egy életre? Az égvilágon semmi.