A zsaruk becsülete nem jó film, nagyon nem jó. Ezen tömör és velős megállapításnak az oka pedig az alkotás rendkívüli vontatottságában és az álmosító monotonitásában keresendő. Egyszerűen annyi felesleges mellékszállal teletűzdelt moziról van szó, hogy ezektől az amúgy említésre méltó pillanatok is teljesen elvesznek. Gavin O'Connor rendező többedmagával a film forgatókönyvét is jegyzi, és érezhetően annyira szerelmes volt saját sztorijába, hogy egyszerűen sajnálta azt megvágni. Ha egy kicsit megpróbálunk egy vágó szemével tekinteni a filmre, és bizonyos jelenetek kapcsán a fejünkben csattogtatjuk a képzeletbeli ollót, akkor érezhetjük, hogy egy egészen jó kis férfias rendőrmozi is kisülhetett volna az alapanyagból. Ehelyett azonban picsogós jelenetekkel és felesleges, sehova sem vezető epizódokkal terhelt filmet látunk, amit én az utóbbi évek egyik legunalmasabb mozijának vélek.


Színtelenségét tovább erősíti maga a történet is, melyben az egyediségnek a leghalványabb szikráját sem sikerült felfedeznem. A napjainkban már alapból nem túl eredeti "jó zsaru-korrupt zsaru" viszonyrendszert annyi, de annyi film ellőtte már, hogy csak valami igen egyedi ötletbe ágyazva lehet érdekes alkotást készíteni belőle. A zsaruk becsületében nem sikerült izgalmas környezetbe helyezni a rendőri visszaéléseket, és az ez ellen küzdő becsületes zsaruk ténykedéseit. A történetben egy rendőrcsalád körül peregnek az események, bár nem igazán sikerül megfejteni, hogy akkor most ki kinek is a kicsodája – ez pedig igencsak problémás, mert a film szöveg- és karaktercentrikus, tehát nem árt, ha az ember már az elején felveszi a ritmust, és tudja, hogy éppen melyik egyénről is folyik a diskurzus a vásznon. Azonban még ha ettől a nem kis apróságtól el is tekintenénk, akkor se lenne élvezetes az, amit látunk, mert banális blődségek és túlontúl "filmszagú" események váltják egymást. A fő cselekményszál pusztán annyi, hogy történik egy csúnya leszámolás, melybe rendőrök is belekeverednek, ezt korrupt társaik szimpla rajtaütésnek állítják be, viszont vannak, akiknek kérdéseik akadnak ezzel a teóriával kapcsolatban. Eköré az egyszerű eseménysor köré szövődik fel egy nagyobb család élete, karácsonyozással, rákbeteg feleséggel, várandós feleséggel, elvált feleséggel, megözvegyült feleséggel, és unalmas hétköznapokkal. Ez addig rendben is lenne, hogy a film betekintést akar nyújtani a szereplők háttérvilágába, viszont amikor mindez már a vezértörténet kárára megy, akkor ott komoly problémák vannak. Ezt pedig az amúgy igen jól teljesítő színészcsapat sem tudja orvosolni, mert hiába alakít jól Colin Farrell, és hiába nyújt ismét magas szintű alakítást Edward Norton, valamint hiába a sok szintén jól teljesítő mellékszereplő (élükön Jon Voighttal), ha unalmas minden szó, amit kimondanak.

A zenéért Mark Isham volt a felelős, aki az utóbbi időben egyszerűen érthetetlen módon ráállt egy olyan sorozatgyártásra, melyből ugyan biztosan megél, de hírnevét erősen megtépázza. Ráadásul ezen művei gyakorlatilag semmi egyediséggel sem rendelkeznek, és sajnálom kimondani, de az általa mostanában végzett komponálás nem különbözik a sokat kritizált Remote Control módszereitől. Isham is zenei paneleket alkalmaz, újra és újra ugyanazt – igaz másokat, mint az imént említett csoportosulás –, de a zeneszerzés technikájában semmi eltérést sem tudok felfedezni. A zsaruk becsületéhez írt aláfestése hangulatában semmiben sem különbözik a szerző elmúlt három évben gyártott score-jainak többségétől. Gyakorlatilag cserélgetni lehetne ezen zenék albumain a trackeket, számottevő különbség ugyanis nincs köztük. Igaz, néha előkerül mindben egy-két egyedi elem, ami vagy egy hangszer, vagy egy szép dallam, de egy jó összhatás kialakulásához ez nagyon kevés. Azt elfogadom, hogy nem lehet minden zenéje a Fekete Dália-féle score szintjén mozgó darab, de azért lassan már szívesen vennénk tőle ismét valami hasonlót.


Kétségtelen, hogy A zsaruk becsületéhez olyan aláfestés született, mely viszonylag jól illik hozzá, bár az első félórában például Isham munkáját még nyomokban sem lehet felfedezni. A trackcímekből gyanítható, hogy bizonyos részekhez írt ugyan zenét a szerző, de ezeket a rendező nem használta fel. A score legnagyobb problémája hasonló a filméhez, vagyis szintén lapos, de azért kétségtelen, hogy tartalmaz említésre méltó, tetszetős megoldásokat is. Ügyesen keveredik benne például a nagyzenekar vonósszekciója és a szintetizátor hangjai, bizonyítja ezt például a nyitó tétel ("Burning Car"), melynek elnyúló, hosszan kitartott hangjai az egész albumra jellemzőek. Nem sok tétel az, ahol valami mást is bevet a komponista, de ilyen például a "Family", ahol egy hegedűn játszott íres motívumok jelentik a változatosságot, vagy efféle az utolsó két track is, melyek jóval összetettebbek és izgalmasabbak elődeik többségénél. De az ambientszerű hangokra építő tételek egy része sem megvetendő, ilyen a "Suicide", az "Abby" vagy a "Confession" – igaz, egy idő után a közel egyórás játékidő alatt kissé unalmassá válnak.

Többször előkerül a különféle gitárok mellett egyéb pengetős hangszer is, például a hollywoodi filmzenébe Gustavo Santaolalla által bevezetett charango hangjait is felfedezhetjük a műben – ez egyébként nemhogy hátrány, hanem óriási előnye a score-nak. Erre épít a "Fran and Abby", a "Funeral" vagy a zárótrack második fele, a "Waterline". Utóbbiban egy meg nem nevezett valaki egy rapbetétet is lenyom, ezáltal elég különleges egysége lesz ez a tétel az albumnak. A filmben egy másik vokális Isham-szerzemény is hallható, melyet a 2005-ös King Kong zenéjénél is közreműködő Kerry Walsh énekel, azonban ez a gyönyörű és igen drámai részlet valahogy lemaradt a lemezről, bár a hölgy előadóként fel van tüntetve a hátsó borítón.


A korongon a "Santiago" című tétellel erős színvonalbeli hanyatlás indul el. Az addigi kellemes ambientes, lassan csörgedező muzsikába a szerző nem túl fényes, Függőség ihlette művéből ismert effektáradat szövődik be. Dobalapok, zörejek, torzítások és mély búgások jelennek meg egyre nagyobb arányban ("Execution", "Protest") – melyeket ráadásul a filmben sem találtam túlzottan helyénvalónak. Főként ezek és a zene egyhangúsága miatt inkább negatív benyomások maradhatnak meg az emberben az albummal kapcsolatban. Sajnálatos, hogy Isham újabban ennyire megbízhatatlan komponista lett. Ennek oka talán az, hogy egyrészt az elvállalt felkérések sem méltóak hozzá, másrészt ő sem törekszik emlékezetes művek létrehozására mostanság. Ez az oldala pedig egyáltalán nem érdemli meg, hogy nagy zeneszerzőként említsük őt meg, viszont szerencse, hogy életművében azért szép számmal találni olyat alkotást, mely alapján többre lehet tartani egy olcsó B-kategóriás szerzőnél.