Elég ritka, hogy Stephen King történeteiből viszonylag nevesebb filmkészítő gárda vigyen vászonra egy-egy darabot, az pedig még ritkább, hogy erről Magyarországon még több mint fél évvel a bemutató után sem lehet sejteni semmit. A köd egyike ezen teljesen ködbe burkolódzott produkcióknak, pedig rendezője az a Frank Darabont volt, aki A remény rabjai és A halálsoron esetében próbálkozott már King-adaptációkkal – ráadásul abszolút sikerrel. Noha a szóban forgó film (amely március óta már DVD-n is kapható az Egyesült Államokban) jócskán elkanyarodik a drámák világától, azért nem hazudtolja meg a szerzőt, hiszen nem elsősorban az átláthatatlan ködben mészárló szörnyetegekről szól a történet, az apokaliptikusabb képet a szupermarketbe menekült félszáz ember félelemmel teli reakciója festi. A főszereplő színészek Hollywoodban igencsak a rivaldafényen kívül rekedtek, de itt most sok panasz nem lehet rájuk: Thomas Jane már szerepelt King-műben (Álomcsapda), a sokkal többre hivatott Marcia Gay Harden bicskanyitogatóan jól hozza az elboruló elméjű vallási fanatikust, és a Silent Hill – A halott város során Laurie Holden is találkozott már nem evilági teremtményekkel. Összességében mindez megérne egy mozis élményt (a nem mindennapi végkifejlet ellenére is), bár a közízlés manapság már egyre fanyalgóbb, ha emberi sorsok keverednek földönkívüli ízeltlábúakkal (lásd Világok harca), és a történet középpontjába került vallási háttér is sok szempontból tűnhet manipulatívnak, az ilyen dolgokkal pedig, bármennyire is zakatol a szólás-, és véleményszabadság, nagyon csínján kell bánni.


Azonban nem csupán a film mozis, vagy akár rögtön DVD-s bemutatóját lengi körül a címadó homály, de a zeneszerző személyét, az általa elkészített művet, illetve a kiadás értelmét nemkülönben. Frank Darabont eddig főleg Thomas Newmannel szeretett együtt dolgozni, az viszont kétségtelen, hogy ehhez a horrorközeli élményhez kaotikus zenei megoldásokban jártas komponistára volt szüksége. A 2001-es Mi lenne ha? során találkozott először Mark Ishammel, akinek filmzenei munkásságára elsősorban a jazzen alapuló drámaiság jellemző, ám ezek közé néha beékelődik egy-egy zenei szempontból gyakorlatilag élvezhetetlen produkció is. A köd pontosan ilyen, s ha Darabont ezt szerette volna, mindenképp megkapta (ugyanakkor ezt akármelyik feltörekvő, jelenleg még szinte nevenincs komponista bevállalhatta volna). Bántani azért nem lehet túlságosan Ishamet, mert visszagondolván a filmre, az nem is feltétlenül követelt meg hangsúlyos aláfestést, a visszafogottabb elektronikus zörejhalmazok pedig általában jókor érkeztek, és ahogy jöttek, úgy mentek is, mindenféle emlékezetesebb részlet nélkül. Az egy kiemelkedő momentumnál a Lisa Gerrard vezette egykori Dead Can Dance (a Barakából is ismerős) "The Host of Seraphim" című dala csendül fel, ami nem biztos, hogy a zeneszerző rátermettségének hiányát jelenti, sokkal inkább tűnik rendezői koncepciónak. Ráadásul Isham azért a film kedvéért kicsit kiegészítette az opuszt, ami talán a film akkori pillanatai miatt kevésbé észrevehető, akárcsak egy korábbi mozija, a Mrs. Parker és az ördögi kör egy ide is felhasznált tétele, amely a filmet egyáltalán nem segítette, lévén a stáblistára lett kárhoztatva.

A Varése által kiadott kicsivel több mint félórából így tehát nagyjából húsz perc ishami horrorisztikus underscore az, ami maradt nekünk újdonság gyanánt. Elektronikus zörejtömegek, dobféleségek, csattogó-kattogó effektek, súgó-búgó háttér, satöbbi – hangszer közel, s távol semerre. Pedig a "Won't Somebody See a Lady Home?" elég kellemesen indul, mintha egy ambientválogatás első felvételét hallanánk. Még szinte el sem kezdődött ez a hosszan elnyújtott "szőnyeg", már véget is ér az alig másfél perc, noha egy ilyen jellegű albumnak még talán tudna is örülni a nem kizárólag klasszikus zenéken edzett fül. Azonban a "Tentacles" szertefoszlatja minden ilyen irányú álmunkat, és vad csapkodásba kezd. A címéből adódóan ("polipcsápok") mondjuk nem is feltétlen vágyódnék bonyolultan megkomponált nagyzenekari műre, de tény, hogy muszáj látni azokat a förtelmes testrészeket ahhoz, hogy valamelyest befogadhatóvá váljon ez a zeneiséget minden tekintetben nélkülöző kompozíció. A "Bugs" első másfél perce az Álomcsapda halk pillanatait idézi fel, a kicsit tompán megszólaló dallamsor egy furcsa álomhoz hasonlítható. A káosz azonban nem marad el, de egy Elliot Goldenthal vagy John Debney "Agnus Dei"-ére emlékeztető női énekhang panaszos felsírása némiképp színesebbé teszi a már korábban is megtapasztalt ritmusos, de fogódzó nélküli aláfestést. Ha kibírjuk a track végéig, az utolsó két percre azért visszatér az indító álomszerűség, és először lehet érezni, mennyit jelent egy dobokkal szétzúzott műben az, ha csak egy vagy két tartott hang kíséri a háttérben – jóval elfogadhatóbb a végeredmény. Persze kotta azért ehhez sem kell, akárcsak a "Mist" címéhez hű ködszerűségéhez. Akik nem idegenkednek a szintetikus hangszínektől, azok számára simán lehet akár varázslatos is egy ilyen másfél perc, amely főleg hangulatában tud hatni a hallgatóra. A "Spiders" már jóval barátságtalanabb és támadóbb szellemű, mint az eddigi kaotikus trackek, és mivel az eszköztár az előzőekhez képest nem bővült, így maximum ennyi különbözteti meg a "Tentacles"-től. A vezeklés ("Expoiation"), amivel az újonnan megalkotott score-rész zárul, cseppet sem bocsánatkérő, csak épp csendesebb, mint az eddigi csörték. Azonban nem tudok olyan filmzenei válogatást elképzelni (szigorúan a horror műfajának terméséből szemezve), ahol elférne, mert lényegében az egy izgalmasnak mondható részlete a tompított steel drumok dinamikusabb játéka, a többi pedig a Helyszínelők nyomozási procedúráinak nyitó képsora alá passzol.


Ezzel a végére is értünk (még persze jön a már említett Dead Can Dance-dal és a blues), és nem is volt annyira megterhelő, mert nem volt megelőző várakozás. Isham ezen műve a filmet pontosan ugyanennyire befolyásolta, különálló hallgatást pedig véleményem szerint semmiképp sem ér meg. Főleg ezért nagy kérdés tehát, hogy a 2007-es évet jelentősen túlvállaló, emiatt a kritikusok által előszeretettel mardosott zeneszerző élmény-statisztikáját miért kellett ezzel a kiadással még jobban rontani.