Sokáig tűnt úgy, hogy a filmesek számára hosszú ideig tartó tabutéma lesz a tragikus körülmények között elhunyt Diana hercegnő halála. Az évtized közepén azonban az egyik legjobb brit filmes, Stephen Fears elérkezettnek látta az időt, hogy a mozivásznon is megjelenjen ez a kényes téma. Fears azonban, ahelyett, hogy a fatális balesetet és az odáig vezető eseményeket ábrázolta volna, a szerencsétlenség utóhatásával foglalkozik, ráadásul nem a hercegnő kerül a középpontba, hanem a jelenleg regnáló brit uralkodó, II. Erzsébet. Nem megszokott, hogy még élő személyekről készítsenek filmeket, pláne nem egy egész királyi családról, illetve hatalomban lévő politikusokról. A rendező – a mű alapjául szolgáló zseniális regényt jegyző Peter Morgannel közösen – az életrajzi filmet, mint műfajt teljesen új megvilágításba helyezte, mivel csupán pár napot mutat be a karakterek életéből, mégis ez a kevés idő elég ahhoz, hogy átérezzük a bemutatott személyek vélt vagy valós érzelmeit, gondolatait, személyiségük formálódását. Ha felületesen nézzük a filmet, akkor az események centrumában a hercegnő halála áll, hiszen ekörül zajlanak az események. Azonban Diana balesete csak ürügy a rendezőnek egy elgondolkodtatóbb és mélyen gyökerező probléma, a tradíciókhoz ragaszkodó, a változó világról tudni sem akaró királyi család és az átalakuló brit társadalom között fennálló nézetkülönbség feltárására. A két világ közti különbség a film szinte minden elemében megjelenik, kezdve a fényképezéstől egészen a zenéig. A királynő nem dráma, sokkal inkább egy finom iróniával átszőtt kritika, mely a Diana halála körül kibontakozó eseményeket felhasználva ábrázolja a változás és az állandóság között fennálló ellentétet. A változást a nép és Tony Blair, az állandóságot pedig II. Erzsébet, a népét meg nem értő királynő testesíti meg. Utóbbi szerepében a filmben zseniálisan hitelesen megjelenő Helen Mirennel, aki a filmtörténelem egyik legkiemelkedőbb alakítását nyújtotta.


A Fears-filmek állandó zeneszerzőjének George Fenton számít, aki a rendezővel együtt kezdte a pályáját még a hetvenes években – számtalan közös munka áll már hátuk mögött. Régóta fennálló kollaborációjukat néha-néha megtörte egy-egy film erejéig a rendező azzal, hogy más szerzőt (például Cartel Burwellt vagy Howard Shore-t) választott az aktuális alkotásához. Ám azon filmeknél, amikor a score különösen fontos eleme volt a rendező elképzelésének, mindig Fentonnal dolgozott. A királynő esetében azonban Fears egy új szerzőt keresett magának, a választása pedig a komponisták élvonalába rekordgyorsasággal berobbanó francia Alexandre Desplat-ra esett. A zeneszerző karrierje az elmúlt években ívelt fel annyira, hogy mára joggal nevezhetjük szakmájában az egyik legjobbnak, bizonyítja ezt tucatnyi elismerés, díj és közismert rendezők (Ang Lee, Lasse Hallström, David Fincher) felkérései. A korábban nem túl ismert francia és más európai filmekhez komponáló Desplat-nak az áttörést a Leány gyöngy fülbevalóval gyönyörű zenéje hozta meg, rögtön egy Golden Globe-jelölést kiérdemelve ezzel. A díjra a Sziriánával ismét jelöve lett, hogy aztán a 2006-ban bemutatott Színes fátyolért végre haza is vihesse a szobrot. Szintén ebben az évben került a mozikba A királynő is, aminek hat Oscar-díj jelöléséből egyet a komponista tudhat a magáénak. Noha nyernie nem sikerült, de az az évi igen meggyőző teljesítménye alapján az erkölcsi nyertes mindenképpen ő – a valódi győztesről meg inkább szó se essék filmzenével foglalkozó írás kapcsán.

Desplat feladata nem volt túl egyszerű, hiszen amellett, hogy a film egy tragikus haláleset körülményeit vázolja fel, egyben egy vérbeli angol humorral fűszerezett, ironikus mű is, melyben a tragédia és a visszafogott poénok jól megférnek egymással. A stílusok efféle kavarodása pedig vagy nem szokott jó filmzenéket eredményezni, vagy teljesen átlagos, jellegtelen score-ok megírását váltja ki a zeneszerzőkből. A királynő azonban más lett, mivel a komponista egyedi – talán minimalistának is nevezhető – stílusa tökéletesen passzolt a rendezői elképzelésekhez. Egy uralkodóhoz méltóságteljes zene illik, és ezt meg is kapjuk a nyitó tételben ("The Queen") a jellegzetesen desplat-s hangzású főtéma rézfúvósokon való megszólalásával. Erre a dallamra nem lehet panasz, egyszerre pátoszos és ironikus, kiszolgálva ezzel a film drámai vonalát, ugyanakkor segítve a mű erős kritikai hangvételét. Többször visszatér még ez a motívum a zene során, olykor elhagyva az erőt sugárzó kürtöket, trombitákat. A score egyik jellemző tulajdonsága, hogy erősen a barokk muzsikák zeneiségére és hangszerhasználatára épít. Persze ez nem azt jelenti, hogy barokk zenét hallanánk, közel sem erről van szó, hiszen A királynő aláfestése nagyon erőteljes kortárs zene, csak a szerző az iróniát és az emelkedettséget egyszerre bemutatni ebben a stílusban tudta a leginkább.


Különös részletei a műnek a "People's Princess" című tételek – melyekből kettő is van –, mivel egyrészt a címből azt gondolnánk, hogy nagyon drámai, nagyon lírai szívbemarkoló darabokról van szó, ehelyett azonban már-már vígjátékzenékre hasonlító megoldásokat hallunk. A pörgő ritmusú pengetős hangszerek, a játékos fafúvósok és a szerzőre jellemző vibráló elektronikus hangok mellett még a vonósok játékában is inkább a humor jelenik meg, és nem az a tartalom, amit a címhez kötnénk. Ez a két tétel jól példázza az egész filmet, mivel drámainak kellene lenni, de inkább visszafogottan ironikus. Jól érezhető még ez az új miniszterelnök belépőjét kísérő "A New Prime Minister" című tétel esetében is, mely játékosságával, szétszórtságával, bizonytalan kifutású dallamaival tökéletes ellentéte a királynő erőteljes, tekintélyt parancsoló témájának. Amikor azonban a drámáé a főszerep, akkor a szerző is sötétebbre, komorabbra veszi a hangokat ("H.R.H.", "Mourning", utóbbi különösen szívbemarkolóan fájdalmas nyitánnyal rendelkezik). Érdekes jelenete a filmnek, amikor a királynő a Buckingham palota előtt szembesül a teret megtöltő virágtengerrel és a halott hercegnő felé áradó szeretettel, illetve azzal, hogy alattvalói bizony teljesen elfordulnak tőle, ha nem változtat addigi álláspontján. Eme képeket és gondolatokat aláfestő csodás zene ("The Flowers of Buckingham") a score fénypontja, letisztultsága és a korábbiaktól eltérő líraisága két és fél perc erejéig teljesen magával ragadja az embert.


A film egyik legfigyelemreméltóbb jelenete, amikor II. Erzsébet egy ködös reggelen egyedül vág neki autójával a királyi birtoknak; a képek is gyönyörűek, és mindehhez a "The Queen Drives" című tétel szolgáltat bámulatosan drámai, dinamikus zenét, mely a képekkel együtt igazán hatásos. A film ironikus mivolta az albumon, pontosabban a trackek címeiben is megjelenik. Az "Elizabeth & Tony" a protokollban kissé járatlan miniszterelnök királynő előtti csetlés-botlását festi alá, jól érződik rajta Tony Blair esetlensége és II. Erzsébet felsőbbrendűségének megnyilvánulása. Az imént említett cím fordítottja a "Tony & Elizabeth" esetében a miniszterelnök már határozottabb az előző találkozóhoz képest, témája erőteljesebb lesz, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, noha a dallamvilágban nem történik változás, csak a zenekar játszik másként. E két tétel igen jól tükrözi azt, hogy mit is nevezünk filmzenének, illetve azt, hogy mit is lehet kifejezni a zene nyelvén. Ehhez pedig nagyon ért Alexandre Desplat.

Stephen Fearsszel az együttműködésük olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy a rendező következő, idén bemutatásra kerülő filmjéhez (Chéri – Egy kurtizán szerelme) is Desplat-t kérte fel a score megkomponálására. A szerzőnek ezen mozi mellett az év egyik legjobban várt filmjéhez, a kultrendező David Fincher legújabb munkájához, a Benjamin Button különös életéhez, valamint a közismert belga képregény, a Largo Winch filmes adaptációjához is zenét kell még komponálnia.


A királynő zenéjének megítélése nagyon változó, mivel modernsége és összetettsége miatt nem egy gyakran hallgatható, könnyen megszerethető muzsika, illetve olyannyira a filmnek van alárendelve, hogy nélküle nem is nagyon érthető, azzal együtt viszont egy nagyszerű alkotás.