Lee Falk 1936-ban megszülető képregényhőse gyerekkorom nagy kedvence volt: faltam a halhatatlannak tartott, bíbor ruhás Fantom kalandjait, aki ugyan egy szigeten él, de ha a rosszarcúak kihúzták nála a gyufát, sehol nem voltak tőle biztonságban. Simon Wincer direktor, aki olyan produkciókat rendezett, mint A Dumbó-hadművelet, a Krokodil Dundee Los Angelesben vagy a Szabadítsátok ki Willyt!, valamint az ifjú Indiana Jonesról szóló tévésorozat több epizódja, a kilencvenes évek közepén úgy vélte, elérkezett az ideje, hogy a papírlapok után celluloidra is rákerüljön egy újabb álarcos karakter. Ám csúfos bukás lett a vége, hiszen a produkció számos országban, ahogy hazánkban is, a mozivásznakig nem jutott el, csak VHS-en jelent meg. A világszerte mindössze 17 millió dollárt összekolduló Fantom végül csatlakozott a hollywoodi karrier tekintetében olyan balszerencsésnek ítéltetett képregényhős kollégáihoz, mint az Árnyék vagy Dick Tracy.


Az 1938-ban játszódó cselekmény szokatlanul nyit, hiszen egy huszárvágással mellőzi az unalmas eredettörténetet, és csupán egy kiírás figyelmeztet bennünket, mintha csak a Fantom egy folytatás lenne, hogy akik nem ismerik az előzményeket, azoknak most jól összefoglalják. A női szívek megdobogtatására Billy Zane volt hivatott címszereplőként, akinek karrierje végül úgy süllyedt el, mint legnagyobb sikere, az egy évvel későbbi Titanic címbeli vasmonstruma – napjainkban például az S.O.S. Love – Az egymillió dolláros megbízás című, az előzetes alapján hasfalrepesztően mulatságosnak tűnő magyar vígjátékban láthatta minden mazochista. A férfiak kedvéért Catherine Zeta-Jones próbálkozik valamiféle Bond-lányos karaktert hozni, de csak ennek paródiája lett, a kilencvenes évek egyik üdvöskéjének, Kristy Swansonnak (A hajsza, Nagy durranás) pedig az volt a dolga, hogy jól mutasson, illetve hogy elhitesse: ha egy közeli ismerősünk eltakarja az arcát a szeme körül, onnantól egyáltalán nem ugrik be, ki ő, még a hangjáról sem (e problémával aztán fenti kolléganője is megküzdött a Zorro álarcában). Némi jóindulattal nézve, a játékidő kétharmadáig egy nem éppen izgalmas, de meseként nézve fogyasztható, Indiana Jones-os kalandfilmet láthatunk, csak éppen maszkos Tarzannal (főleg a dzsungelben játszódó szcénáknak, valamint a New York-i utcán zajló üldözésnek van egyfajta bája a sok korhű autóval), de végül a "Walt Disney bemutatja" című egykori tévéműsorblokkban is simán elférő nagy leszámolás azonban sokkal lejjebb viszi a színvonalat.


A pályáját 1984-ben, Tim Burton Frankenweenie című, 2012-ben normál játékidősre bővített, és immár Danny Elfman muzsikájával ellátott rövidfilmjével kezdő David Newman esete jól szemlélteti azt a sorsot, ami John Debneyre és John Powellre is várhat, amennyiben nem tartanak egyensúlyt a könnyebb és a komolyabb filmek terén. Egyelőre Powell szénája még jól áll, mert többnyire az animációs porondon jelentős sikert arató produkciók (Így neveld a sárkányodat, Kung Fu Panda stb.) fémjelzik nevét, ezért még sokáig jegyezni fogják a műfajban, még ha továbbra is csak rajzolt moziknál bukkan fel, és Debney is sikerrel tért vissza a Neveletlen hercegnő s társai fémjelezte, sehová nem vezető irányból; A passió komponistája napjainkban blődségeket (mint például a Testcsere) szerencsére már sokkal ritkábban vállal el. Bár David Newman bátyja, az egy évvel idősebb Thomas egyenesen eltűnt egy időre, ő szerencsére új erőre kapott, és mostanában sikert sikerre halmoz, aktuálisan a 007 – Skyfall score-jával, ám a Fantom zeneszerzője esetében sajnos már nem valószínű, hogy valaha is látszani fog a fény az alagút végén. Mintha csak valamiféle Eddie Murphy-átok ülne rajta, mivel a szebb napokat már régen látott színész rengeteg bukott (vagy anyagilag ugyan sikeres, ám erősen vitatható értékű) vígjátékának komponistája volt: a Bölcsek kövérétől az Oviapun át a Norbitig tart az impozánsnak csak nagy bátorsággal nevezhető lista. Viszont ez az átok csak rajta foghat, mert Murphy-mozin John Debney is többször munkálkodott (Az üresfejű, Ezer szó), John Powell neve pedig annak a Pluto Nash-nek a stáblistájára égett oda, mely nem csupán Murphy, de a filmtörténelem egyik legkomolyabb anyagi bukása is lett. Newmant tehát alaposan beskatulyázták vígjátéki zeneszerzőként, más műfajhoz emiatt ritkán hívják, és ha kap is olykor komolyabb lehetőséget zenei sokoldalúságának megmutatására (Serenity, Spirit – A sikító város, Börtönpalota, A királyné nyakéke), valahogy mégiscsak Eddie Murphy jut róla az embernek egyből eszébe, az pedig rettentő régen volt, amikor ez még irigylésre méltó ajánlólevélnek számított.

A bölcsek kövérével azonos évben bemutatásra került Fantom azt bizonyítja, hogy mennyivel többre hivatott a komponista annál, mint az örökös háttérbe szorulás, e score-ja ugyanis egy abszolút tisztességesen megírt kalandzene lett. A kompozíciókat a London Metropolitan Orchestra játszotta fel, mellettük a képet férfikórus és egzotikus fuvola is színesíti, és mivel az egyik helyszín a dzsungel, ezt a dobszekció törzsi ütemei jelzik. A sejtelmes felvezetés ("For Those Who Came In Late"), illetve a csöndes pillanatokat és kitartott hangon éneklő kórust egyaránt bevető "The Tomb" után kapunk egy szépen felvezetett, emlékezetes, már-már westernbe illő, hősies Fantom-témát ("The Phantom"). Ez aztán később talán túl sokszor is felbukkan, de mégis mindvégig egy jellegzetes pont marad. Innentől a tételek gyakran mozgalmasabb, csapkodó, a teljes zenekart megdolgoztató irányba mozognak (erre példa a "The Rescue", a "Flying to the Island", vagy az "Escaping the Island", amely arra is jó példa, hogy az elektronikus kiegészítéseket milyen visszafogottan is lehet használni). A legjobb szerzemények azonban nem ezek, hanem a bambuszfuvolás, kórusos, fokozatosan felerősödő "The Museum", az epikus "Must Be the Humidity" vagy a rövidke "Diana Must Leave / New York", ahol a Fantom-téma egy pillanatra drámai-romantikus köntösbe öltözik.


David Newman ezen munkáját ugyan nem sok helyen jegyzik, ez esetben azonban a film ismeretlenségében keresendő a fő ok. Bár én kedvencemnek messze nem tartom a művet, ugyanakkor ez a háromnegyed óra a kalandfilmzenék kedvelőit valószínűleg maradéktalanul kielégíti, ahogy a néhai Jerry Goldsmith rajongóit is, mert talán az ő stílusába illene e score. 2012-ben megjelent belőle egy 30 perccel bővebb verzió is, én azonban úgy érzem, hogy e jellegzetes műfajból bőven elég ez a 46 perc is, hiszen az albumon minden fontos pillanat képviselteti magát ahhoz, hogy ne legyen semmilyen hiányérzetünk sem.