Van olyan zene, ami nem a hozzá tartozó film révén kelti fel magára a figyelmet, hanem a megszületéséért felelős komponista miatt. Mark Isham a világ egyik legtermékenyebb filmzeneszerzője, főleg akkor, ha a minőség-mennyiség arányt vizsgáljuk, mert ha minden alkotása érthetően nem is sikerül jóra, azért két-három évente egy kiemelkedő albummal biztosan jelentkezik. Jelen művel egyidőben, 1999-ben ráadásul két pazar filmzenével is megajándékozta a nagyérdeműt, hisz egy romantikus gyönyörűség (
) aláfestése is az ő nevéhez fűződik. E két muzsika pedig mindjárt meg is magyarázza, hogy a
A hazánkban
Pár-bajként forgalmazott, a szerelmi problémákat szexualitással keresztező dráma amolyan "tizenkettő-egy tucat", a nagy Őt, illetve önmagukat keresgélő felső középosztálybeli amerikai fiatalok történetét bemutató filmekkel Dunát lehetne rekeszteni. A
Gia című életrajzi film rendezője, Michael Cristofer azért annyival megspékelte történetét (az
Amerikai história X forgatókönyvírójának, David Mckennának hathatós közreműködésével), hogy a négy fiú és négy lány éjszakai kalandja dokumentarista stílusban tárul elénk, egyfajta állandó elemzésnek kitéve a főleg alkoholos mámorban megtörtént eseményeket. A főbb szerepekben a viszonylag látványosabb karrier elé néző Amanda Peet mellett többnyire tévésorozatok sztárjait láthatjuk (Sean Patrick Flanery, Emily Procter), de a magánéleti hasonlóságok miatt külön érdekes Tara Reid alakítása is.
Noha a film az éjszakai élet varázsát hivatott kicsit bemutatni, ennek megfelelően mindig szól valami dal, a Milan Recordsnál valamiért úgy gondolták, hogy nem éri meg egy bővebb soundtrack összeállítása. A harminchét perces albumról ezért lemaradt a filmben elhangzott felvételek többsége, olyan előadóktól, mint a Propellerheads, az Apollo-Four-Forty, a The Cardigans vagy a Morcheeba. Hogy az ex-technoguru Moby miként jutott mégis túl a rostán, azt nem tudni pontosan, mindenestre az albumot az ő "Bodyrock" című száma nyitja, amely nem csupán hangulatában illeszkedik alig a további hét Isham-tételhez, de ráadásul még a csapból is ez folyt annak idején, épp ezért szinte semmi különösebb hatása nincs. Jóllehet, ez aztán igaz az instrumentális szerzeményekre is, mivel a szerző ezúttal csak a kvázi főtéma ("Two of Us Together") erejéig kapta kezébe kedvelt hangszerét, a "Body Shots" hangszerelése egyébként szigorúan elektronikus megoldásokra szorítkozik. A zömmel öt perc körüli trackek hangulata összefoglalva nem sokban különbözik egy jól megírt háttértörténettel rendelkező számítógépes akciójáték aláfestésétől. A viszonylag jellegtelen, a trip-hop és a drum'n bass műfajának inkább csak alapszintű sajátosságait felhasználó kompozíciók lüktetését a népszerű Café Del Mar-sorozat hangulatába illeszkedő nyugodtabb muzsikák törik meg, de a már említett főtéma szokásos ishami felépítésén túl valójában egyetlen másik szám alapján sem tudnám meghatározni a zeneszerzőt.
A jazz, mint a komponista kedvelt zenei világa teljesen kimarad a félórás összeállításból, és a főtéma, illetve annak az albumot záró bővített visszaismétlése is inkább az "At First Sight" csodálatos dalának ("Love Is Where You Are") árnyékában született, a valódi hangszereket pedig egy csellót leszámítva az ambient világának finom elektronikai eszközei váltották fel. A "Foreplay" tempója egy játék menüjének aláfestéséhez hasonlít inkább (így akár még illik is rá az "előjáték" cím...), miközben felidézi BT vagy Chicane korai munkáit is. A majdnem hétperces "Body Shots" egy instrumentális Massive Attack-szám is lehetne, de míg annál a zenekarnál általában jótékonyan hat Shara Nelson, Tracey Horn vagy Elizabeth Fraser énekhangja, itt meg kell elégednünk a visszafogottabb hangzással, ami semmiképp sem figyelemfelkeltést szolgál, mint inkább egyfajta igényesebb (de nagyon hosszú, ezáltal hamar unalmassá váló) háttérzenét. A "Good Sex, Bad Sex" mélyebb tónusa a track címe ellenére egy technokrimi főhősének menekülését és/vagy akcióra felkészülését idézi, annak is nagyjából "Hitman"-nel vetekedő igényességében. A "No Remembering" során felcsendülő melankolikus vonósjáték érzékenyebben befelé forduló állapotot sejtet, hangulatában zseniális, és ez tekinthető talán az album egyik legjobban sikerült darabjának – miközben nem győzöm hangsúlyozni, hogy zenei szempontból nem számít maradandónak. Az "Afterplay" visszatér a lassabb tempóhoz, és megoldást sugalló elektronikus harmóniákkal nyugtatja az egyébként nem feltétlenül felzaklatott lelkiállapotot, s ennek hellyel-közzel folytatásaként a "Two of Us Together (reprise)" zárja ezt a meglehetősen furcsa összeállítást, végre újra felhasználva a trombita hangjának előnyeit, mint valamiféle kapaszkodót az igazi hangszerek világa felé.
Azok mindenképpen jól járnak, akik az írás során megemlített bármely könnyűzenei banda albumait jóízűen fogyasztják, hiszen a
Pár-baj mindegyik, szerepe szerint score-ként megalkotott trackje a chilloutos, triphopos hangzás énektől lecsupaszított változatának felel meg. Azonban Mark Isham egyedi zenei világának szerelmesei minden bizonnyal nagyon csalódottak lesznek, ha végigpörgetik ezt az egyébként mai napig könnyen beszerezhető albumot, mert a pár percnyi trombitás motívum mellett valójában jelentéktelen elektronikus háttérzenék halmaza ez, és ebből a célból sokkal több értelme van egy jófajta chillout-válogatást beszerezni.