A hazánkban Pár-bajként forgalmazott, a szerelmi problémákat szexualitással keresztező dráma amolyan "tizenkettő-egy tucat", a nagy Őt, illetve önmagukat keresgélő felső középosztálybeli amerikai fiatalok történetét bemutató filmekkel Dunát lehetne rekeszteni. A Gia című életrajzi film rendezője, Michael Cristofer azért annyival megspékelte történetét (az Amerikai história X forgatókönyvírójának, David Mckennának hathatós közreműködésével), hogy a négy fiú és négy lány éjszakai kalandja dokumentarista stílusban tárul elénk, egyfajta állandó elemzésnek kitéve a főleg alkoholos mámorban megtörtént eseményeket. A főbb szerepekben a viszonylag látványosabb karrier elé néző Amanda Peet mellett többnyire tévésorozatok sztárjait láthatjuk (Sean Patrick Flanery, Emily Procter), de a magánéleti hasonlóságok miatt külön érdekes Tara Reid alakítása is.

Noha a film az éjszakai élet varázsát hivatott kicsit bemutatni, ennek megfelelően mindig szól valami dal, a Milan Recordsnál valamiért úgy gondolták, hogy nem éri meg egy bővebb soundtrack összeállítása. A harminchét perces albumról ezért lemaradt a filmben elhangzott felvételek többsége, olyan előadóktól, mint a Propellerheads, az Apollo-Four-Forty, a The Cardigans vagy a Morcheeba. Hogy az ex-technoguru Moby miként jutott mégis túl a rostán, azt nem tudni pontosan, mindenestre az albumot az ő "Bodyrock" című száma nyitja, amely nem csupán hangulatában illeszkedik alig a további hét Isham-tételhez, de ráadásul még a csapból is ez folyt annak idején, épp ezért szinte semmi különösebb hatása nincs. Jóllehet, ez aztán igaz az instrumentális szerzeményekre is, mivel a szerző ezúttal csak a kvázi főtéma ("Two of Us Together") erejéig kapta kezébe kedvelt hangszerét, a "Body Shots" hangszerelése egyébként szigorúan elektronikus megoldásokra szorítkozik. A zömmel öt perc körüli trackek hangulata összefoglalva nem sokban különbözik egy jól megírt háttértörténettel rendelkező számítógépes akciójáték aláfestésétől. A viszonylag jellegtelen, a trip-hop és a drum'n bass műfajának inkább csak alapszintű sajátosságait felhasználó kompozíciók lüktetését a népszerű Café Del Mar-sorozat hangulatába illeszkedő nyugodtabb muzsikák törik meg, de a már említett főtéma szokásos ishami felépítésén túl valójában egyetlen másik szám alapján sem tudnám meghatározni a zeneszerzőt.