Kevés olyan rendező van, aki annyira stabil minőséget képvisel, mint Alexander Payne. Első jelentősebb alkotása az 1999-es Gimiboszi, melynek címéből nem sejthető, hogy egy élvezetes vígjáték, azonban a rendező karrierjének felívelése csak a 2002-es Schmidt történetével indult be. Azóta csupán három mozit forgatott, igaz, mindegyik valódi csemege mind az igényesebb, mind a könnyedebb, fogyaszthatóbb filmeket kedvelőknek. A 2004-es, sokszoros Oscar-jelölt Kerülőutak fesztelen romantikus vígjátéki vénáját ügyesen ültette át a szintén Oscar-jelölésekkel elhalmozott, 2011-es Utódokba, a két évvel ezelőtt bemutatott Nebraskában pedig ugyan hangulatában visszaköszön az említett két film, de itt már egy újabb oldalát mutatta meg Payne. A szolíd humor itt is jelen van szinte minden jelenetben, sőt a produkció végére erőteljesebben is megjelenik, ám a történet és a mondanivaló okán a vígjáték jelzőt mégsem lehet ráaggatni. Az elmúlással csak kevés film foglalkozik ennyire ízlésesen, visszafogottan, sziruposságot elkerülve, nem könnyfacsaróan, ám mégis emberien ábrázolva azt. Már az első képkockáktól ott lebeg az elkerülhetetlen vég főhősünk felett, ráadásul mindezt a rendező hangsúlyozza is, de a néző mégsem erre koncentrál, hanem elkezd szurkolni, sikerüljön elérni az áhított, bár mindenki számára sejthetően eleve reménytelen célt. S hogy mi ez? Woody Grant (Bruce Dern) abban a korban van, amikor már semmi sem érdekli, sem célja, sem vágyai nincsenek – bár utóbbiból azért kettő akad. Ezeket még szeretné elérni, ám élete vége felé járva tudja, hogy sem az új furgon, sem pedig az új kompresszor nem fog már összejönni. Egy aprócska reménysugár azonban akad, kap ugyanis egy levelet, melyben közlik vele, hogy az egyik újságkiadó egymillió dollárt helyezett letétbe a számára. A közkeletű marketingtrükköt beveszi a bácsi, aki tényleg úgy hiszi, hogy nyert, és ehhez el kell mennie a két állammal odébb lévő Lincoln városába, hogy átvegye az összeget. Felesége (June Squibb) és fia (Will Forte) ugyan próbálják meggyőzni arról, hogy mindez csak ócska rászedés, de az öreg hajthatatlan, és többször is egyedül vág neki a nagy útnak. Végül fia – mindezt megelégelve – elindul apjával Lincolnba, hogy az Woody személyesen tapasztalja meg: nem nyert semmit. A hosszú út során arra is akad idő, hogy beugorjanak a férfi szülővárosába, s meglátogassák a rég nem látott rokonokat, ismerősöket, s Woody egy utolsó utazással sorra járja fiatalkorának pár meghatározó helyszínét.


A direktor filmjeiben szerepelni jó ajánlólevél valamilyen díjra, megérezhette már ezt Jack Nicholson és Kathy Bates (Schmidt története), Virginia Madsen és Thomas Haden Church (Kerülőutak), illetve George Clooney (Utódok) is, akik Oscar-jelöléssel gazdagodhattak alakításukért. A Nebraska esetében sem volt ez másként, ugyanis a főszerepet játszó színészveteránok, Bruce Dern és June Squibb is jelöltek lettek. S ha már Oscar-jelölés, a mozit további négy kategóriában is nominálta az Akadémia (film, rendezés, fényképezés, forgatókönyv). A 2013-as cannes-i versenyprogramban indult produkció igazi művészfilmes elemekkel operál, ám ezektől mégsem lesz unalmas, naftalinszagú bölcsészmozi. A fekete-fehér képek helyenként gyönyörűek, bár igazából semmi sem indokolja, hogy a színek mellőzve legyenek. Payne költői képet szeretett volna elérni, ami kétségtelenül össze is jött, főként a tájképeket illetően. A filmet eredetileg azonban színes verzióban forgatták le, majd az utómunkálatok során készült belőle fekete-fehér kópia, a rendező ellenben a színesre azt mondta, hogy reméli, soha nem látja majd senki. A színészválasztás is érdekesen alakult, hiszen közismert név nem akad a stáblistán, ám ettől függetlenül a gárda kiválóan teljesít. A főszerepre közel ötven színész volt kiszemelve, többek között olyan visszavonult nevek, mint Gene Hackman és Jack Nicholson, illetve szóba került még Robert De Niro és Robert Duvall is. Azonban a rendező végül annál a színésznél maradt, akit már a forgatókönyv olvasása közben is a szerepbe képzelt, s nem tévedett, hiszen Dern parádésan hozza a házsártos, olykor kiállhatatlan, ám végül mégis szerethetővé váló Woody karakterét. A fia szerepére Payne egy nagyobb nevet akart, szóba került Paul Rudd, Casey Affleck és Matthew Modine is, ám végül Will Forte kapta az út során az apját elkísérő fiú szerepét. A film színfoltja azonban a csupán pár jelenetben feltűnő June Squibb, aki Woody – még nála is házsártosabb és nehezebb személyiségű – feleségeként sziporkázik, a temetős epizódban pedig a film leghumorosabb jelenetét okozza.

Alexander Payne a zenére is kifejezetten figyel és nagy hangsúlyt fektet. A Gimiboszi, a Schmidt története és a Kerülőutak esetében Rolfe Kent szolgáltatott jazzes, hangulatos score-okat, az Utódoknál azonban kizárólag hawaii népzenék lettek aláfestésként felhasználva. Rolfe Kent mellőzése a Nebraska esetében is folytatódott, ugyanis a temp score-ként felhasznált anyag végül annyira megtetszett a direktornak és a zenei rendezőnek, hogy úgy döntöttek, ha már ennyire illik a képekhez és ennyire megszokták ezt a zenét a filmmel, akkor miért ne szólhatna véglegesen ez. A tempként alkalmazott muzsika az akusztikus kamarazenét játszó Tin Hat Trio nevű, 1997-ben alakult banda albumairól származott. A trió vezetője, Mark Orton pedig már nem volt kezdő filmzenék terén sem, igaz, nem túl ismert mozik score-ja fűződik a nevéhez (Jóravaló feleség, Gyémánt könnyek, Behajóztam az életébe...). A több műfajt keverő együttes igen sajátos stílust alakított ki az évek alatt, műveikben a jazz, a blues, a bluegrass, a neoklasszikus zene keveredik kelet-európai népzenei elemekkel, de az avantgárd irányzat sem áll távol tőlük. Zenéjüket leginkább a gitár határozza meg, főként a Dobro gitár, de a hegedűnek is kiemelt szerepe van, e két hangszer mellett a Nebraska muzsikáját a harmonika fokozott alkalmazása dominálja még. Noha a score-t csak Orton jegyzi, de az előadásához a Tin Hat Trio további két tagja, a harmonikán, valamint zongorán játszó Rob Burger és a hegedűs Carla Kihlstedt is csatlakozott.


Ahogy a színészi játék és a képek, úgy a zene is jól illik ehhez a keserédes elégiához. A fekete-fehér felvétel egyszerűsége köszön vissza a zenében is, ami az akusztikus hangszerelésnek köszönhető. Orton elmondása szerint nagyon sokat segített neki, hogy már volt egy szerkesztett temp muzsika, amely alapján megérezte, hogy pontosan mit is szeretne a rendező, és hogy mennyire illik ez a fajta muzsika a fekete-fehér képekhez. Eleinte a régebbi zenékből többet meg kívántak tartani, azonban a munkálatok során Orton előhozakodott új, ám a temp stílusát megtartó kompozíciókkal. A film ugyan egy ízig-vérig amerikai történetet tálal, amit a helyszínek csak tovább fokoznak, de mégis van egy európai szellemisége, s ezt Orton muzsikája csak erősíti. Dallamos, dúdolható, gitárorientált zene ez, mely ugyanakkor kellően intelligens is ahhoz, hogy jól szolgálja a velős mondanivalót. A muzsika tömve van témákkal, ám ezek legtöbbje csupán egy megjelenést kapott, aminek az oka, hogy gyakran változó helyszíneivel, szereplőivel a film is pergő, a nyugodtságával együtt dinamikus darab.

Az első tétel ("Their Pie") dallama hangzik fel a legtöbbször az albumon. A lágy gitárokból előbukkanó rekedtes hegedű egyszerre szomorú és lelkesítő, az elmúlást és a kalandvágyat megtestesítő téma. A "Gossip / Brownie's Pie"-ban kicsit mozgalmasabb körítéssel halljuk újra, a "The Old Compressor / Escape" pedig szinte a humor oldaláról közelíti meg a főtémát, itt már a harmonika is belép a hangszerek közé. A dallam még egy felbukkanást kapott a "Their Pie (Hawthorne Version)"-ben, e variációban a kalandvágy már eltűnt, s csak a méltóságteljes melankólia van jelen. A főtéma eredetije egy korábbi kompozícióból származik, a Tin Hat Trio 2010-es, Foreign Legion című albumán található "New West" számból, mely a filmbe és erre az albumra is felkerült. A "Night of the Skeptic" is korábbi Tin Hat Trio-kompozíció, s még egy ilyen tétel van, a "Bill", mely a The Rodeo Eroded albumról került ide. Ezek és Orton új tételei alapján érezhető, hogy jó döntés volt a score-t ebbe az irányba vinni. A nagyon lassú "Herbert's Story"-t a hangszerek merengősége a legszomorúbb tétellé teszi, ám dallama ennek is meglehetősen fülbemászó. A "Seaone" hasonló jellegű muzsika, sőt a rekedtes trombitának köszönhetően talán még depressziósabb, s itt már egyértelműen a hallgató eszébe juthat Angelo Badalamentitől a Straight Story – Az igaz történet rokon jellegű score-ja. A nyomasztó, ám melodikus muzsikák sorát gyarapítja a "The Old House", melyben a gitár a háttérbe vonulva a zongorának engedi át a főszerepet, illetve a "To the Levee", melyben a trombitáé és a hegedűé a vezérszerep. Néhány tétel a főtémához hasonlatos dallamot vezet be: ilyen a "Magna Carta (Bernie Bowen Version)" és ennek gyorsabb változata, a "Magna Carta". Két érdekesebb trackről kell még szót ejteni, a ritmusos, tangóalapszerű "The Ambush"-ról, és a legmozgalmasabb tételről, a "Guitar Twenty Eight"-ről, mely már egy Ennio Morricone jegyezte westernmuzsikából sem lógna ki.


Fura módon e score-t elkerülték a nagyobb díjak és a jelölések, pedig a kritikusok általában imádják, ha egy nem filmzeneszerző alkot, s az efféle gitáros, egyáltalán nem mainstream muzsikákat is az egekig szokták magasztalni. Orton hangulatos, érzelemmel teli alkotása esetében ez elmaradt, pedig a zenét nyugodtan lehetett volna jelölni és kiemelni, mert hasonszőrű társaitól klasszisokkal jobb. Kétségtelen, hogy pár laposabb, unalmasabb tétel is akad az albumon, ám a sajátos stílusa miatt mégis egy üde színfolt, az egyedibb hangulatot kereső gitároszene-kedvelőknek pedig kötelező darab.