Jó pár olyan idén bemutatásra kerülő alkotást tudnék felsorolni, melynek aláfestését türelmetlenül várom. Az egyik ilyen A szellemlovas volt, amelyhez sajnos egyúttal az első csalódásom is fűződik. Éppen ezért némiképp nehéz feladat számomra a filmzenealbum ismertetőjének megírása, ugyanis tisztában vagyok azzal, hogy a rajta lévő muzsika nem olyan jó, mint amilyennek gondolom, ám az eddigi várakozás és a komponista iránti rajongásom miatt másként látom a dolgot. Az ehhez fűződő történet még tavaly nyáron kezdődött, amikor a Soncinemadon levetítették A szellemlovas nyitójelenetét, mely mind képileg, mind zeneileg meggyőzött – vagy hogy stílszerű legyek: lángba hozott. Ezt követően nem volt más dolgom, mint kivárni a film bemutatóját, illetve a score megjelenését, a készítők azonban ilyen-olyan indokokkal 2007 februárjának közepéig tologatták a produkció nemzetközi premierjét, ami természetesen magával vonta a filmzenealbum kiadásának halasztását is. Minél jobban közeledett az időpont, annál kíváncsibban vártam, vajon milyen lesz Christopher Young első, önálló képregényfilmzenéje. Most, így utólag belegondolva azonban rájöttem: elég lett volna félgőzzel is várnom rá, mivel különböző mértékben ugyan, de mindkettőben csalódtam – és nem pozitívan. 


A szellemlovasok évszázadok óta köztünk élnek. Ők azok, akik a kapzsiság vagy más vágyuk beteljesülésének érdekében lepaktálnak az Ördöggel. Ezek a bizonyos értelemben antihősök nappal megszokott életüket élik, ám ha a Gonosznak szüksége van rájuk, éjjelenként lángoló csontvázú fejvadásszá változva teljesítik a rájuk osztott feladatot. A legenda szerint ez idáig csupán egyetlen olyan lovas volt, aki szembe mert szegülni Mephisto akaratával: a texasi ranger, Carter Slate, aki nem adta át neki a San Venganza-i lelkek névsorát tartalmazó listát, mivel tudta, azzal a városka lakóinak ártana. Hosszú évtizedekkel később a vándorcirkuszban motoros kaszkadőrként dolgozó Johnny Blaze (Nicolas Cage, aki a karakter egyik legnagyobb rajongójának vallja magát) is beáll a sorba: alkut köt Mephistóval (Peter Fonda), hogy rákban szenvedő apját megmentse. Amikor az Ördög fia, Blackheart (az inkább mókás, mintsem félelmetes Wes Bentley) a lista segítségével megpróbál világuralomra törni, apja lovasának közreműködésével igyekszik ezt megakadályozni.

Annak ellenére, hogy a film alapjait remeknek tartom, magam is a kritikák többségével értek egyet: néhány jó jelenettel és poénnal rendelkező, ám összességében nézve gyenge képregényadaptáció került ki a készítők kezei közül. Az alkotásnak mindössze két pozitívuma van: az egyik, hogy Cage-et néhány pillanat erejéig újra láthatjuk olyan eszelősen viselkedni, mint annak idején az Ál/Arcban, a másik pedig a szerepkörében jól domborító Eva Mendes.


A rendező, Mark Steven Johnson (Daredevil – A fenegyerek) olyan zenét képzelt el filmjéhez, melyben a gótikus hangzásvilág és a westernes dallamok egy dinamikus erejű score-ban ötvöződnek egymással. Ezzel a feladattal Christopher Youngot bízták meg, akinek ugyan a gótikus jellegű zenék már szinte a kisujjában vannak (gondoljunk csak a Hellraiser-zenékre vagy az Áldott a gyermekére), a másik kettő azonban filmográfiájának összességét tekintve még nem igazán számít a komponista védjegyének. Youngot pár évvel ezelőtt már felkérték arra, hogy írjon néhány kiegészítő tételt a Pókember második részéhez, aminek köszönhetően lehetősége nyílott egy számára eddig ismeretlen műfaj, a képregény-adaptáció megízlelésére, A szellemlovashoz komponált zenéjével (illetve a hamarosan elkészülő Pókember 3-mal) azonban már joggal állhat be a sorba Danny Elfman, Graeme Revell, John Ottman, illetve John Powell mellé.

Mielőtt Young belemerült volna a munkába, átolvasott pár régebbi Szellemlovas-képregényt, hogy megismerje a Cage által megformált karaktert, valamint annak világát, ezen túlmenően pedig Johnsonnal is igyekezett folyamatosan egyeztetni elképzeléseit. A zenei felvételek első felére 2006 júniusában került sor (akkor még úgy volt, hogy nyáron lesz a film premierje), melynek keretén belül a nyolcvankét fős zenekar játékát, illetve a harminckét tagú kórus énekét rögzítették, később pedig a motoros fenegyereket jellemző elektromos gitár, illetve dobos részek feljátszására is sor került. Míg ez utóbbit a White Zombie dobosára bízták, addig a heavy metalos hangulatért a Nine Inch Nails gitárosai voltak felelősek – a zenében az akusztikus gitár a múlt cowboyát, az elektromos pedig a modernkori, motoron közlekedő lovast hivatott jelképezni. 


A Carter Slate történetét ismertető, sötét tónusú nyitóképek alatt felcsendülő, a vadnyugati hangulat tükrözése céljából gitárpengetéssel induló „Ghost Rider” című tétel egyike azoknak, melyek remek egyensúlyban vannak a látottakkal. A vészjósló kezdetet a pörgős Szellemlovas-téma váltja fel – itt még szimfonikus előadásban –, a „Blackheart Beat”-ben pedig terítékre kerül az Ördög fiának témája is, és ezzel párhuzamosan megszólalnak az elektromos gitárok is, melyekre a továbbiakban főként új hősünk motívumának előadása hárul. Ebből és a soron következő tételek legtöbbjéből az első hallgatás után szinte csak a zenekari csapongások, a kusza dallamok és a gitárnyúzások tömkelegét tudjuk visszaidézni. A komponista egy interjú során elismerte, hogy a főtéma, illetve a szerelmi szálat érzékeltető dallamok kivételével a történet követelményének megfelelően zenéjével egy sötét és kaotikus világot teremtett. Ha elsőre nem adjuk fel, és az újbóli meghallgatás közben odafigyelünk, észrevesszük, hogy ezek a motívumok a különböző hangszerekkel történő előadásoknak köszönhetően többször is felbukkannak, s Young így tartja egyben a zenét. Ezen már-már atonális részek közül a „More Sinister than Popcorn” az egyik legjobban sikerült track, amely hősünk börtönből történő szökését, illetve a hatóságok előli menekülését hivatott alátámasztani. A tétel egyébként a jelenetsorokhoz képest túl erősre sikerült: dinamikusabb, mint a képi világ, s ez nemegyszer érződik a filmben (mint például Blackheart színrelépésekor vagy az első átváltozáskor is). Érdemes kiemelni még a „Chain Chariot”-ot és a „Nebuchadnezzar Phase”-t, melyekben Young korábbi horrorzenéinek vészjósló, de pörgős részeihez hasonló, helyenként kórus-jajveszékeléssel megtűzdelt aláfestéseket hallhatunk, továbbá a vadnyugatias felvezetéssel induló „San Venganzá”-t, amely szintén figyelemre méltó darab.

Azoknak, akik a dallamosabb, lágy zenekari játékkal előadott darabokat részesítik előnyben, az „A Thing for Karen Carpenter”-rel, a „No Way to Wisdom”-mal, a „Penance Stare”-rel, a „Serenade to a Daredevil's Devil”-lel, valamint a Johnny és Mephisto közötti szerződéskötést alátámasztó, az előzőeknél komorabb hangvételű „Blood Signature”-rel kedveskedik a szerző. Az albumzáró „The West Was Built on Legends”-szel – amely a valóságban a film két különböző jelenete alatt hallható részekből tevődik össze – pedig a nyitótémához hasonló felépítésű, ám a végén felbukkanó, kórus és nagyzenekar által közösen előadott heroikus témának köszönhetően még nívósabb részt hallhatunk (és ez az, ami többször elgondolkodtatott: ha ilyet tud Young, akkor mi történt az album többi részével?). A filmzenealbumon tulajdonképpen ezzel a lendületes és erőtől duzzadó egyveleggel bocsátja útjára a szerző első szuperhősét, aki immáron felszabadult az Ördög szolgálata alól.


„Ez egy izgalmas score, melyhez hasonlót eddig még nem készítettem” – vélekedik Young A szellemlovas aláfestéséről, és tény, hogy ilyet azelőtt még nem hallottunk tőle (pláne nem efféle gitárnyúzós részeket). Számomra az első hallgatások után (sőt, valamelyest még most is, pedig már számtalanszor lepörgött a korong) azért volt csalódás ez az album, mert egy olyan jellegű muzsikát vártam, mint amilyet a Vízözönhöz, a Gyilkosság a Fehér Házbanhoz, a Hellraiserhez vagy A maghoz írt. Bár hozzáteszem: elsősorban azok a gitáros részek zavarnak, amelyek elnyomják a zenekar játékát, illetve az, hogy néhány remek nagyzenekari megoldás a jelenetekhez való igazodás miatt ezen metálos részekbe torkollik.

A score a Varése Sarabande által kiadott, közel hatvanpercnyi játékidővel rendelkező, egészen jó szitázású korongra került fel, s a hozzá tartozó nyolcoldalas füzetecske is igényes, színes képekkel lett kitöltve. A kiadvány egyetlen hibája, hogy igen kevés adatot tartalmaz magáról a filmzenéről (manapság nem sűrűn találkozom olyannal, hogy olyan alapvető adatokat hagyjanak ki a felsorolásból, mint például a karmester vagy a zenekar neve), ám igazán nagy negatívumot nem tudok felhozni ellene – szerencsére. Remélem, Christopher Young csak ujjgyakorlatként tekintett a produkcióra, és a Pókember harmadik részében az itt hallható nyitó-, illetve zárótételhez hasonlóval lep majd meg minket.