A jelen írásom tárgyát képező, és minden bizonnyal az olvasók számára többnyire teljes mértékben ismeretlen The Creature Wasn't Nice azon kevés korongok egyike, amelyekre nem elsősorban a rajtuk található hanganyag vagy a hozzá tartozó film sikere okán irányult a figyelem, hanem a score megjelenésével kapcsolatos balszerencsés marketingfogás miatt bekövetkezett rajongói reakciók miatt. Pedig a film bukása, valamint a kiadó minden bizonnyal mókásnak vélt, azonban rosszul végződő beharangozója mögött egy olyan zene húzódik, illetve lett kudarcra ítélve, amely bár nem számít kiemelkedő mesterműnek, ekkora sikertelenséget mégsem érdemelt meg.


Bruce Kimmel rendező vígjátékáról, illetve David Spear munkájáról jómagam csak akkor hallottam, amikor egy Buysoundtraxes rendeléshez fűződő bónuszként eljutott hozzám e korong. Ezt követően olvastam utána a mozi történetének, valamint kerestem fel a különféle fórumokat, s az értékeléseket, hozzászólásokat látva arra a következtetésre jutottam, hogy ezen alkotás megtekintésén csak akkor érdemes akár csak elgondolkodnom is, ha már minden, a mozgóképkészítés kezdete óta megszülető, említésre méltó produkciót láttam. Ezen álláspontomat tovább erősítették a kiadvány füzetecskéjében olvasható rendezői sorok, ugyanis a történetért, valamint az egyik karakter, John megformálásáért egyaránt felelős Kimmel kerek perec leírja, hogy a film még azután is bukott, hogy az első sikertelen bemutatót követően egy másik rendező, Harry Hurwitz irányításával újravágták, és Spaceship, illetve Naked Space címeken ismét bevitték a mozikba (Kimmel ezen második premiert gyors és kíméletes halállal végződőnek jellemezte).

A sci-fi-vígjáték (melynek alaptörténete szinte teljes mértékben megegyezik A nyolcadik utas: a Haláléval) ilyen szintű bukását még az sem mentette meg, hogy a főszereplők között találjuk Leslie Nielsent, kinek a neve az Airplane, valamint a Nagyon különleges ügyosztály-széria révén már vígjátékszínészként is ismert volt, valamint Cindy Williamst, akit elsősorban a Magánbeszélgetés című dráma, valamint az American Graffiti tettek népszerűvé.

A videotékák polcain landolt alkotás zenéjének megjelenésére 2007 márciusában került sor. A Buysoundtrax mindezt egy olyan hangzatos szöveggel harangozta be, mely – miután fény derült a mögöttes tartalmára –, rendkívüli csalódást okozott a filmzenerajongóknak. Ez ugyanis úgy szólt, hogy egy ez idáig kiadatlan, a nyolcvanas évek elején készült, a műfaj legismertebb színészeinek főszereplésével készült sci-fi zenéje fog megjelenni egy veterán komponistától, és a lemez olyan demókat is tartalmaz majd, melyeket eddig elveszettnek hittek. Ez kellően felcsigázta az érdeklődést, és tulajdonképpen nem csoda, hogy a várakozás lincshangulatba torkollott, miután kiderült, hogy erről az abszolút jelentéktelen filmről van szó. Ennek köszönhető az, hogy az ezer darabos példányszámra tervezett kiadvány végül úgy fogyott el nagy nehezen, hogy bizonyos összegű rendeléseknél ajándékként postáztak belőle egy-egy példányt, s out of print mivolta ellenére is van, ahol ötdolláros áron kínálják, ami egy limitált kiadvány esetében szinte egyedülálló példa...


A direktor az instrumentális aláfestések mellett három dalt (a diszkós "Hold Me, Touch Me, Thrill Me"-t, a könnyed jazz alapú "I Want to Eat Your Face"-t, valamint a "Bachelor Bills"-t) is beletett filmjébe, melyek zenéjét és szövegét egyaránt maga jegyzi, előadásukról pedig a színészek gondoskodnak. Kimmel számára nem ez volt az első ilyen jellegű szárnypróbálgatás, hiszen a "The First Nude Musical" című zenés vígjátékhoz is készített már dalokat. A mozi első változatának készre vágása előtt még csak – e számokon kívül – olyan filmek aláfestéséből álló temp zenék voltak hallhatóak, mint a Psycho, A dolog vagy a Harmadik típusú találkozások. Kimmel ezt követően nézett komponista után, választása pedig David Spearre esett, aki önálló zeneszerzőként éppúgy ismert volt, mint Elmer Bernstein hangszerelőjeként. A megállapodásukat követően Spear kérése az volt, hogy olyan kópiát nézhessen meg, amely alatt nem csendül fel temp score. A rendező ennek eleget tett, és a készülő zene irányvonalával kapcsolatos saját elképzeléseit is elmondta a komponistának, amit azonban Spear nem mindig vett figyelembe, ám ezen változtatások maradéktalanul elnyerték Kimmel tetszését.

Az albumra az első változat score-ja került fel, mely egy részét az újravágásnál nemcsak hogy átvariálták, hanem source zenékre is cserélték. A lemez a főtémával ("Let's Eat Here / Main Title") indít, mellyel kapcsolatban Kimmel eredeti elképzelése az volt, hogy az ilyen, idegenekkel kapcsolatos moziknál jól bevált thereminnel lesz szimbolizálva a hazafelé tartó Vertigo űrhajó legénysége, ám Spear nem alkalmazta ezt a hangszert, helyette egy olyan, kimért hangvételű témát írt, melynek egyetlen másodperce sem tükrözi azt, hogy vígjátéki aláfestésről van szó. A másik fő motívum az idegen bolygót, illetve életformát (mely egy egyszemű, csokicsúcs kinézetű teremtmény) szimbolizáló, hárfafutamra, illetve főként érces hangú fúvósokra íródó tétel, amely azonban meglehetősen sokszor ("An Unknown and Undiscovered Planet", "The 'Stark' Planet", "The Sample Vault", "Growing Pains", "Still Growing", "Science Is My Pie") van jelen az album első felében, így ennek az egyébként kellemes dallamnak az állandó ismételgetése miatt olyan érzésünk támad, mintha a lemez megakadt volna a lejátszóban. Ebből pedig egyenesen következik az unalomba fulladás, illetve a trackek továbbléptetése.

Ezen szakaszt leszámítva azonban a zene kellően színes: olyan játékos darabokkal rendelkezik, mint a "Cooking with John", az "Annie Has A Plan" és az "End Credits" felvezetése, a némi akcióval megspékelt "Don't Move" vagy a kellemesen induló "Drawing Lots / John Finds the Creature", a Piszkos Harry-szériát idéző "The Creature Eats Jameson and Rodzinski", és persze feszültségteljes momentumokkal (mint az "All Right, I'll Go", illetve az "All Right, I'm Back") is. Spear tehát a forgatókönyvbe beleszőtt s kifigurázni kívánt eredeti filmek hangulatát idézte fel saját témáira építve, amit teljesen korrektül oldott meg.


A rendkívüli módon feldarabolt korong utolsó nyolc tétele között demókat éppúgy találunk, mint a Kimmel-féle dalok karaoke változatát, amelyhez azonban illett volna a dalszövegeket feltüntetni a lemezborítón, ennek hiányában azonban kicsit okafogyottá válik a karaoke megnevezés, simán lehetett volna "ének nélküli verzió" jelzővel illetni őket.

Amennyiben a mozi egyetlen említésre méltó pontjának számító kompozíciót a film ismerete nélkül hallgatjuk, David Spear munkáját akár egy nívósabb vígjátékhoz is kapcsolhatnánk. Sajnos a Buysoundtrax-féle beharangozó okán erről a zenéről nem az terjedt el, hogy egy könnyed kikapcsolódást biztosító score (aminek élvezhetőségét lényegesen növelte volna, ha rövidebb játékidővel bír), vagy hogy remekül van hangszerelve, hanem az, hogy mennyire kiszúrtak a rajongókkal, akik teljesen mást vártak, mint amit kaptak. Ez minden bizonnyal tanulópénz volt a kiadó számára...