Hét felvételen szerepelnek a rejtettarcú dalnokok, s mind a hét annyira jellegtelen, középszerű és rádióba is alkalmatlan, hogy a közreműködők közvetlen környezetén kívül nem tudok embert elképzelni, aki szándékosan a lejátszóba helyezné a lemezt ezekért a szerzeményekért. Egyéni stílus helyett inkább a popzene viszonylag szélesebb skáláját próbálják meg bevenni, így néhol a blues, a hiphop, a twist vagy az a capella főbb zenei jellemzőivel kerülik az egyhangúságot. Nem is az az igazi probléma ezekkel a dalokkal, hogy hallgathatatlanul rosszak lennének, mindössze a felismerés helyez katartikus állapotba, miszerint az ilyen filmeknél rendre felcsendülő szürke betétdalok valójában elérhetőek hanglemez formájában is. Holott néha az az érzésem, hogy ezeket kifejezetten csak maximum egypercesre írják, hogy csend helyett valami szóljon az átkötő jelenetek alatt. Nem nehéz gyorsan végigfutni az albumon, és bár szót sem érdemelnének, úgy érzem, hogy szegényebbek lennénk, ha nem ismerkednénk meg legalább szöveges formában ezekkel a nótákkal.

A "Gravity" az a típusú, könnyed élőzenei popmuzsika, amely azonnal négy és fél percnyire nyújt egy rögtön az első énekes zenei versszak során megismerhető refrént, mondanom sem kell, teljesen feleslegesen. Ráadásul az énekesről azt sem tudom biztosan állítani, hogy férfi. Vagy nő. A "Hurt So Bad (To Love)" egy középiskolai bálról érkezett egyenesen a CD-játszóba, hogy a tükörgömb alatt szerelmesen összebújhasson egy szabadon választott bálkirály és bálkirálynő. A harmadik számot ("Can't Stop Thinking of You") ki kell emelnem, mert ez volt az egyetlen, ami még tetszett is, de ez köszönhető egy élvezetes szimbiózisnak a hetvenes évek funkyja és a nyolcvanas évek rockosított popdalai között. Folytatván az albumot, következik egy újabb meghitt összebújásra alkalmas lassú ("If You Don't Know Me By Now"), mely után Nicole Jones melankolikusabb töltetű countryballadája ("Troubled Soul") szakítja meg a Hidden Faces töretlen lelkesedését. A viszonylag harmonikus felvételt egy veszélyes elem, a "Yo-Yo Mama" követi, ami mély alapokra épülő pop-hiphop, amolyan lassított Paula Abdul-szám, melyre ráadásul egy fickó jól rá is szövegel. A sort a Fine Young Cannibals három évvel korábbi örökzöldje, a "Good Thing" által ihletett dinamikus szám folytatja ("I Can't Get You Out of My Mind"), majd egy igazi szörfsláger lazítja a kínos középszerűséget, az 1963-ból dübörgő "Surf City", melyet a Jan & Dean nevű formáció ad ugyan elő, de természetesen egy szegről-végről The Beach Boys-szám (az egyik tag által be nem fejezett nóta). A Hidden Faces egyetlen komolyabb zenei megnyilvánulása az album utolsóelőtti trackje, egy egyszerűbb, de hangulatos énekes szám "You've Really Got a Hold on Me" címmel, végül pedig David Kitay instrumentális szerzeményét hallgathatjuk végig, ami végre egy kis betekintést enged a kilencvenes évek könnyedebb score-jaiba, melyek közül sajnos elég kevés élt meg rendes megjelenést. Mint ahogy nyugodtan mondhatom, hogy a "Journey to the Other Side" is sokkal népszerűbb lenne nálam, ha egy ehhez hasonló, érzelmes gitárjátékot finom harmóniákkal kísérő score-album valamely tételét képezné, nem pedig egy dögunalmas dalválogatás zenei értékét próbálná ellensúlyozni.

Végére is értünk, kedves Olvasó, s még mielőtt felmerülne a kérdés, hogy egyáltalán mi szükség volt arra, hogy ezt az albumot akár egy mondat erejéig is elővegyem, gyorsan leszögezem, hogy csak a filmzenerajongók érdekében tettem, nehogy bárki is valaha elkövethessen meggondolatlan vásárlást. Ha például a hazai lemezboltok polcait vizsgáljuk, ezrével találunk hasonló kiadványokat, melyeket a filmzenei szekcióba helyeznek, s nem más a helyzet általában a túlzottan olcsó CD-k körében sem. Ennyi hulladék pedig annak ellenére is értéktelen, hogy például jelen esetben is a dalok tisztességgel elvégzett, csak éppen értelmetlen munka eredményei, és hiába a beléfektetett energia, hallgatói szemszögből egy forintot sem érnek (megjelenés szempontjából pont ugyanennyit: teljesen átlagos Varése-kiadás, belül pár fekete-fehér képpel a filmből).