Évekkel ezelőtt megszokhattuk már, hogy a rendezőként igen elismert mozikat forgató Guillermo del Toro nevével nemcsak direktorként, hanem producerként is gyakorta találkozhatunk filmek stáblistáján. A mexikói születésű filmes általában horrormozikat szokott felkarolni, s ezek közül is általában azokat részesíti előnyben, melyekben minimum egy gyerek és egy szellem található (Árvaház, Ne félj a sötéttől!). A saját rendezésű horrorjai közül az Ördöggerinc vagy a műfajokat vegyítő A faun labirintusa, illetve az általa producerként felügyelt horrorok közös jellemzője a földöntúli lény/lények által bajba sodort kisgyerek/kisgyerekek körül kibontakozó cselekmény, így nem meglepő, hogy a direktor kifejezetten keresi az ezen alapszituációjú történeteket. Kézjegye a Mamán is megfigyelhető, sajátos stílusjegyei itt is jelen vannak, így például véres horrorszcénákat most se várjunk, de melankolikus természetfeletti hangulatot, elfojtott rejtélyességet, szomorú kisgyereket, sajátos motivációjú kísértetet, illetve hideg képeket már annál inkább. Del Toro egy 2008-as háromperces, azonos című filmecskére figyelt fel, melyet az argentin Andrés Muschietti rendezett. Ebben gyakorlatilag benne van a Mama veleje, s a mozi ismeretében elmondható, hogy ügyesen formálta kerek történetté a direktor ezt a párperces alkotását.


A Mama ugyan nem újította meg a műfajt, ám napjaink tucathorrorjai közül mégiscsak kiemelkedik, főként az igen ügyesen adagolt feszültséggel és a történetben rejlő némi újszerű vonulattal. A sztori olykor kiszámítható, néha még közhelyes is, ám ezek szinte elkerülhetetlenek, hiszen ha a főhős nem néz be a szekrény sötét mélyére, vagy nem megy be a lakatlannak vélt házba, esetleg nem rohan ki fejvesztve a szobából, amikor épp egy szellem mászik felé, akkor nem lenne oka a nézőnek, hogy féljen vagy szurkoljon a szereplőnek, és gyakorlatilag nem lenne film. Éppen ezért én az utóbbi években már inkább azt nézem és értékelem egy új horror esetében, hogy a kötelező sablonokat hogyan oldja meg, ebből a szempontból pedig a Mama kifejezetten jól teljesít, hiszen van néhány igen erős képi momentuma, ráadásul a hangulat is erősre sikerült. A mozi lezárása ugyanakkor hagy némi kívánnivalót maga után, és itt dúl igazán a del Toro-stílus, hiszen a keserédes, könnyfakasztó vég, csakúgy, mint a direktorhoz köthető hasonszőrű filmek esetében, itt van igazán jelen, s ez sajnos most kissé indokolatlanra sikerült.

A főszereplő megformálásában Jessica Chastain most sem tudott hibázni. Az elmúlt két évben villámkarriert befutó 36 éves színésznőről nehéz elhinni, hogy mennyire ismeretlen volt 2011 előtt, s azt is nehéz felfogni, hogy azóta napjaink legjobb színésznőinek képzeletbeli dobogójára is fellépett, készülő filmjeinek listája pedig valóban azt sejteti, hogy akár egy új Meryl Streep születésének vagyunk szemtanúi. A Mama női főszerepét nagyon el lehetett volna rontani, ám Chastain egészen szépen megoldotta a feladatot. Eleve felismerhetetlen a moziban, nekem feltűnése után öt percig le sem esett, hogy Chastaint látom a vásznon a gót pótmama szerepében. Alakítása jól felépített, mivel hihetően jut el a gyerekektől irtózó, lázadó nőből a felelősségvállaló, kvázi anyaszerepig. A két gyerekszereplő (Megan Charpentier, Isabelle Nélisse) hozza, amit egy korukbelitől elvárhatunk, míg a kettős szerepben látható Nikolaj Coster-Waldau is pont megfelel a testvérpár szerepére. Érdekesség, hogy a címszereplőt Javier Botet alakítja, aki nevéből sejthetően férfi, bár a robusztus arcberendezése a rémisztő anyuka megformálására tökéletesen alkalmassá tette.


A sztori egy tragikus felütéssel nyit: egy családi válságba került apuka végzetes módon kívánja megoldani problémáit, és ennek során kislányaival egy lakatlan erdei házban köt ki, amely persze egyáltalán nem olyan kihalt, mint elsőre tűnik. Az eltűnt gyerekek nagybácsija évekig keresi a két kicsit, ám rendre kudarcba fullad a kutatás. A felbérelt szedett-vetett mentőosztaga azonban végül ráakad az erdei házra, s ott felfedezik a két, a többéves erdei élettől teljesen megvadult kislányt. A gyerekeket pszichológusok próbálják visszavezetni a civilizált élet medrébe, s a legjobb megoldásnak azt találják, ha a nagybácsi és barátnője összeköltözik a két lánnyal egy nagy házban, s egyfajta pótszülő szereppel próbálják visszavezetni őket a normális életbe. A férfin kívül tulajdonképpen senki nem rajong az ötletért, s mint később kiderül, ennek a legkomolyabb ellenzője az erdei ház szelleme, a gyerekeket el nem hagyó kísértet – s mielőtt még spoilert kiáltana valaki, gyorsan leszögezem, hogy a mozi sajnos maga lövi le a "poént", hiszen már az elején megmutatják, kivel is állunk majd szemben.

Az elmúlt években egyre több spanyol zeneszerző tűnt fel hollywoodi alkotások környékén, ami főként a spanyol filmes adóvisszatérítésnek volt köszönhető. Így ugyanis növelhette egy alkotás a spanyol hozzájárulás mértékét, ami lehetővé tette a költségek egy részének visszaigénylését. Fernando Velázquez azonban kilóg ebből a körből, ő inkább műveivel hívta fel magára a figyelmet. Az idén 36 éves, bilbaói születésű szerző csellistaként kezdte pályafutását, ám korán áttért a komponálásra, és a húszas évei elejétől rendszeresen írt kisfilmekhez zenét, majd a kétezres évek közepétől már mozifilmek aláfestésének komponálásával is megbízták. A nemzetközi ismertséget 2007 hozta meg neki a szintén del Toro gardírozta film, az Árvaház által. Ennek remek, díjakra is jelölt zenéje megadta a lehetőséget Velázqueznek, hogy nemzetközi szinten is felfigyeljenek rá, bár következő jelentősebb aláfestésére 2010-ig kellett várni, ekkor került bemutatásra az Ördög, mely szintén dicsért aláfestést kapott. A következő fontosabb állomás pedig a 2012-es A lehetetlen volt, melynek score-ja az adott év egyik legjobbjának nevezhető. A szerző eddig ismert jövőbeni megbízásai ugyan nem jelzik előre, hogy Velázquez dúskálni fog a munkában, ám azt mindenesetre már bizonyította, hogy a dráma és a rémisztgetés területén képes maradandó muzsika létrehozására.


A horrorzenék legalább annyira hálás, mint amennyire nehéz műfaj. Hálás, hiszen ha valaki eltalál egy jó hangot vagy alkot egy emlékezetes témát, akkor arra egy egész karriert alapozhat. Viszont ha valaki csak panelekkel dolgozik, és rámegy a zenei ijesztgetésre, akkor abból általában érdektelen, filmtől elkülönítve élvezhetetlen munka szokott születni. Velázquez inkább az előbbi kategóriába sorolható módon alkot, de nem azért, mert egy nagy újítónak, felejthetetlen dallamok létrehozójának lenne nevezhető, esetében inkább arról van szó, hogy kitűnően használja a horrorzenei sablonokat, s képes ezeket úgy alakítani, hogy ne az ezerszer felhasznált jelleget érezzük rajtuk. Beveti a rémesen nyekergő vonósokat, a hirtelen élesen vagy mély hangokon felcsattanó rezeseket, a kántáló kórust, illetve a dobok frászt hozó feldörrenését, ám mindig hozzáad valami apró kis pluszt, amitől egyedibbé válik az adott rész. Ez lehet egy furább ritmika vagy váratlan ritmusváltás, illetve alapvető horrormotívumokhoz hozzáadott egy-két plusz hang, továbbá egy hangszer bevetése olyan helyen, ahol nem várná az ember. Ezek az apróságok jelentik azt, hogy a Mama score-ja a sablonosságot ügyesen elkerüli, ám ahhoz már kevesek, hogy egy erősebb aláfestést eredményezzenek.

A zenét a Budapest Symphony Orchestra tolmácsolásában hallhatjuk. A budapesti zenekar az elmúlt években egyre több filmzenés megbízást kapott, bár még nem tartanak ott, ahol például a prágai kollégáik, akik voltaképpen jól meg is élnek már a filmzenés megbízásokból. Az, hogy jól képzett muzsikusok játszották fel a zenét, hallatszik is, ebből a szempontból erős a score, bár az is tény, hogy a zenekar létszáma nem tűnik túl nagynak, így olykor hiányérzete van az embernek a hangzást illetően. A horrorscore-ok többsége általában csendes, bizalomgerjesztő hangulattal indít, majd a végére hatalmasodik el a terror. A Mama ebből a szempontból is egy kicsit más, hiszen a történet rögtön az elején kínál feszült pillanatokat, ám ezután nem jön el a nyugvópont, mert egy folyamatos feszült tónus lesz úrrá a sztorin, így a score-on is, sőt még a csendesebb részekben is azt várja az ember, hogy mikor ugrik elő a zenei mumus. A főtémát bemutató második trackben ("The Encounter and Main Title") a komor hangulatú vonósok általi felvezetés után egy kicsit dinamikusabbra kapcsol a tétel, majd beköszön a vezérdallammal a lalázós gyerekkórus is – igaz, a főtémát túl sokszor nem halljuk az albumon.


A nyomasztó hangulat olykor Bernard Herrmann muzsikáiban megszokott vonós megoldásokkal érte el a szerző, erre hallunk példát a "What Happens Now?" esetében. Hasonló módszerre épül a "Helvetia" is, mely a score egyik legjobb tétele, ahol egyébként még Elliot Goldenthal vonós és rézfúvós összjátékra épülő sajátos kézjegye is felfedezhető. Ezt az egyszerre drámai és vérfagyasztó hangulatot sokszor használja Velázquez is, s a zene legerősebb részei is azok, ahol ezt veti be. Ezzel játszik el az "A New Home" esetében is, ahol egy zongorás felvezetéssel ringatja a hallgatót hamis megnyugvásba. A csilingeléssel indító "Voices From the Other Room", az andalító kezdettel és élvezetes henteléssel végződő "Victoria Come Mama" jó példák azon részekre, melyek bizonyítják azt, hogy mennyire ügyesen kezeli a komponista a horrorpaneleket. Több trackben (például: "Observation Room" vagy a "Desange Folder") a drámai oldalát mutatja meg inkább a szerző, és ezekből érezhető ki leginkább a tehetsége, hiszen itt egyértelműen nem tucatzenét hallunk.


Ki lehetne ugyan még emelni pár tételt, mert például a záró "Final Reel" is egy szép darab, ám lényegében a nem említett trackekben a fentebb már bemutatott megoldásokat variálja a szerző. Ennél a score-nál az értékelést tekintve kissé bajban vagyok, hiszen a hat pontot kevésnek, a hetet pedig már soknak vélem, így a kettő közé helyezném el Velázquez munkáját. Egyediség nem sok, ám drámai szépség és lúdbőröztető hatásosság annál inkább jellemzi, s a horroron belül egy igényes muzsikának nevezném, amire ugyanakkor nem fogunk hivatkozási alapként tekinteni.