Az I.Q. – A szerelem relatív című alkotásba annak idején egy céltalan tévékapcsolgatás-hadművelet közepette botlottam bele, s ahogyan az az ilyen esetekben lenni szokott, a felétől kezdve követtem nyomon az eseményeket. A Fred Schepisi által rendezett film a forgatókönyve alapján egy teljesen átlagos romantikus vígjátéknak mondható, amit számomra az emel ki a hozzá hasonló produkciók sorából, ahogyan Walter Matthau megformálja Albert Einsteint, valamint amilyen tökéletesen képes együtt élni Jerry Goldsmith muzsikája a cselekménnyel.


Az ötvenes évek elején játszódó film története roppant egyszerű: adott egy átlagos autószerelő, Ed (Tim Robbins), aki első látásra beleszeret a szépséges Catherine-be (Meg Ryan), amivel mindössze annyi a gond, hogy a lánynak vőlegénye van, emellett pedig egymástól eltérő társadalmi rétegbe tartoznak. Itt lép közbe Catherine nagybátyja, Einstein, akinek rendkívül szimpatikus Ed, így tudós barátaival, Kurt Gödellel, Boris Podolskyval és Nathan Liebknechttel (akik a valóságban is barátai voltak) igyekszik mindent megtenni azért, hogy a fiatalember érzései viszonzásra leljenek.

Schepisi ezúttal is Goldsmitht hívta segítségül a megfelelő zenei hangulat megteremtéséhez. Ezen kollaborációjukat olyan együttműködések előzték meg, mint az Oroszország-ház című, a film s a zene szempontjából egyaránt sikeresnek mondható thriller, továbbá a Hatszoros ölelés, valamint a Mr. Baseball. A score felépítésének meghatározásakor fontos szempont volt az, hogy a három főbb karakter külön-külön témát kapjon, mindemellett pedig Schepisi azt is szerette volna, ha Goldsmith a zene stílusával, dallamával még közelebb hozná a mozit a nézőhöz – akárcsak a Hatszoros ölelés esetében, ahol ugyanezen célból tangóval szőtték át az instrumentális aláfestést. Einstein karakterének zenei ábrázolása kézenfekvő volt, hiszen ismeretes a Nobel-díjas tudósról, hogy szeretett hegedülni (annak idején még Leonard Rosenman komponistával is játszott együtt), így őt az e hangszerre írt szóló jellemzi. A Robbins által alakított karaktert egy, az ötvenes évek zenei világát megidéző szaxofonos, enyhén jazzes-rockos hangulat szimbolizálja (ez hallható például a "The Riders"-ben is), ahol a női kórus éppúgy doo-wop-ozik, ahogyan az a kortárs zenéknél is megfigyelhető. Ez a fajta lazaság tükrözi tehát a score-ban az autószerelőt, kiszemelt szerelmét, Catherine-t pedig egy kellemes dallamvilágú, szintetizátorral is megtámogatott, lágy ívű motívum kíséri (ez először a "Fundamental Order / First Sight / Chance / Craps"-ben csendül fel, teljes egészében pedig a "The Compass" című tételben hallható).


Az Einsteint szimbolizáló, hegedűre írt, nyers hangzású szóló mellett (amelyre többek között a "Signals"-ban hárul főszerep) egy másik, szintén hegedűn előadott, s az iméntiekhez hasonló jelentőséggel bíró motívummal is rendelkezik a film, amely egy világszerte közismert dallam adaptációja (ezzel már az albumnyitó "Campus Morning"-ban is találkozhatunk). Ez a régi francia népdalhoz, az "Ah! Vous dirai-je, Maman"-hoz köthető, melyhez többek között Wolfgang Amadeus Mozart is írt zenét, illetve megzenésített ritmusa később Jane Taylor "Twinkle, Twinkle, Little Star" című 1806-os mondókája révén vált még ismertebbé. Erre a dallamsorra számos mondóka épült már az elmúlt két és fél évszázadban, melyek egy részén itthon is gyermekek milliói nőttek fel – ilyen például a "Hull a pelyhes fehér hó".

A muzsika rendkívül jól működik a film alatt, mert Goldsmith végig ügyelt arra, hogy mindig annak függvényében hozza elő az említett témákat, mely szereplőről az aktuális jelenet szól. Mesterien ugrál a hangulatelemek között, melyek közös nevezője a könnyed játékosság. Jelen kompozíciónak azonban van egy meglehetősen nagy hátránya: mindez bármennyire működik hibátlanul együtt a képsorokkal, azoktól elválasztva a score játékidejének rövidsége ellenére is könnyedén unalomba fulladhat a zenehallgatás, ugyanis ezen négy fő motívumon kívül csak hosszabb-rövidebb átkötő szakaszokat hallhatunk, amelyek nem biztos, hogy elegendőek azok számára, akik mondjuk nem kedvelik vagy nem ismerik a filmet. És persze ebből ered az is, hogy egyszerűen képtelenség a számomra egyébiránt mindezek ellenére rendkívül kedves albumot egy részletekbe menő elemzéssel bemutatni.


A score megjelenése 2009-ig váratott magára. Az I.Q. – A szerelem relatív aláfestésének érdekessége, hogy az 1981-es A gyilkos szalamandra óta ez volt az egyetlen olyan Jerry Goldsmith-szerzemény, amely semmilyen formában sem került kiadásra. Mindezen a La-La Land Records változtatott, akik egy érdekes koncepció eredményeként a közel negyvenperces muzsikát egy lemezre tették a komponista 1966-os, fajsúlyos thrillerzenéjével, a John Frankenheimer által rendezett Seconds-szal. Ezen döntésükkel egy meglehetősen ellentétes hangulatú, illetve zenei megközelítésű albumot sikerült létrehozniuk. Ha ironikusan akarjuk megfogalmazni, akkor röviden úgy is összefoglalhatnánk, hogy ez az az album, ami után vidáman vágjuk majd fel az ereinket...