A nagy népszerűségnek örvendő zenés-táncos filmek az elmúlt évtizedek kínálatából olyannyira kikoptak, hogy ha az átlag mozinézők körében közvélemény-kutatást végeznénk arról, ki milyen ide vonatkozó alkotást tudna mondani a Dirty Dancing – Piszkos tánc és a Flashdance mellett, akkor a nemrég nagy sikert aratott Kötelező táncokon, és Chicagon kívül a megkérdezettek talán nem is igen tudnának hirtelen mit említeni. Mindezek mellett további hátrányt jelenthet, miszerint hazánkban az ilyen alkotások jobbára rögvest DVD formájában landolnak a videotékák és az üzletek polcain – vagy még úgy sem. Jelenleg úgy tűnik, erre a sorsra jut Randall Miller Szabad egy táncra? című alkotása is, ami a külföldi filmszínházakban idén márciusban debütált, itthon azonban még semmi hír róla.


Az élethez való ragaszkodásról, az örökké tartó szerelemről és végzetről szóló mű a rendező 1990-ben készült, azonos című rövidfilmjének egészestés változata, melyben a főszerepeket játszó Robert Carlyle (aki a családi tragédia miatt depresszióba esett Frank Keane-t alakítja) és Marisa Tomei mellett John Goodman és Danny DeVito is feltűnik.

Olyan filmek esetében, ahol az alkotók a zenei anyag túlnyomó részét a betétdalokra építik (ide tartozik a vígjátékok többsége is), válaszút elé kerül a komponista: vagy megpróbál létrehozni egy rendkívül hatásos, az egyes slágerekkel versengő szimfonikus művet (ami egy jobb dalcsokor mellett eléggé nehéz, összetett feladat, de például Gabriel Yared a Hölgyválasz esetében sikerrel vette az akadályt), vagy olyan tételekkel áll elő, melyek kellemesen idomulnak az összképhez – többnyire ez utóbbit szokták választani. Döntésüket követően olyan további kihívásokat kell megoldaniuk, mint az átlagosnál rövidebb instrumentális játékidő (ahol nem sok esély van egy gyönyörű téma pedzegetésére, majd kibontására), illetve a gyakran betétdalba torkolló, kizárólag a felvezetés céljára készülő aláfestések megírására vonatkozó kérelmek.


Az Emmy-díjas komponista, Mark Adler (Virágot Algernonnak, Főbérlő: a halál) amellett döntött, hogy művét némileg beleolvasztja az összképbe, ugyanis rá (illetve zenéjére) az alkotóknak túlnyomórészt a drámai, illetve melankolikusabb részeknél volt szükségük, a többit a megfelelő betétdalok felhasználásával oldották meg. Randall Miller az adott jelenetek meghatározásán kívül azt kérte Adlertől, hogy a főszereplő karakterének ír származása a zenében is legyen jelen. Ennek a kérésnek – mely egyben inspiráció is volt a szerző számára – eleget téve látott neki a művész a score megírásának: elsőként állandó munkatársával, Sid Page-dzsel (aki egyébként több tételnél is közreműködik, mint zongorista) azon dolgoztak, hogyan vegyítsék ideális arányban a hegedű, illetve a tradicionális ír duda, az uillean pipe hangzásvilágát (ennek egyik eredménye a "Frank Cries" lett). Ezt követően Robert Carlyle és John Goodman karaktereinek közös jeleneteit vették górcső alá, melynek következményeként a hegedűs témát zongorajátékkal, illetve ambientes zenei elemekkel egészítették ki. Mindezek mellett a produkció megkívánta azt is, hogy néhány, a klasszikus ("Ciribiribin", "Getting Sentimental Over You"), valamint a táncolhatóbb big band zenék ("Begin the Beguine") kategóriájába sorolható művet is felhasználjanak, melyeket a tisztább hangzás érdekében Adler és a zenekar újra felvett. Természetesen a legnagyobb figyelmet a szerelmespár jeleneteinek melodikus aláfestésére, és a produkció drámaibb pillanataira fordította, melyek közül a "Steve's Story"-t emelném ki: ez a hatperces mű tökéletesen magába foglalja mindazt a hangulatot és zenei képet, amit a készítők elvártak Adlertől. Hasonlóan gyönyörű tétel a "Rita's Clothes", ahol a vonósok játéka, a skót duda, és Page zongorajátéka tökéletes egységet képez.

A film jellegéből adódóan különféle műfajú betétdalok is helyet kaptak az albumon, melyek Adler score-jával vegyesen helyezkednek el. A géppuskalábakat igénylő big bandes felvételek (mint amilyen a "Zin Gun Bop", vagy a "Dr. Bones") számára éppúgy jutott hely, mint a lassabb muzsikáknak ("Moonbeams"). A cha-cha-cha kedvelői számára a "Cha-Cha-Charlie", és a "Pedro Goes to Town" tartogat kellemes perceket, a kiadványt pedig a világhírű zenész, Louis Armstrong zárja az "On the Sunny Side of the Street" című dalával.


Sajnos a Milan Records által kiadott filmzenealbum (ami egyébként egy átlagosnak mondható kiadvány, egy egyszerű, ám annál informatívabb borítóval, melyen belül a rendező és a forgatókönyvíró közösen mond köszönetet azoknak, akik közreműködtek a tizenöt évvel ezelőtti rövidfilm újraforgatásában) egyórányi játékidejéből csupán töredék jutott Mark Adler számára. Ám ezen egyáltalán nem kell csodálkozni, hiszen az ilyen jellegű filmek aláfestéseinek potenciális vevőrétege számára nem a score-ok jelentik a fő vonzerőt – de talán a komponista ide válogatott szerzeményei nem okoznak számukra majd akkora csalódást, hogy átléptessék őket.