A filmzenével való ismerkedésem annak idején a horror-, illetve thrillermuzsikák révén vette kezdetét, s ezeken keresztül ástam egyre jobban bele magam úgy, hogy mára már kizárólag score-okat hallgatok. Bár az ezen belüli stílusokkal kapcsolatos befogadóképességem a kezdetekhez képest mára már fejlődött, mindig igyekszem kiemelt figyelmet szentelni a vérfagyasztóbb aláfestéseknek, idén azonban eddig nem sok pozitív élményben volt részem, pontosabban fogalmazva: az eddig hallott albumok maximum csak egy-két tétel erejéig fogtak meg. Az ebből eredő keserű szájízem – mely kizárólag erre a stílusra értendő, a 2013-as felhozatallal ugyanis kellőképpen elégedett vagyok – merült némiképp feledésbe akkor, amikor meghallgattam Adrian Sieber jelen kompozícióját, mely Thorsten Klein Lost Place című horror-thrilleréhez íródott.


A német filmgyártásnak köszönhetően tető alá hozott projekt a "fiatalok egy kicsiny csoportja útra kel..." című gerincre építkezik. Főszereplőink ezúttal olyan tinédzserek, akik a Pfalzi-erdőben folytatott geocachingjük (mely leegyszerűsítve a modern eszközökkel történő kincskeresést takarja) során egy elhagyatott amerikai katonai bázisra jutnak, mely a hidegháború során, az akkor még keletre és nyugatra osztott Németország idején épült azért, hogy különféle titkos katonai kísérleteket végezhessenek ott, melyeknek azonban – mint később kiderül – eredménye nem lett, csak megannyi mellékhatása. Hőseink azonban (ahogyan az a nagy filmes könyvben meg van írva) fittyet hánynak a figyelmeztető táblákra, zárakra, lakatokra, és kellően kíváncsinak, illetve vagánynak érzik magukat ahhoz, hogy kiderítsék, milyen helyre is vetődtek. Természetesen (mint az az ilyen fajta Pandora szelencéje esetekben lenni szokott) a vesztükbe rohannak...

A zenével való ismerkedésem közepette úgy tűnt, mintha Howard Shore, Christopher Young, Marco Beltrami és Brian Tyler álltak volna össze e score megszületésének erejéig. Aztán persze minél többször pörgött le az album, annál inkább tisztult a kép – amellett, hogy iménti benyomásom mindvégig ott sejlett a háttérben –, és vált nálam egyre kedveltebb hallgatnivalóvá. A Lost Place zenéje azon score-ok közé tartozik, melyek stílusuk ellenére és a hozzájuk tartozó képsorok ismerete nélkül is remek kikapcsolódást képesek biztosítani, mert bár lehetünk fültanúi kisebb zenekari tombolásoknak, összességében véve Sieber munkája az igényes, dallamos horror-thriller kompozíciók egyik újabb példája.


A német származású komponista a Bambergi Egyetemen folytatott tanulmányévei során, 2005-ben került bele a Lost Place mögött álló Movie-Brats nevű produkciós cég véráramába, ahol eleinte rövidfilmeknél működött közre, majd átnyergelt az egész estés alkotásokra, melynek egyik állomása ezen mozi lett. Ebből eredően Sieber nyugodtan vághatott neki 2012 őszén a rá osztott feladatnak, hiszen egy ilyen hosszú együttműködésre visszavezethető háttérrel vajmi kevés esély volt az alkotói nézeteltérésre. További szerencsének számított még, hogy Kleinnek konkrét elképzelései voltak az aláfestő muzsikával kapcsolatban, ami (mint az a későbbi egyeztetések során kiderült) majdhogynem megegyezett a szerző forgatókönyv hatására körvonalazódott víziójával, nem mellesleg pedig a direktor azon fő kívánsága is Sieber kedvére volt, miszerint ne egy olcsó szagú muzsikával szúrják ki a közönség fülét, hanem olyannal fokozzák a jelenetek hatását, amely mentes a műanyag megoldásoktól, és nemzetközi színvonalat képviseljen.

A fent említett komponistákra való utalás már az albumnyitó "Lost Place"-ben szembetűnik, s ezen erős, figyelemfelkeltő kezdés egy olyan korrekt színvonalat alapoz meg, amely végig kitart, e korong tehát nem sanyargatja hallgatóját mélypontokkal, nehezen emészthető vagy éppen unalmas percekkel. A lendületes felvezetést – mely a főbb motívumokat is megpendíti – egy kimértebb, sejtelmesebb darab ("Camp In the Woods"), majd a "Found and Lost" követi, mely révén olyan, az addigiaktól merőben eltérő, kellemes, érzelemgazdag darabot ismerhetünk meg, amely nemcsak a lágy dallamoknak, hanem az oboa hangjának köszönhetően is sikeresen szakít ki bennünket a félelemből és a rettegésből. Ehhez hasonló, úgymond pihenőkkel találkozhatunk a "Music for Strings and HAARP"-ban, az "Aftermath"-ban, illetőleg a túlélők megnyugvását közvetítő, epikus szintet súroló lezárással bíró "Farewell and Epilogue"-ban.


A "Lost Place"-en kívül a "Redroom" vált számomra az egyik legkiemelkedőbb tételemmé, mely hosszúságából adódóan elegendő időt biztosít arra, hogy egyfajta hangulatingadozásra invitáljon a hol lágyan ringató, hol pedig feszültséget tükröző dallamaival. Míg az elfeledett bázis misztikumával párosuló feszültséget a "Sixteen", a "Looking for a Haystack" és a "Belly of the Bunker" trackeknek köszönhetően érezhetjük át, addig a rezesekre és a helyenként kuszának tűnő vonósjátékra támaszkodó, mozgalmasabb zenekari darabokat a "Dead End"-ben, a "Faulty Tower"-ben, a "The Blacksuit Boys"-ban, illetőleg a "Spoil the Coil"-ban ismerhetjük meg – utóbbi csoportba tartozók azonban nem szüntelenül hentelős darabok, hanem feszült fel-, illetve levezetéssel körített tételek.

Sieber valamivel több mint egyórányi muzsikát készített (amelyet aztán a Prágai Filharmonikusokkal rögzített) ehhez a százperces alkotáshoz, amelyben emellett betétdalok, illetve egyéb könnyűzenei kompozíciók is elhangoznak, s ezek nagy részét már a score-ral kapcsolatos egyeztetések előtt beválogatta a direktor és a zenei rendező. Ezekből összesen négy került fel az album végére: a nem túl változatos, ám háttérzenének kiváló "We Could Forever" címet viselő instrumentális darab, valamint három dal, melyek közül az "Unser Platz" és a "Jeden Tag Wochenende" rendelkezik stílszerűen német szöveggel.


Adrian Sieber remekül eleget tett a direktori elvárásoknak: valóban nemzetközi porondon is helytálló muzsikát komponált, melyet ha előzetes információk nélkül mutatnánk meg valakinek, akkor minden bizonnyal hollywoodi vagy nevesebb európai szerzőre kapnánk tippeket, nem pedig egy gyakorlatilag ismeretlen emberre. Az olajozott együttműködés és a minőséghez szükséges feltételek tehát nemcsak biztosítottak voltak a komponista számára, hanem igyekezett azokat ki is használni, s a Lost Place-hez egy igényes és minőségi munkát tett le az asztalra. A kérdés csupán az, hogy mindez milyen mérvű előrelépést jelent majd neki a jövőre nézve, s miként tud idővel felkerülni neves európai pályatársai közé.