A La-La Land Records régóta tekint fontos küldetéseként a DC-univerzum részét képező tévésorozatok, rajzfilmek kíséreteinek felkarolására. Rengeteg muzsika láthatott ennek köszönhetően napvilágot, s én is ezen kezdeményezés hatására ismertem meg olyanokat, mint A Csodanő score-ja, amit enélkül figyelmen kívül hagytam volna, részint mert Christopher Drake elkerülte a látómezőmet, másfelől mert a DC-animációk világa sosem kötött le Superman és Batman kalandjainál szélesebb spektrumban.


Wonder Woman ma már szinte egyet jelent Gal Gadottal, ami érthető, hisz ő volt az, aki a megfilmesítések vonatkozásában évtizedeken át rögös utat bejáró hősnőt méltó szintre helyezte. Addig a pontig azonban – a képregények lapjain túl – mindössze a 2009-ben bemutatott A Csodanőhöz hasonló animációs alkotások voltak képesek köztudatban tartani. A rendezői széket Lauren Montgomery foglalta el, akinek nevével számos DC-vállalkozásnál találkozhatunk rendezőként, producerként vagy épp rajzolóként. Az alkotógárda kezdettől fogva elkötelezett volt a projekt iránt, nem vette félvállról, amit az is jól tükröz, hogy a főbb szereplők hangjainak kölcsönzésére olyanokat sikerült megnyerniük maguknak, mint Alfred Molina, Oliver Platt (A kétszáz éves ember), Keri Russell (Katonák voltunk), Nathan Fillion (Firefly), Marg Helgenberger (CSI: A helyszínelők) és Virginia Madsen (Kampókéz).

Az alig több mint hetvenperces produkció megannyi párhuzamot mutat a Gadot-féle mozikkal: Diana (Russell) eredettörténetében Themüszkirát éppúgy megismerhetjük, mint a Wonder Woman 1984 látványos felvezetését biztosító atlétikai bajnokságot, Steve Trevort (Fillion) vagy hősnőnk világunkra rácsodálkozását. E közös pontok ugyanakkor azt eredményezik, hogy a Patty Jenkins rendezte filmek ismerői nem sok újdonsággal találkoznak benne, a mozik fényében unalmasnak tűnhet, ám bemutatásakor dicsérendő törekvésnek számított, valamelyest ellenpontozta Diana filmipar által megtépázott hírnevét.


Drake Guillermo del Toro – kreatív producerként jegyzett – Hellboy-rajzfilmjeivel vonta magára a producer, Bruce Timm figyelmét, aki azok muzsikáit hallván kérte fel arra, hogy két blokk erejéig csatlakozzon a Batman: Gotham lovagja stábjához – a score többi részét Robert J. Kral (Superman: Ítéletnap) és Kevin Manthei (Az Igazság Ligája – Az új küldetés) jegyzi. A komponista képregényrajongóként testhezállónak érezte a feladatot, s miután rátermettségéről a producer is meggyőződött, soron következő tervét, A Csodanőt már teljes egészében rábízta. Az újabb sikeres akadályvételt követően pedig az ehhez hasonlóak váltak a szerző munkásságának fő csapásirányává: felkéréseinek döntő hányada mai napig DC-rajzfilmekből és számítógépes játékokból áll.

Mivel Wonder Woman Hollywood részéről évtizedeken át mostohán volt kezelve, nem kapcsolódott hozzá olyan jellegzetes, időtálló motívum, mint Batmanhez vagy Supermanhez, ezért Drake szabad kezet kapott Diana dallamokon keresztüli ábrázolásával kapcsolatban. A folyamat elején azonban nehézségeket okozott, hogy a stílus tekintetében eltérő véleménnyel voltak, mert Timm a Flash Gordon kedvelőjeként rockos hangzásban gondolkodott. „Ismertem Wonder Woman eredetét, de nem igazán tudtam, mire számítsak tőlük. Olyasmi lesz, mint a Linda Carter főszereplésével készített tévésorozat? Vagy kislányoknak fog szólni és rózsaszín, repülő unikornisok lesznek benne?” – emlékezett vissza Drake. Miután megmutatták neki a vérző karakterektől és lehulló fejektől sem mentes nyitójelenetet, világossá vált számára, hogy a producer tévúton jár, a kemény zúzás helyett olyan nagyobb ívű muzsikára van szükség, mint a mozifilmek esetében. A büdzsé ugyanakkor meglehetősen szűkös volt, zenekarról szó sem lehetett, így tagjait a Digital Performer palettája váltotta fel. „Olyan hangzást szerettem volna, mintha egy százfős zenekar adná elő, a valóságban azonban mindez számítógép által generált. A kórusrészek szintén nem valódiak, és a latin nyelvű énekek is szoftver segítségével keltek életre” – mesélte a komponista, aki demójával sikeresen térítette el Timmet kezdeti víziójától.


A bemutatóanyagot a nyitójelenet inspirálta, s a művész akkori ötletei a végső vágást alátámasztó „The Battle / Origins”-ben is visszaköszönnek. E tétel meglehetősen összetett, s kissé csapongónak hat azáltal, hogy a képsorokhoz hasonlóan igyekszik hirtelen sokat nyújtani, túlontúl sokat. Emiatt a korong zsúfoltan indul, ráadásul arról is lerántja a leplet, hogy bármennyire törekszünk minőségi hangmintákat felvonultatni, a rezes- és a harsány vonósimitációk éreztetik a zenekar hiányát. Amikor először hallgattam az aláfestést, annyira tetszett, hogy nem foglalkoztam az ilyen típusú hibákkal, s bár mindmáig kedvelem (ezért is döntöttem úgy, hogy írásommal megpróbálom ráirányítani olvasóink figyelmét), megszólalása idővel hozzájárult ahhoz, hogy kevésbé pozitívan ítéljem meg. A „The Battle / Origins”-hez hasonló léptéket képvisel a „DC Battle”, ahol szintén ilyen jellegű gondokba ütközünk, ám az ezt megelőzőek olyan jól ráhangolnak erre a trackre, hogy az album elejéhez képest már kevésbé lehet ilyen érzésünk.

E duó mellett szép számmal akadnak olyan részek, ahol Drake megtalálta az egyensúlyt, úgy bánt a hangokkal, hogy azokon a lehető legkisebb mértékben érződjön eredetük. A „Sparring” éppúgy jó példa erre, mint az „Ares Imprisoned”, a „Dog Fight Pt. II”, a törzsi dobok hangjával tűzdelt „Manhunt”, az amazonok vetélkedőjét kísérő „Let the Games Begin”, a „Computer Room”, az „Alley Thugs”, a „Cept Hemo Laudus” vagy a „She Misses Him”. Mindeközben többször felcsendül a hősnő nevének szótagolásából kiindulva négy hangjegyre bontott Wonder Woman-téma (legtisztábban a nyúlfarknyi „A New Nemesis”-ben érhető tetten), ami mellett aktuális ellenfele, Árész (Molina) éppúgy önálló motívumban részesült („Ares Imprisoned”, „Ares' End”), mint Diana Trevor iránti vonzalma („She Misses Him”), az akciók („The Battle / Origins”, „Dog Fight Pt. I”, „DC Battle”) vagy Hádész (Platt) felbukkanásai („The Battle / Origins”, „Hades”).


Bár megjelenésekor a fentieknél jobban magasztaltam A Csodanő score-ját, Christopher Drake teljesítménye előtt továbbra is emelem kalapom, máig nem bántam meg, hogy beruháztam a lemezre. Úgy vélem, ha lehetősége lett volna egy jó hangszerelővel az oldalán zenekarra adaptálni művét, dallamai sokkal kifejezőbbek lennének (a „Wonder Woman End Titles” például zseniális, és szó szerint csak a technika korlátozza abban, hogy valóban szárnyaljon), s teljesítményét többre tartanám Rupert Gregson-Williams Wonder Woman ihlette munkájánál.