Az ötödik Harry Potter-filmmel gyakorlatilag egy új korszak nyílt a széria történetében. Míg az első négy részt három különböző rendező dirigálta, addig a hátralévő könyvek megfilmesítését a producerek már egyetlen emberre bízták. Több nevesebb direktor is szóba került, azonban mégsem a hírnév győzött, mivel a vásznon még ki nem próbált brit David Yates lett a befutó. A főként televíziós munkáiról ismert rendező ezen munkáival szakmai berkekben komoly elismertségre tett szert, és az ezekkel elért két BAFTA-díj, illetve számos más rangos elismerés is jó ajánlólevélnek bizonyult. Azonban mindezek ellenére is nagy bátorság volt a producerek részéről, hogy – a korábbi részek mozis tapasztalatokkal jócskán rendelkező direktorai után –, egy ezen a téren járatlan emberre bíztak egy ekkora figyelem övezte művet, azonban az élet igazolta, hogy helyesen döntöttek. Yates egy alapvetően más Potter-filmet készített, mivel a történetben rejlő sötét vonal teljesen eluralja művét. Voldemort visszatért, többé már nem csak egy fogalom, hanem valós, testet öltött lény, aki követőit is magához vonzotta már. Azonban mégsem ő az ötödik rész legfőbb negatív szereplője, mivel egy akaratos, hatalom- és rendmániás, végtelenül kiállhatatlan, valódi zsarnok jelenik meg a színen, Dolores Umbridge professzor személyében, aki az őt megformáló Imelda Staunton miatt a Potter-filmek egyik legjobb karaktere lett. A színésznő már komolyabb drámákban is bizonyított (például a Vera Drake-ben), de ahogy a diákokat sanyargató undok államtitkárból a sötét varázslatok kivédésének tanárává váló hárpiát megformálja, azzal a filmtörténet egyik legjobb gonoszalakítását tárja elénk.


A rózsaszín ruhákban pompázó Umbridge professzor sajátos nevelési stílusa, és a mágiaügyi miniszternek mindenáron megfelelni akarása miatt még Dumbledore-t is kitúró magatartása természetesen nem talál elfogadásra a diákok körében. Kiállhatatlan stílusa miatt mellette tulajdonképpen még Voldemort is csak egy óvodás csínytevőnek tűnhet. Természetesen a történet azonban nem lenne teljes Harry nagy ellenfele nélkül, és mivel a Nagyúr az előző részben már testet öltött, így ki kellett elégítenie az írónőnek azt az igényt, hogy a két ellenfél összecsapjon. Azonban a közöttük fellángoló küzdelem itt még csak elvi síkon zajlik, ennek ellenére a film vége egy látványos nagy küzdelembe torkollik, előrevetítve a következő fejezetek még komorabb világát.

A rendező alaposan átszabta a korábbi filmek által kidolgozott metódust, ami leginkább a nagyon jól összerakott és sallangmentes forgatókönyvnek köszönhető. Viszont szinte minden megvan benne, ami a korábbi Potter-mozikban is, csak valahogy gördülékenyebbre, feszesebbre vágva. Így újra rivalizál egymással Harry és Malfoy, ismét felfedeznek a srácok egy titkos roxforti helyiséget, van sötét varázslatok kivédése óra, új tanár és új lények, ismét megkeserítik Harry életét a nevelőszülei, Weasley-ékről most is lerítt a szegénység és a család minden felett érzés, Hagrid újfent a jóságos, mindent megértő óriás, és a főhőst most is gyötrik a szokásos rémálmok. Az olyan kimaradt dolgok pedig, mint a baglyok és a kvidiccsmeccs nekem valahogy nem is hiányoznak. Igaz, néhány részlet igencsak elnagyolt lett, de én ezekkel együtt is a Harry Potter és a Főnix Rendjét tartom a sorozat egyik legjobb darabjának. Ez a rendező mellett Michael Goldenbergnek, az új forgatókönyvírónak is köszönhető, aki mindössze ezen rész erejéig váltotta az összes többi Potter-film forgatókönyvét jegyző Steve Klovest.


A direktor a zeneszerzői posztra magával hozta a korábbi alkotásaihoz is komponáló Nicholas Hoopert, akit valószínűleg hazáján kívül nem sokan ismertek a szakmában. Persze lett is nagy felháborodás, hogy egy ennyire ismeretlen ember veszi át a stafétát John Williamstől és Patrick Doyle-tól. Bevallom, én sem fogadtam kitörő örömmel a hírt, egyszerűen azért, mert Hooper neve semmit sem mondott – még annak ellenére sem, hogy már két BAFTA-díjjal is rendelkezett. Azonban valahogy igazságtalan ez a nagy ellenállás az ilyen "új fiúkkal" szemben, hiszen bőven akad pozitív példa arra, hogy milyen nagyszerű dolgokat is össze tudnak hozni az ismeretlen nevek.

Hooper kétféle zenei kifejezésmódot választott a filmhez. Az egyik forma egy gazdag dallamvilággal rendelkező, a vásznon látottakat igazából szorosan nem követő, általában a nagyzenekar fajsúlyos megszólalásával jellemezhető, míg a másik inkább az adott hangulat zenei leképezését jelenti. Az előbbi ugyan rengeteg nagyszerű motívumot tár elénk, de ezek nem mindegyikéből lesz téma, mivel legtöbbjük csak egyszer hallható. A Williams által kitalált Hedwig-motívum is mindössze két alkalommal bukkan fel, azonban Umbridge tanárnő egy parádés zenei megjelenítést kapott, ami elég gyakran visszaköszön a score-ban, megunni viszont lehetetlenség, mert a szerző rendre különböző módon tárja elénk, bár az albumon igazából csak a "Professor Umbridge" című trackben hallható. Emellett született még egy szerelmi téma is, melyet a Harry és Cho között elcsattanó első csók alatt felcsendülő "The Kiss" mutat be először.


Első hallgatásra nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel a művel, mert bár nem volt rossz, amit hallottam, de sok mindent nem tudtam elhelyezni, és kissé csapongónak véltem a hallottakat. Azonban ez tipikusan az a zene, amelynek idő kell, hogy beérjen, és nem mellesleg a film is szükségeltetik hozzá, már csak azért is, mert az albumra nem időrendben kerültek fel a tételek, így sajnos a komponista által a film alá kiötlött zenei hatásfolyamat a CD-n semennyire sem érvényesül. A tételek többsége ugyan önmagában is megállja a helyét, viszont ha láttuk, hogy mihez is íródtak, akkor egyértelműen értelmet kapnak. Valószínűleg ez abból is fakad, hogy Hooper kissé másfajta zeneszerzői megközelítést alkalmazott azzal, hogy sokkal inkább a képekhez kötötte művét, de korántsem olyan módon, hogy a zene szorosan követné a cselekményt, inkább a látott kép és a zene hangulata között van párhuzam. A Harry Potter-filmzenei CD-knél most először nem a főcím alatt hallható Hedwig-témával indít az album, mivel a kezdő track ("Fireworks") valahol a film közepén csendül fel. Ez rögtön belecsap Hooper víziójának közepébe, mely ha teljesen el nem is vetette Williams gyermeki, játékos koncepcióját, de Doyle-hoz hasonlóan alaposan kitágította a kereteit. Az elektromos gitárok lendületes, harsány felcsattanása és a modern ütőhangok jelzik, hogy Roxfort sokkal inkább egy mai iskola, semmint valami tizenkilencedik századi, viktoriánus kollégium. Ez a fajta modernebb hangzás, ha nem is gitárok formájában, de többször is felbukkan még.

Az alkotás a harmadik trackkel indít, ebben hangzik fel először a Williamstől származó jól ismert motívum. Hooper az ebben rejlő szomorúságra erősített rá, az ő koncepciójában fájdalommal telivé válik a Hedwig-téma, erre pedig a tétel további részei is ráerősítenek. A gazdag dallamvilág az olyan részletekben mutatkozik meg igazán, mint a "Dumbledore's Army", mely egyszerű dallamocskák kibontásából válik erőssé, vagy ilyen a "The Ministry of Magic", amely a képekhez tökéletesen igazodva mutatja be a mágiaügyi minisztériumot – ebben a tételben különösen emlékezetes és változatos zenei kifejezésmódok bukkannak fel. Megemlíthető még a "The Room of Requirements" is, mint zenei megoldásokban gazdag track, különösen igaz ez az utolsó negyedére, főleg amikor beerősítenek a rezesek is.


Gyakori visszatérő része a score-nak egy crescendo egység, mely egy ideig csak teljesen lényegtelen elemként bukkan fel, majd értelmet adva ennek a fokozatosan erősödő vonósmotívumnak, a Halálfalók, pontosabban Bellatrix Lestrange Azkabanból való kitörése alatt mutatkozik be teljes valójában. Ezzel az apró és intelligens gondolattal az egész film alatt egy jól felépített zenei feszültség alakul ki, amely a dobos szekció és a vonósok dühödt kavalkádjába torkollik a "Darkness Takes Over" című tételben – viszont sajnos nem a filmben hallható hosszabb variációt rakták fel az albumra. Ezen kívül még három sötét, borongós, szinte horrorzenébe illő track található az albumon. Ilyen a "Dementors in the Underpass", amely igazából csak a film alatt éri el a kívánt hatást, de ott tényleg dermesztő. Vagy említhető a nagy összecsapás alá komponált "The Hall of Prophecies", melyet eleinte halk és sejtelmes zúgások, sistergések, továbbá hangszermorajlások jellemeznek, majd az események felpörgésével, a track második felében megjelenik az egyre fokozódó dinamizmus is. Drámai hangulatú, szomorú muzsikában sem szenved hiányt az album. Ilyen a "Possession" vagy az igazán szívbemarkoló "The Sacking of Trelawny", mely a korábbi két Potter-zeneszerző hasonszőrű alkotásaival van egy szinten.

Az albumnak egy különösen zseniális tétele is akad, ez a lemez végére került, bár a filmben már szinte az elején elhangzik. Ez a "Flight of the Order of the Phoenix", melyet egyfajta indulónak szánt a komponista, ez jól érződik a pergődob használatán és az egyéb ütősök által diktált ritmus okán is, és mindez remekül is érvényesül, amikor a Főnix Rendje végigsuhan az éjjeli London egén. Az album első meghallgatásakor ez volt az a track, melyet újra és újra visszajátszottam, és igazság szerint megunni azóta sem tudtam. Remek tétel, melynek vezérdallama egy variációban később még megismétlődik a "The Sirius Deception" című rész végén. A kórus hangzásvilágában is felfedezhető a korábbi négy rész score-jától való éles különbség. Hooper ebben az esetben a modern szerzőkre jellemző kórusművek stílusát építette be a score-ba, ez leginkább a "Death of Sirius" című trackben figyelhető meg. A Harry Potter-filmeknél állandósult tanévzárós, egymásra borulós zárójelenet most sem maradt el, és az ez alatt felcsendülő méltóságteljes hangulatú zene atmoszféráját az új komponista is megtartotta. Így az utolsó tétel ("Loved Ones and Leaving") remek lezárása a lemeznek és a filmnek egyaránt.


Számomra a 2007-es év egyik legjobbja volt az album, és bármennyire is próbáltam győzködni magamat, hogy ez a zene nem egy szint Williams harmadik részhez vagy Patrick Doyle negyedikhez írt munkájával, végül mindig oda lyukadtam ki, hogy bizony majdnem eléri az említett két film zenéjének színvonalát. Hooper intelligens, nagyon széles zenei palettán mozgó aláfestést produkált, új ablakokat nyitott ki a sorozat zenei világában, és ezzel együtt mégis hű maradt az elődök látásmódjához.