Vissza a jövőbe, Forrest Gump, Utánunk a tűzözön, A szomszéd nője mindig zöldebb, Több mint testőr, Az ítélet éjszakája. Néhány kiragadott eset Alan Silvestri munkásságából arra, amikor a stúdióvezetők a betétdalokat felsorakoztató albumoktól kimagasló piaci sikert vártak, céljuk elérése érdekében pedig a score kiadását nem, vagy csak később engedélyezték. A Forrest Gump némiképp kakukktojás, hisz az instrumentális muzsika korongjára mindössze két hónapot kellett várni, ám a Vissza a jövőbe esetében ez az időszak majdnem negyed évszázadra rúgott, a Több mint testőrnél a premier huszadik évfordulója törte meg a jeget, Az ítélet éjszakájánál tizenkét esztendőig húzták a dolgot, s a többi jelenleg is várat magára. E hatosfogatból írásom alapja a leggyengébb láncszem, így nyugodtan kijelenthető: az Intrada bármilyen egyéb Silvestri-projektbe belevághatott volna, mert ez az Időzített bomba és a Visszakézből kíséretével rokonítható, feledhető semmiség lett.


Az ítélet éjszakája marketinghadjáratában kimagasló szerepet játszott a válogatásalbum, ám ezúttal nem beszélhetünk olyan mérvű, egymásra gyakorolt hatásról, mint a Top Gun, az Armageddon vagy a Több mint testőr kapcsán, mivel itt a kiadvány példaértékű lett, a mozi viszont szélsebesen merült el a feledés homályában. Már a nyolcvanas évek közepétől találunk példákat a rock és a hip-hop összefonódására, ám e kezdeményezéssel csupán a kilencvenes évek elejére kezdett megbékélni a közönség, így gyakorlatilag ahhoz, hogy Stephen Hopkins rendezésében ilyen volumenű előadók működjenek közre, nem szükségeltetett más, mint az, hogy mindenki jókor legyen jó helyen… és ez meg is történt. A kiadvány atyja az Immortal Records társalapítója, a Cypress Hill, a Wu-Tang Clan és a House of Pain menedzsere, Happy Walters volt, aki az 1992-es Lollapalooza Fesztiválon tapasztaltak nyomán tökélte el, hogy a korábbi próbálkozásokon túlmutatva egy egész albumot szentel ezen irányzatok ötvözésének. Ám hogy ezt milyen keretek között hozza tető alá, csak azután vált világossá számára, amikor a House of Pain kötelékébe tartozó Everlast felhívta figyelmét Hopkins formálódó produkciójára, Az ítélet éjszakájára.

Lewis Colick (Októberi égbolt, A tűzből nincs kiút) forgatókönyve négy középosztálybeli barát (Emilio Estevez, Cuba Gooding Jr., Jeremy Piven, Stephen Dorff) kálváriáját mutatja be, akik az éjszaka közepén Chicago gettójában találják magukat, ahol szembesülnek a hétköznapok általuk kizárólag híradásokból ismert, kegyetlen oldalával. E szinopszis remek táptalajul szolgált Walters hip-hop és rock összeeresztésével kapcsolatos törekvésének, csak hát a részint produceri, részint az adott bandák kívánsága szerint összeboronált formációk nem tudták ellenpontozni az alkotás hiányos kivitelezését, az erőtlen történetvezetést és a színészek szerény eszköztárát. A soundtrack a bemutató előtti hónapban került a boltokba, így aki például a Pearl Jam és a Cypress Hill („Real Thing”), a Slayer és Ice-T („Disorder”), a Living Colour és a Run–DMC („Me, Myself & My Microphone”), a Helmet és a House of Pain („Just Another Victim”) vagy épp a Biohazard és az Onyx („Judgment Night”) dalai hatására felfokozott várakozással ült be a moziba, hatalmas csalódásban részesült. Az, hogy ma még emlékszünk eme akciókrimire, kizárólag Waltersnek köszönhető.


A dalok a film nyitányában, illetőleg a stáblista alatt kaptak főszerepet, s bár néhány esetben lakásból vagy kocsikból kiszűrődve hallunk még ilyeneket, a dramaturgiailag fontos momentumokat Silvestri kíséri – igaz, markáns főtéma hiányában dallamai éppoly esetlenek, mint szereplőink. Ahogyan azt már említettem, Colicktól jó ötlet volt a sikátorokkal teli szegénynegyedbe dobni a sztráda dugóját kikerülni kívánó jómódú, öntelt fiatalokat, ám a bukdácsoló forgatókönyv és a kivitelezés színvonala okán a végeredmény a középszerű tévéfilmek szintjén rekedt. Bár kedvelem Estevezt (főként a Haláli fegyver miatt) és Gooding Jr.-t (zseniális a Férfibecsületben), jelen esetben éppúgy nem tettek hozzá a filmélményhez, mint az őket üldöző Denis Leary (A Thomas Crown-ügy) és Peter Green (A Maszk) vagy Peter Levy operatőr (Rés a pajzson). De idevehetem a score-t, valamint a rendezőt is, aki ezen felül a Ragadozó 2., az Időzített bomba, majd két Mesék a kriptából-epizód kapcsán dolgozott Silvestrivel.

Az instrumentális albummal kapcsolatos visszajelzéseknek utánaolvasván azt látjuk, hogy nagyjából mindenhol közepesre vagy annál rosszabbra értékelik, népszerűtlenségét pedig jól tükrözi, hogy bár az Intrada által kiadott, kétezer darabban limitált kiadvány a hivatalos csatornákon keresztül már nem beszerezhető, az ezektől eltérő platformokon továbbra is az egykori piaci árhoz közeli értéken kínálják. A kiadó 2005-ben állt elő a koronggal, amikor én a „mindent szeretnék beszerezni, ami Silvestrihez köthető”-korszakomat éltem, és szinte ismeretlenül, a kiadáskor elérhetővé vált ízelítőket hallva adtam le rá rendelést. Mai fejjel nem ruháznék be rá – ahogyan nem csaptam le a Macskaszem, a Szilánkok, a Jól áll neki a halál és a Temetetlen múlt score-jának bővített anyagaira sem –, ugyanakkor meg sem válnék tőle, mert nagy ritkán jólesik szó szerint háttérzenének betenni. Én tehát amolyan se veled, se nélküled viszonyban állok vele.


Nem jó stratégia hátulról előre haladva készíteni ismertetőt, ám ezúttal elengedhetetlen, mert az albumzáró három bónusztétel olyan, elektronikus elemeken nyugvó ötletek halmaza, melyek végül nem kerültek felhasználásra, s ez sajnálatos, mert a „Frank Takes the Wheel”, az „I Tried” és a „Judgment Night Theme” hozzájárultak volna a pozitívabb megítéléshez. Főleg utóbbit imádom, ami Silvestri dallamosabb szintetizátorkorszakát idézi, de úgy is fogalmazhatnék, hogy a „Judgment Night Theme” olyan, mintha John Carpenter vagy Vangelis fel nem használt témája, illetőleg Mike Oldfield „Tubular Bells”-ének mostohatestvére lenne. Az e trióban tapasztaltakkal ellentétben ugyan a kíséret végső alakja minden pillanatában magában rejti a komponista jegyeit, mégis híján van a jellegzetes vezérmotívumoknak, ráadásul végig azonos síkon mozog, nem több tipikus underscore-nál. Néhány tempósabb mozzanattól („Train Yard”, „Ray Eats It”, „Hello Ladies”, „Final Fight”) eltekintve a film alatt is úgy olvad bele a hangsávba, ahogyan a karakterek árnyéka a félhomályos utcák látképébe.

Az alapszituációt Silvestri fémes hangokkal, elnyújtott szólamokkal szimbolizálja, amelyek jól idomulnak az éjszakába burkolódzott, sivár, bűnözőkkel teli utcákhoz, ám távol állnak a kimagasló zenei élménytől – hovatovább az ezeken belül eszközölt finomabb megoldások a mozi alatt majdhogynem észrevehetetlenek, jobbára csak az Intrada lemezén érvényesülnek. Ez a fajta, minimalistának nevezhető megközelítés az aláfestés egészét uralja („New Passenger”, „Bat Woman”, „Ladder Crossing”, „Ray’s Deal”, „All I Got Is You”, „Stalk & Talk”), ezeknek rendelte alá magát a szerző, és emiatt érezzük a játékidő előrehaladtával azt, hogy egy helyben toporgunk. Ami ötletei itt főszerepet kaptak, azokat a Ragadozó-filmek, a Vissza a jövőbe-trilógia vagy A mélység titka muzsikáiból jól ismerhetjük tőle, s bizony ezeknél úgy jellemezzük őket, hogy töltelékek, átkötő szakaszok. Ebből zökkentenek ki bennünket időnként az előző bekezdésben felhozott, dinamikusabb trackek, a vérbeli Silvestri-akciózenék felületét karcoló „Final Fight”, valamint a szereplők érzéseit felszínre hozó „Freeway Confrontation” második fele, a „Ladder Crossing” eleje (ahol másfél perc alatt három csodálatosan összefűzött, egymástól eltérő hangulatnak lehetünk fültanúi) és a „Make a Stand”.


Stephen Hopkins és Alan Silvestri együttműködéséből filmként és zeneként egyaránt a Ragadozó 2. sikerült a legkiemelkedőbbre. Az ítélet éjszakája aláfestése olyannyira átlagos, hogy még a komponista elkötelezett rajongójaként sem vagyok képes érvelni mellette. Mindössze két tényt tudok leszögezni, melyek gyakorlatilag összegzések is: nem kétség, hogy Silvestri ennél jóval többre képes, ahogyan az sem, hogy ennél többet nem érdemelt a film.