A hagyományos értelemben vett krimi műfaja a technika előtérbe kerülésével egyre inkább húzódik ki Hollywood rivaldafényéből, ezért is van különleges jelentősége annak, amit Curtis Hanson 1997-ben produkált. A Szigorúan bizalmas kiváló szereplőgárdával leforgatott film, amely az ötvenes évek csillogó Amerikája alatt szétterjedő vastag korrupciós és bűnös réteget mutatja be az erkölcsi fertő minden lehetséges fajtáján keresztül. James Ellroy világhírű regényéből készült ez az adaptáció, s Russell Crowe, Guy Pearce, James Cromwell, Kevin Spacey vagy Danny DeVito fergeteges játékán túl Kim Basinger számára Oscar-díjat érő mellékszereplői visszatérést jelentett. E legbecsesebb elismerésben részesült Brian Helgeland forgatókönyvíró is, s hogy a többiek közül miért csak jelölésig jutottak oly sokan, arról James Cameron Titanic-ja tehet.


A főszerepben három rendőr áll: egyikük megállíthatatlan ököllel rendelkezik (Crowe), másikuk szabályokat kínosan betartó, feltörekvő tehetség (Pearce), míg a harmadik a címlapoknak élő sztárnyomozó (Spacey). Hármójuk karrierjének viszontagságos alakulását kísérhetjük figyelemmel, részletesen megismerve a rendőrségen uralkodó mérhetetlen korrupciót és politikai befolyást (a Cromwell által megformált rendőrfőnökön keresztül), bepillanthatunk a felső tízezer jogi korlátokat nem ismerő féktelen tombolásába a luxusprostituált (Basinger) élete révén, vagy szembesülhetünk a bulvárlapok hiteltelen, mégis szinte elsődleges szerepéről (DeVito, mint tenyérbemászó szerkesztő). A sok szálon futó, csavaros történetet Hanson fantasztikusan korhű környezetbe helyezte: a régi autómodellek, füstös kocsmák, sötét és esőáztatta utcák, kihalt épületek alkotta világban keménygalléros ingben és hosszú ballonkabátban, kamáslis cipőben megjelenő kalapos urak és fodros ruhaköltemény alatt csipkés harisnyakötőt viselő asszonyok jelennek meg. Pisztolyok tömkelege folyat kellő mennyiségű vért a sáros betonra, míg minden fordulat be nem következik, s végül egy mesterien összeállított filmmé áll össze, amely méltán tekinthető relatíve fiatal kora ellenére is már most klasszikusnak.

A rendező eredetileg rengeteg, a kornak megfelelő hangzású betétdallal kívánta filmjének zenei hangzását megalkotni, s már szinte a kiválasztott dalokkal készre vágott állapotban volt a produkció, amikor rájött, hogy ez így önmagában kevés, és nem ártana némi nagyzenekari átkötéssel kiegészíteni az aláfestést. Eleinte Elmer Bernstein volt az erre alkalmasnak tűnő célszemély, de eddig meg nem ismert okok miatt végül nem ő került a produkcióhoz, hanem Jerry Goldsmith, akivel Hanson előző filmje, a Veszélyes vizeken során már dolgozott együtt. A Mester akkortájt igen mozgalmas életet élt, hiszen abban az évben lett kész a Fészkes fenevadak aláfestésével, várt rá három régebbi művének újrafelvétele a Royal Scottish National Orchestrával, dolgozott A vadon foglyai zenéjén, kisegítette Wolfgang Petersent Az elnök különgépe score-ja körüli bajokból, és a tetejében már elkezdték a Kísértethajó forgatását is. Ennek ellenére Goldsmith számára sohasem jelentett akadályt a szűkös határidő vagy több felkérés összecsúszása, úgyhogy igent mondott e film noir zenéjének megkomponálására.


Túlzás lenne azt állítani, hogy nehéz dolga volt, hiszen olyan mennyiségű filmes tapasztalattal a háta mögött vágott bele a produkcióba, hogy ihletre szinte nem is volt szüksége. Egy ilyen sötét tónusú, a klasszikus korba visszanyúló akciókrimi romantikus töltettel lehetőséget nyújtott számára ahhoz, hogy több, különböző stílusban már maradandónak számító művének alapvető megoldásaiból építkezzen. Ezáltal egy újabb hamisítatlan Goldsmith-muzsikát tett le az asztalra, ami pont a korábbi műveinek ismerete miatt sem nevezhető eredeti és egyedülálló alkotásnak, mégis kellő erővel és eleganciával rendelkezik ahhoz, hogy egyrészt bármikor kedvünk legyen újra elővenni, másrészt egyébként egy újabb Oscar-jelöléssel tegye gazdagabbá (noha kérdés, hogy az ő esetében ez valóban elismerésnek számított-e, ismervén hihetetlen negatív szériáját a díjátadókkal kapcsolatban – a film többi jelöléséhez hasonlóan e kategóriában is a Titanic tarolt, bár az igazat megvallva James Horner muzsikája kivételesen joggal nyert Goldsmith előtt).

A két hivatalos megjelenés közül a betétdalos változaton ismert és kevésbé ismert klasszikusokkal találkozhatunk, olyan előadókon keresztül, mint Dean Martin, Kay Starr, Betty Hutton, Johnny Mercer vagy a Gerry Mulligan Quartet. A válogatást Goldsmith egy-egy tétele nyitja, illetve zárja: a "Badge of Honor" egy alig félperces track, amolyan jazz-swing fanfár, míg az "L.A. Confidential" gyakorlatilag a score-album zárómuzsikájával ("The Victor") egyezik. A film vagy a korszak slágerlistásai iránt rajongók valószínűleg örömüket lelik ebben a válogatáslemezben, a filmzenerajongók számára azonban lényegesen fontosabb Goldsmith instrumentális műve, amelyet a Varése Sarabande az akkoriban még tőle elvárható harminc percben tálal elénk (helyesbítek, technikailag egy másodperccel túllépték a fél órát).


Két-három végighallgatás után nagyjából egyértelművé válik, hogy a mű két igazi értékét itt is a nyitó, illetve zárótétel adja. A "Bloody Christmas" elsősorban technikás ritmikai megoldásától kiemelkedő, de az erős üstdobos kíséret mellé párosuló, igazán fenyegetően felsikoltó hegedűmotívum kellő félelmet és feszültséget kelt ahhoz, hogy nagyjából tudjuk magunkat hova tenni a csillogó felszín alatti süppedékeny fertőben. A nyitótétel második felére a Kínai negyed csodálatos romantikája idéződik fel, harmóniájában és megszólalásában is a szerző 1974-es munkájának egy folytatásaként fogható fel. Hasonló szólóval találkozhatunk a záró "The Victor" során is (mely trombitajáték egyébként Malcolm McNab, Hollywood filmzenei ágának egyik legkiválóbb zenésze előadásában szólal meg, kinek ismertebb szólói közé tartozik például Az utolsó esély, a Farkasokkal táncoló vagy A függetlenség napja egy-egy ünnepélyes pillanata is), itt a csodálatos témát szintén pazar ritmusképre komponált, visszafogottabb zenekari játék követi.

A köztes huszonöt percben felcsillan minden, amit Goldsmithtől ismerhetünk. A főként fojtott feszültséget kifejező tételek mély zongorafutamaiból vagy rövid vonóshangjaiból leginkább John Rambo dzsungelbéli kalandjai idéződhetnek vissza (ilyen a "Questions" vagy az "Out of the Rain"), míg a pörgősebb akciótételek során, amikor az elektronikus effektek dübörgő üstdobokkal párosulnak, a szerző olyan dinamikus score-jai juthatnak eszünkbe, mint a Tűzparancs vagy a Total Recall – Az emlékmás kíséretei. Ha a rejtélyek átláthatatlan ködfelhőjét hivatott a zene kísérni, ott pillanatokra teljes csendbe burkolódzó, és csak apró neszekkel és harmóniákkal jelen lévő zenekari megoldásokat hallhatunk ("Rollo Tomasi" vagy "Shootout" első fele), ezek az Elemi ösztön vagy a Contact on Cherry Street mozgalmasabb alapjaira utalnak vissza. A korra igazán jellemző hangulatot rendre a trombitaszóló felcsendülése jelenti, az olykor tisztán, olykor szordínóval tompított előadásmód kellően hatásos az ötvenes évek Amerikájának kifejezésére.


Az összhatás – ugyan tettem pikírt megjegyzést a kiadó szokásosnak mondható rövid játékidejére, mégis – pont megfelelően átjön ebből a tizenegy tételből, s remek esszenciája a szerző minden olyan stílusjegyének, ami miatt évtizedeken át az egyik legkeresettebb komponistája volt Hollywoodnak. A Szigorúan bizalmas az első és utolsó tracket leszámítva nem tekinthető határozottan hiánypótló albumnak a gyűjteményből, de beszerzését később egy pillanatig sem bánjuk majd.