Hogy miért tartom jónak ezen széria újabb és újabb részeit, amikor nemcsak hogy a történet épül folyton ugyanarra a sémára, hanem még a túlélők hozzáállása (egyesek nyomozásba kezdenek, és azon törik magukat, hogyan kerülhetnék el sorsukat, mások pedig hitetlenkednek és bolondnak nézik az összeesküvés-elmélet gyártóit) is? Kíváncsiságom ugyanarra az egyetlen dologra irányul, mint a másik, hasonlóan ötletes szériánál, a Fűrésznél: vajon milyen újabb ötletek vannak még az alkotók tarsolyában szereplőgárdájuk eltüntetésére? Míg azonban a Fűrész esetében a harmadik részt követően már eldöntöttem, hogy részemről a szériát parkolópályára állítom, jelen film alkotói a választott halálmódokkal negyedszerre is kompenzálni tudták bőrlehúzásukat erről a mostanra erősen sablonossá vált történetről.


Ezúttal egy autóverseny során bekövetkező tragédia túlélői próbálják meg kijátszani a Halált, illetve felállítani a listát, hogy kit, mikor és mi módon ér utol a végzete. S mivel az egyre gyakoribbá váló 3D-s megoldás ezt a szériát is elérte, a második részt is jegyző David R. Ellis (akivel James Wong a vetésforgó-elvet követve cseréli részenként a rendezői széket) alkotásának halálnemei az eddigieknél is látványosabbra sikerültek.

A Végső állomás-folyam első három részéhez Shirley Walker szerezte a zenét, aki sajnálatos módon 2006 végén tragikus hirtelenséggel elhunyt. A komponista ide vonatkozó művei közül eddig egy sem jelent meg, pedig ha a teljes score-ok külön-külön történő kiadásába nem is, egy limitált kiadású best of korongba szerintem bármely kiadó nyugodt szívvel belevághatna, a széria ugyanis kellő rajongótáborral rendelkezik ahhoz, hogy a lemezek végül ne egy kietlen raktár félreeső polcán végezzék. Az új rész aláfestését készítő Brian Tyler megtartotta Walker egyszerű, de jellegzetes főtémáját. Ezen döntése mellett azt is reméltem még tőle, hogy egy, A sötétség lepléhez hasonló szerzeménnyel lep majd meg, amely – akárcsak A Lazarus-terv – egy kis színfoltot jelentett volna a mostanában túlsúlyban akcióscore-jai között, a végeredmény azonban egy visszafogott akció/horror-muzsika lett.

A Varése által kiadott album ötvenegy percnyi zenét tartalmaz, melynél több nem is készült, a film játékideje ugyanis stáblistával együtt is csak nyolcvankét perc, s eléggé sok helyen nem került zene a jelenetek alá. A "The Final Destination" az eredeti főtéma rockos átdolgozása, amely a rendkívül ötletes főcím, valamint a stáblista alatt hallható. A Halálos iramban-zenékhez hasonló trackből ez az egyetlen ilyen az albumon (hogy ez most jó-e vagy sem, azt mindenki maga döntse el), az összes többi a Prágai Filharmonikusok által előadott szimfonikus szerzemény gitárral, valamint elektronikus kiegészítésekkel.


Az érzelmes, drámai szálak zongorára ("Memorial", "Newspaper Clues"), illetve gitárra ("Moment of Joy") épülnek, melyek olyan hangulatot keltenek, amilyet például A teremtés klinikája és A Lazarus-terv aláfestéseiben is hallani; a Walker-féle téma mellett ezekben találhatunk még vezérmotívumot, a tematikusság tehát itt nem igazán van jelen. A balesetek vészjósló előjeleit, valamint a bekövetkeztüket kísérő részek rezes szempontból nemegyszer velőtrázóak, fenyegetőek, összességében nézve azonban a zenekar a sötétebb tónusú akciófilmek score-jaihoz hasonló művet ad elő. A legjobbnak a "The Raceway"-t és a "The Movie Theater"-t tartom, de nem sokkal marad le tőlük a "Car Washicide", a "Nailed", a "The Salon", illetve a "Stay Away from Water" sem.

Az albumot a kiadvány számára összeállított közel negyedórás egyveleg zárja, melynek köszönhetően nem kell a legjobb tételeket beprogramozni lejátszónkon, hanem elég csak ezt végighallgatni – kedvcsinálóként a megjelenés előtti héten ennek első fele, a "The Final Destination"-nel egyetemben meghallgatható volt a neten. A végső állomás score-ja nem a legerősebb Tyler-szerzemény: ha ez lenne a manapság rengeteget foglalkoztatott művész első, horrorhoz írt kompozíciója, még azt is mondhatnánk, hogy nem rossz, de még van hova fejlődnie, ám mivel korábban megmutatta már, hogy képes vérbeli zenekari hentelésre is, ezt csupán pénzkereseti ujjgyakorlatnak tudható be.


A Varése Sarabande által kiadott albumnak két negatívuma van: az egyik a túlságosan is beszédes tracklista (aminek egyetlen szerencséje, hogy nem követi pontosan a film kronológiáját, így nem akkora spolier, mint anno a Casino Royale-é volt), a másik pedig az úgynevezett körítés. Az első, illetve hátsó borító a kiadó kilencvenes években megszokott dizájnját idézi fel a fekete-fehér belsővel, amiben három fotó és a film címe látható – ennek oka vélhetőleg az, hogy ezen kiadványban nincs annyi potencia, mint egy blockbuster zenéjének esetében.