Érdekes helyzettel állunk szemben, ha az Egy becsületbeli ügy zenei anyagát vizsgáljuk. A kiadott album valószínűleg számos rekordot megdönthetne játékidőben, hiszen egy bluesdallal és egy klasszikus katonai indulóval együtt sincs félóra, ami elsőre bizonyosan kínosnak tűnhet. Varázsát azonban az adja, hogy egyetlen nagyon jól megírt, és főleg a film rajongói számára abszolút emlékezetes főtéma képezi a mű alapját, s ennek különféle, de nem lényegesen eltérő változataiból áll össze a nyolc (valójában hét és fél) score-track. Kiprogramozva a kompozícióból a "Hound Dog" című, önmagában hangulatos bluesnótát, valamit a közismert "Stars and Stripes Forever"-t, a fennmaradó huszonkét perc akár többszöri ismétlés után sem válik unalmassá annak, akit a zene már az első pillanataiban megragad. Én ezek közé tartozom, és ezért érzem feltétlenül szükségesnek, hogy foglalkozzunk a később aztán musicalekben és vígjátékokban tobzódó (és azokba belesüppedő) Marc Shaiman ezen korai, remek munkájával.


A film maga talán nem is érdemel túl nagy bemutatást. Akár a három főszereplő, Jack Nicholson, Tom Cruise és Demi Moore rajongói, akár a tárgyalótermi krimik szerelmesei legalább egyszer találkoztak már ezzel a produkcióval, és az is borítékolható, hogy ha valaki eddig mégsem hallott róla, a közvetlen környezetében egész biztosan talál embert, akinek a "megrendszabályozás" kifejezés ismerős lesz. Rob Reiner feszült légkörű darabjának legfőbb erénye, hogy hiába az egyébként nem feltétlenül kasszasikernek számító műfaj, a zseniális színészi alakítások (említetteken kívül még Kiefer Sutherland, Kevin Bacon, Kevin Pollack vagy J.T. Walsh) végig lebilincselik a nézőt, és talán nem véletlenül jelölték többek közt Reinert Golden Globe-, a filmet pedig Oscar-díjra.

A rendező gyakorlatilag az ezt megelőző filmje, a Tortúra óta szinte minden esetben Marc Shaimant hívja maga mellé komponistának, ezen kollaboráció zenei végeredményei pedig leginkább a romantikus vígjátékok garmadáját gyarapítják, ami érthető módon nem vált soha a filmzenerajongók központi témájává. Shaiman a Broadwayen tanult bele a szakmába, Bette Midler, Billy Crystal és a Saturday Night Live nevű híres showműsor révén, s ebből a kapcsolatkörből nem is nagyon került ki azóta sem. Igazán jelentős, emlékezetes darabjának tehát ezen két korai, és jóval komolyabb Reiner-rendezést, a Tortúrát és az Egy becsületbeli ügyet tekinthetjük.


Szóbanforgó, főleg drámai hangvételű muzsikája elsősorban elektromos zongorajátékra épül, a legendás főtéma pedig egy héthangú motívum, mely végigkíséri az egész albumot. Ezzel a "Code Red / Semper Fidelis" első szakaszában ismerkedhetünk meg (második fele egy Sousa-induló), bár némileg csalóka az első találkozás, hiszen a tisztán szintetizátoros nyitány akár a '80-as évek akciófilmjeibe illő olcsóbb aláfestésnek is tűnhetne. Szerencsére azonban a folytatásban megszólal a valódi szimfonikus zenekar is, s ha épp nincs valami fordulat a bűnügyi történetben, akkor általában visszafogottan, háttérbe húzódva van jelen. A hangszerelésben egyébként a szerző segítségére volt Hummie Mann, aki tévéfilmes produkciók mellett főként Mel Brooks vígjátékainak zenei felelőse, illetve az a Mark McKenzie, kinek szakmai tudását olyan kiváló zeneszerzők alkalmazták műveiknél, mint Jerry Goldsmith, Basil Poledouris, Alan Silvestri, Bruce Broughton, John Barry vagy Danny Elfman.

A tételek többségére jellemző a melankólia, ami lehet akár a "megrendszabályozott" katona halálának, akár a kezdő védőügyvéd reménytelennek tűnő harcának zenei kifejezése, diszkréten megszólaló vonósok vagy fafúvósok segítségével. Általában véve igaz, hogy a csendes kezdést valami erőteljesebb lezárás követi, ilyenkor a hegedűjáték jóval dinamikusabbá válik, belép a rezesek masszív szólama, és az egészet megtámogatja a mindig félelmetesen feldübörgő üstdob. Erre a kettős szerkezetre a legtökéletesebb példa a "Kaffe" vagy a "Guantanamo Bay", bár ez utóbbinál a melankólia egyfajta katonai hősiességgel párosul, amit megszokottan a szólót játszó trombita fejez ki leginkább. A kilátástalannak tűnő per, illetve a fokozatosan felszínre kerülő titkok állandó zenei aláfestése a mélyhangú szintetizátoros alap, ami szinte minden tételben szerepet kap, leghangsúlyosabban a "Plea Bargain" és a "Trial & Error" során. Kiemelkedik a "Facts and Figures" jóval lendületesebb előadásmódja, ahol a szordínós trombita különleges romantikát kölcsönöz a szép harmóniákba ágyazott muzsikának. Az album végéhez közeledve lesz egyre reménytelibb a helyzet: előbb a "Pep Talk"-ban jelent feloldást a klarinét-fagott duett, végül az egyre lágyabban megszólaló zenekar a "Honor" során összefoglalja az egész történet minden egyes, korábban kifejezett érzésvilágát, s igazán ünnepélyes fináléval fejeződik be.


Ha egyáltalán befejeződik, mert ahogy korábban említettem, a huszonkét perc azok számára mindenképp kevésnek bizonyul majd, akiket valamilyen formában magával ragad a Shaiman által megálmodott zenei hangulat. Mivel a kompozíció nem különösebben tekinthető komplexnek, ezért ennél hosszabb játékidő teljesen értelmetlen is lenne, hiszen valószínűleg ugyanezen motívumok variálódnának. Az Egy becsületbeli ügy kapcsán úgy gondolom, egyáltalán nem szégyen az azonnali ismétlés, mert különleges hangvétele képes az apró varázslatra (értsd: kicsit megszorongatott gyomor, borsódzó hát). Végső értékelésem a katonai indulók és a közbeékelt bluesnóta nélkül feltétlen egy ponttal több lenne, esetleges egymás utáni hallgatása a zeneszerző Tortúrájával pedig tökéletes Shaiman-előadóestet eredményezhet.