A kilencvenes évek második felében olyan mozik révén tűntek fel a vásznon földönkívüliek, mint például A függetlenség napja, a Támad a Mars!, A gömb, az X-akták – Szállj harcba a jövő ellen, a Csillagközi invázió, a Kapcsolat, Az ötödik elem, a Galaxy Quest – Galaktitkos küldetés, az Alien 4. – Feltámad a Halál vagy A lény. Ehhez a nemcsak az idegenek ábrázolásmódját, hanem az alkotások műfajait, valamint sikereit illetően is meglehetősen színes hullámhoz kívánt csatlakozni a többek között a Kék villám és az Arachnophobia – Pókiszony sztoriját jegyző Don Jakoby, víziójának kezdeti sci-fi-thriller jellege azonban erős fordulatot vett akkor, amikor a rendezésre kiszemelt Ivan Reitman két másik forgatókönyvírót, David Diamondot és David Weissmant is bevonta a munkálatokba. A direktor azzal bízta meg őket, hogy az alapötletből gyúrjanak sci-fi- vígjátékot, ám minthogy Jakoby is szimpatizált az újonnan felvetett irányvonallal, hármasban dolgozták ki a történetet, melynek megfilmesítésére nyolcvanmillió dollárt biztosított a stúdió, a főbb szerepeket pedig David Duchovnyra, Orlando Jonesra, Seann William Scottra, Julianne Moore-ra és Ted Levine-re osztották. Bár Reitman alkotásának nagyobb volt a füstje, mint a lángja, a DreamWorks stúdió úgy gondolta, érdemes lenne továbbvinni a fonalat, ám ezt már nem egy újabb filmmel, hanem a hazánkban Mutánsvadászok címmel bemutatott rajzfilmsorozattal oldották meg.


Az Evolúciót a filmtörténelem legnagyobb samponreklámjaként is szokás emlegetni, és bár tény, hogy az idegenekkel Head & Shoulders segítségével történő leszámolás meredek húzás volt az alkotók részéről, kicsit távolabbról szemlélve ez éppúgy megmosolyogtató, mint amikor a Támad a Mars!-ban egy Slim Whitman-dallal, A függetlenség napjában pedig egy egyszerű számítógépes vírussal kényszerítették térdre a nálunk lényegesen fejlettebb technológiával rendelkező űrlényeket. Ettől függetlenül azonban én is osztom azt a véleményt, miszerint nem ez lett Reitman munkásságának főműve. A poénok egy része ugyan jól működik, a Duchovny és Moore által alakított páros, Ira Kane és Allison Reed pedig egyfajta karikatúrája Fox Mulder és Dana Scully ügynököknek, a forgatókönyv azonban nem lett erős, és az olyan csetlő-botló karakterek, mint Jones Harryje és Scott Wayne-je sem sorolhatóak a pozitívumok közé.

Reitman pályafutása elején sokat dolgozott Elmer Bernsteinnel (Szellemirtók, Törvényszéki héják, Bombázók a seregnek), majd egy ideig Randy Edelman (Ovizsaru, Ikrek, Hat nap, hét éjszaka) és James Newton Howard (Dave, Junior, Apák napja) voltak a befutók, az Evolúció esetében azonban John Powell-lel működött együtt, mely döntésben nagy szerepe volt a DreamWorksnek. Powell kisebb tévésorozatokat követően az Ál/Arc zenéjével debütált, ezt követően azonban sokáig többnyire társszerzőként hallatott magáról a Robbanáspont című akciómozinak, illetve olyan DreamWorks-rajzfilmeknek köszönhetően, mint a Z, a hangya, az Irány Eldorádó, a Csibefutam vagy a Shrek. Ezek közé néhány önálló munka is beékelődött, ám az Endurance című sportfilm, a With Friends Like These...-re keresztelt vígjáték, a Reszkess, Amerika!, illetve a Sandra Bullock és Ben Affleck főszereplésével leforgatott Mint a hurrikán se voltak olyan jelentős mérvű projektek, hogy a szerző saját lábán megállva is felhívhassa magára a figyelmet. Holott már ezeknél is látszott, hogy Powell milyen szinten képes túllépni a mentora, Hans Zimmer vezette Remote Control Productions zenei világán, hiszen a bevett harmóniák helyett egyedi stílusjegyekkel kezdett operálni, azokat igyekezett finomítgatni, ezen útjának első jelentősebb állomása pedig a vígjátékok terén az Evolúció, míg az akciófilmek vonatkozásában az egy évvel később érkező A Bourne-rejtély volt.


A Varése Sarabande által megjelentetett filmzenealbum azonban nemcsak Powell muzsikája miatt érdekes, hanem azért is, mert hosszú évek után, Jeff Danna O-hoz és Shaun Davey A panamai szabóhoz kapcsolódó lemezeivel egyetemben, ez volt az első olyan, nem bővített változatot, tévésorozat-zenét vagy válogatást tartalmazó Varése-korong, amely több mint félórás játékidővel bírt. "A zenei CD-k hossza a Zenészek Egyesületének szabályai miatt volt maximum 30 perc. Hála istennek ez a korszak mára lejárt. Az új egyesületi szabályok lehetővé teszik a 45 perc hosszúságot. Persze előfordulhat, hogy lesznek rövidebb lemezek is, de most már ebben a hosszban tudunk gondolkodni" – nyilatkozta annak idején a cég vezetője, Robert Townson. Ezen változás hátterében az egyesület fizetési rendszerének, valamint újrafelhasználási jogdíjainak kiadókra vonatkozó, pozitív irányú módosulása állt.

Az album a "The Meteor" című tétellel indít, amelynek hangulata az X-akták zenéjét éppúgy felidézi a hallgatóban, mint más, hasonló zsánerű alkotás kíséretét. Ilyen stílussal találkozhatunk a legrövidebb játékidő címét elnyerő "Fire"-ben is, ezektől függetlenül azonban a score-t főként a könnyed hangvétel, a játékosság és a heroikusság jellemzi. Az Evolúció aláfestése rendkívül sokszínű: a tételek többsége jelenetfüggő, emellett Powell a témákkal sem bánt szűkmarkúan. Az idegen életformát tanulmányozó tudóscsoport nemcsak egy laza, főként elektromos és akusztikus gitárokra, illetőleg különféle ütősökre épülő motívum ("The Army Arrives", "Burgled") révén van jelen a zenében, hanem egy visszafogottabb akciótéma ("Animal Attack", "Dino Valley", "Selenium"), valamint a hősmotívum által is, mely trióból a rajongók körében utóbbi vált népszerűvé, emlékezetessé. A Csibefutam indulóját (mely szintén a szerző munkája, Harry Gregson-Williams társaságában) idéző megoldás először a "Fruit Basket for Russell Woodman"-ban bukkan fel, majd a "The Mall Chase"-ben, a "The Fire Truck"-ban, a "To Go Where No Man Has Gone Before"-ban és az "Our Heroes"-ban teljesedik ki. E trackekben jócskán találni olyan fordulatokat, melyeket korábbi DreamWorks-zenékből már ismerhettünk, stílusra azonban akkoriban frissnek, eredetinek hatottak, a hangszerelésnek köszönhetően pedig mai napig megállják a helyüket.


Az alkotás központi szereplői, az idegen életformák azonban nem az iménti elgondoláshoz hasonló, konkrét szituációktól függő témákban részesültek. Esetükben Powell a lények evolúciójához idomulva egyfajta fejlődési folyamatot mutatott be, aminek eredményeként kezdetben keringőszerű megoldások ("Cells Devide", "The Forest", "The Cave Waltz", "Cutie Pie") kíséretében tűnnek fel a teremtmények, majd miután hívatlan vendégeink levedlik kedvesnek tűnő, szerethető formáikat, a szerző fenyegetőbb hangvételre vált. Utóbbi a "Dino Valley"-ban éppúgy megfigyelhető, mint például a "Monitors Out"-ban, a "Fire"-ben vagy a "The Amoeba Emerges"-ben is.

A földönkívüliek jelenlétére más szemmel tekintő hadsereg a neki kijáró pattogós, kimért dallamsorban részesült ("The Ira Kane?"), de ez éppúgy kis hányadát teszi ki a játékidőnek, mint a Kane és Reed románcát jellemző motívum ("Room for One More") – a prímet egyértelműen a minden szempontból remekül összerakott akciótéma, illetőleg a lények keringőhöz hasonló ritmusban megírt témái viszik. Az instrumentális kíséret mellett számos dal is helyet kapott a moziban. Ezek közé tartozik például a source musicként alkalmazott "Bombshell" (előadója a Powerman 5000) és a "Play That Funky Music" (Wild Cherry), valamint a stáblista alatt hallható "Out with a Bang" (Self), ám a felhasznált számokból nem jelent meg önálló válogatás.


John Powelltől az Ál/Arc filmzenéje volt az első albumom, majd következett a homlokegyenest más stílust képviselő Evolúció score-ja, amely számomra a film abszolút pozitívuma. Jelenetfüggőségével és témagazdagságával idomul a vígjátékok, illetve rajzfilmek által megkövetelt tempóhoz, színességhez, ám ez egyúttal az album hátrányát is jelenti azok számára, akik szeretnek egy-egy dallamsort lassan kibontakozva, lehetőség szerint sokáig hallgatni.