A másod-, sőt sokadvonalbeli mozikban nem ritkák az olyan jelenetek, amelyek értetlenkedést váltanak ki az emberből. Az Everly – Gyönyörű és életveszélyes viszont nem egyes jeleneteit tekintve, hanem teljes egészében az a kategória, amikor a néző a végén tanácstalanul néz, nem tudván megindokolni, hogy ezzel az egésszel mégis pontosan mi volt az alkotók szándéka. A történet címszereplője egy főnöke ellen forduló prostituált (Salma Hayek), aki apartmanjában lemészárolja a jakuza azon tagjait, akiket rettegett vezérük szabadított a nyakába. Taiko (Hiroyuki Watanabe) azonban nem hagyja annyiban, és egy kisebb sereggel kívánja lezárni az ügyet. Everlynek arra már nincs ideje, hogy elhagyja az épületet, a maffiafőnök által ellenőrzés alatt tartott korrupt rendőrséget sem hívhatja, így a holttestek körében ragadva kénytelen szembeszállni az egyre nagyobb létszámban megjelenő és az életére törő ellenséggel.


A második részekre és a mozikat elkerülő produkciókra vetődő Joe Lynch rendező (Halálos kitérő 2., A balta 2.) bevallottan az első John McClane-mozi nagy rajongója, filmjét pedig úgy jellemezte, hogy olyan, mint a Drágán add az életed! – csak épp egyetlen szobában. A szerbiai stúdióban felépített lakás és az előtte lévő folyosó feltűnően díszlet, akár a Jóbarátoké is lehetne (mármint ha nem zavarna be a szanaszét heverő hullák látványa), de ez a tény, illetve a külvilág kézzelfogható és hallható jelenlétének hiánya még nem is gond, ahogy egy színdarabnál is elfogadjuk az efféle helyzetet. Azzal sokkal inkább probléma van, hogy az egész produkció szedett-vedett, azt érezni, hogy papíron minden sokkal jobban működött. Itt aztán minden van egybeömlesztve: hol nők közötti leszámolást látunk a Kill Billt idézően, hol savnyelés horrorba illő végeredményével szembesülünk, néhol groteszk, viccnek szánt próbálkozás következik, és még kabukiba illő maszkos, szótlan, már-már misztikus ködbe burkolt alakok is megjelennek. Ez így egyben azonban egy rossz ízű turmix lett, a sok különféle réteg egymást teszi hatástalanná.

Produkciónk akciómoziként komolyan vehetetlen, a humor félremegy, az egészen leginkább a kultfilmteremtés szándéka érződik, ám ha valaki eleve ilyen motivációval indul útnak, az kevés esetben jár sikerrel. A lassan ötvenévesen is harmincasnak kinéző, még mindig dekoratív (mely tényt aztán látványosan ki is használják a jelenetek) Salma Hayekről a kemény csaj imidzse nem jön át száz százalékosan, ellentétben mondjuk Gina Caranóval, ebből adódóan az sincs kellőképpen alátámasztva, hogy egy szobába szorítva miként bánik el az egymás után érkező felfegyverzett gyilkológépekkel, akik libasorban mennek a vágóhídra. A színésznő vonzódhatott a lehetőséghez, hogy amolyan női Liam Neesont csináljanak belőle, ám a sikerhez egy Lynchnél profibb direktorra lett volna szüksége. El kell hinnünk például azt, hogy miközben Everly és felbukkanó szerettei életveszélyben vannak, hiszen bármikor fegyveresek törhetnek rájuk (akik egyébként sokáig csak nevetséges módon gyülekeznek a földszinten, és csupán néha próbálkoznak támadással, de aztán megint folytatják tovább a nagy gyülekezést), ő a fürdőszoba becsukott ajtaja mögött tárgyalja ki a múltat anyjával, miközben a kislánya meg a szobában, kvázi a frontvonalban téblábol. A cél bizonyára egy lendületes sztori megvalósítása lett volna, ehhez képest még a szűk másfél óra is igen unalmasan telik, számos érthetetlen és kizökkentő mozzanattal, ettől pedig az egész vállalkozás igen érdektelenné vált.


Amennyire megkerülhetetlen tényezővé vált Bear McCreary a tévésorozatok terén, annyira nem jött még össze neki a mozis karrier. Nem mintha vágyakozna rá (valószínűleg sokkal jobban is érzi magát jelenlegi, valamivel talán kevésbé szorító határidőkkel terhelt közegében), ráadásul ma már a nevesebb szériák minősége rendszerint vetekszik az egész estés alkotásokéval, de nála sokkal vitathatóbb tehetségű kollégái is könnyen kapnak esélyt blockbustereknél, míg őt vélhetően meg sem keresik. Számára eddig még nem is adódott az igazi kiugrásra lehetőség, annak ellenére sem, hogy például a Battlestar Galactica-folyamhoz mennyire eredeti megközelítést alkalmazott. Az Everly esetében jelen van az űrszéria jellegzetes zenei ritmikája, melyet egyébként érzésem szerint már talán túl gyakran is alkalmaz, holott valószínűleg a komfortzónáját elhagyva is alkotna kiemelkedőt.

Hayek viszontagságaihoz Lynch nem találomra kérte fel McCrearyt, mert eddigi produkcióihoz is rendszerint ő komponált. Összképét tekintve nekem egy klasszikus B-mozi, a Mark Dacascos-féle Könnyező harcos ugrott be erről a muzsikájáról, csak míg annál Patrick O'Hearn az ambient irányzatot kombinálta a jelzésként bevetett ázsiai instrumentumokkal, kollégája itt markáns dobütemekkel párosította ezeket. A legerőteljesebben jelen lévő közreműködők nála a taiko dobok, melyek már a Battlestar Galactica score-ját is alapjaiban meghatározták (Lynch eleve a sorozat dobhangzását szerette volna részben reprodukáltatni), ráadásul az Everlyben – némi kikacsintással – a főgonosz neve is Taiko. McCreary örömmel tett eleget a kérésnek, hiszen szívesen tért vissza a számára az első nagy sikert meghozó széria zenei világába, még ha nem szerette volna pontosan azt utánozni.


A markáns hangú dobfajtát már a nyitó "A Gift from Taiko"-ban is halljuk, és villámgyorsan püfölve kerül elő a "Fighting to Survive"-ban, valamint a "Dead Man"-ben és a "Taiko"-ban. A vonósok mellett megemlítendő összetevők még az olyan egzotikus hangszerek, mint a citeraszerű ku-cseng és a koto, a bansuri és a shakuhachi nevű fafúvósok, egy háromhúros lant, azaz a samiszen, vagy a szintén a lanthoz közel álló biwa. Ezeken kívül még jelen vannak a háttérben az indonéz zenei világból ismerős gamelán ütőhangszerek is, melyek közt kalapácsszerű eszközzel megszólaltatott féminstrumentum ugyanúgy található, mint kézzel püfölt dob – a legfurcsább hangulatot egyébként a dubstepes pillanatokkal támogatott "The Sadist"-ben éri el velük a szerző, ahol a legszembetűnőbb az egyébként mindvégig jelen lévő elektronika. A score-ból három track nem lett még megemlítve, ezek közül az "Allies" és a "Resolution" az érzelmesebb mozzanatokat kísérik (utóbbi a címszereplő kislányának témája), és pihenőt kínálnak a folyamatos akcióparádéban. A kiadvány csúcspontja a stáblista zenéje: egy zseniális ötlettel az igen dinamikus "Everly End Credits"-ben egy pittyegő EKG-hang adja meg az ütemet az ütőhangszereknek és társaiknak. További érdekesség, hogy a bandavezért jelző, sokszor megszólaló, idegesítő telefonos csengőhangot is McCreary készítette.

Az instrumentális anyagon túl a szerző azt a feladatot is kapta, hogy dolgozzon fel karácsonyi dalokat. A "Deck the Halls" jazzes és a "Silent Night" (azaz a "Csendes éj") az eddigi ünnepélyes utat követő átiratként kétségkívül igényesek lettek. Mindkettőben a komponista felesége/múzsája, a vele rengetegszer együtt dolgozó és az Everly score-jában is vokálozó Raya Yarbrough énekel, a másodikhoz pedig videoklip is készült. Csak épp a karácsonyi számokkal, így e feldolgozásokkal is az a gond, hogy az eredetik a világ legunalmasabb szerzeményeivé váltak az eltelt évtizedek alatt, köszönhetően annak, hogy minden befutott énekes vagy a tehetségkutatókból szabadult hullócsillag kötelességének érzi, hogy előbb-utóbb karácsonyi lemezzel jelentkezzen a könnyű pénz reményében, emiatt egyszerűen már nem lehet semmit sem ezekhez hozzátenni – itt sem sikerült. Még három felvételt találunk a kiadványon, ezek előadója szerzőnk testvére, Brendan. A "Fa La La" és az "A Very Merry Christmas" nem tett rám komolyabb hatást, a templomiasan áhítatosra vett hangulatú "God Rest Ye Merry Gentleman" pedig inkább paródiának tűnik.


A lemezt a Sparks & Shadows jelentette meg, mely kiadó érdekessége, hogy Bear McCreary munkáinak kiadására szakosodott – ami nem véletlen, hiszen ő maga alapította. Az Everly zenéjén, valamint a CD összeállításán maximálisan látszik az a precíz hozzáállás, amit annyira hiányolni lehet másoknál, viszont azért nem lehet elmenni amellett, hogy a lendületes részek némileg monotonok lettek, míg a karácsonyi blokkal valószínűleg keveseket lehet megfogni. A művész napjaink egyik legszimpatikusabb filmzeneszerzője, aki kifejezetten aktív a közösségi felületeken, foglalkozik rajongóival is, rengeteg információt tesz közzé honlapján vagy a Youtube-on az aktuális projektjeivel kapcsolatosan, s nem elhanyagolandó, hogy tehetséges is. Bár a fentebb tárgyalt zenéje csak hat pontot kapott, attól még egy korrekt aláfestés, még ha nem is feledhetetlen, és az is biztos, hogy sokkal jobb, mint amilyet e film megérdemelt volna.