A már így is pezsgő sorozatvilágba 2018 elején egy meglehetősen furcsa széria érkezett A ki***tt világ vége képében, mely nemcsak figyelemfelkeltően kipontozott címével, illetve azzal lóg ki társai közül, hogy nyitva hagyott vége ellenére tulajdonképpen lezártnak tekinthető, de azzal is, hogy nyolc epizódja egyenként mindössze huszonöt perces. A főhős James (Alex Lawther), aki kissé olyan, mintha a sorozatgyilkos Dextert látnánk fiatalkorában. Egy pszichopata vonásokat felmutató, teljesen érzelemmentesen gondolkodó, állatokat leöldöső tinédzser, akinek anyja a szeme láttára lett öngyilkos, apját megmagyarázhatatlan módon gyűlöli, az apátiájából kivezető utat pedig egy gyilkosság elkövetésében látja. Amikor összefut a hétköznapi emberek sorából szintén kilógó Alyssával (Jessica Barden), hosszú útra indulnak. Csakhogy céljuk különbözik: míg Alyssa lázadásból, családtagjaitól besokallva szeretné távol élő apját megkeresni, James csak az első gyilkosságának alanyát látja a lányban...


Bár egy igen sok pozitív kritikát besöprő, kétségtelenül eredeti hangvételű folyamról van szó (mely Charles S. Forsman képregényszériájából született), én inkább csak érdekesnek, mintsem kiemelkedőnek tartom. Ennek oka valószínűleg ott keresendő, hogy kezdetben kifejezetten taszított a két főszereplő, és bár ez az érzés fokozatosan enyhült, azért a végére sem kedveltem meg őket. Mindazonáltal e Bonnie és Clyde-ba öltött road movie lekötött annyira, hogy az esetlegesen érkező második évadra is velük tartsak, ezért véletlenül sem jelenthetem ki, hogy az alkotók rossz munkát végeztek.

Jonathan Entwistle rendezőnek volt egy több száz dalból álló listája, erről válogatta össze a leginkább a jelenetek alá illőket, de valószínűleg a jogdíjak is segítettek neki dönteni a kérdésben, amit jól mutat, hogy – Brenda Lee "I'm Sorry"-ját leszámítva – nem épp a legismertebbek mentek át a rostán. Szükség volt még egyéb, a jelenetekhez lazán kapcsolódó szövegű dalokra, illetve instrumentális anyagra is. A direktor Graham Coxont, a Blur gitárosát kérte fel, aki egy rövidfilmen és egy alacsony költségvetésű thrilleren túl nem rendelkezett semmilyen mozgóképes tapasztalattal, azonban számtalan zenész kollégájához hasonlóan vonzotta a filmvilág. Lelki közösséget érezhettem vele, hiszen ő is rögtön a már ismertetett problémával szembesült: "Eleinte nem tartottam túlságosan kedvelhetőnek a karaktereket, ezt az undok, szexéhes lányt meg az ijesztő, szenvtelenül beszélő srácot. Ám a nézők azonosulnak velük, és ez a jó az egészben. Végül megkedveltem őket, ez pedig egyre jobban inspirált. Sokkalta kedvesebbnek és viccesebbnek tűntek, már a fiút is kevésbé tartottam furcsának. Nem hirtelen, hanem fokozatosan változnak meg, és már úgy gondolsz rájuk: egészen bírom ezeket a kölyköket! Így válik az egész egyre izgalmasabbá."


A komponista tehát nemcsak score-t írt, hanem dalokat is, de utóbbiak sokkal markánsabban jelennek meg: a 42 perces kiadványon alig negyedórányi instrumentális darab hallható. Coxon sokkal több muzsikát írt, mint amennyi akár a szériában, akár a soundtracken megjelenik, s bár ezeket a félkész ötleteket félretette, valószínűleg jól fognak jönni a második évadnál. A zenész akusztikus, gitárcentrikus felvételekben gondolkozott: a balladától a rockosabb megközelítésig terjed a spektrum, összekötő kapocsként a szerző hangjával. Mivel többször is felcsendül, a kellemes "Walking All Day" jellemzi a leginkább a sorozatot, ennek szövege jól illik a két kamasz vándorlásához. Hasonlóan slágeres a hangszerelését tekintve egy westernbe is jól passzoló ballada, az "In My Room", melyet mintha csak Ennio Morricone ihletett volna, míg a zongorás-gitáros "Saturday Night" visszafogottságával hat. A Pulp-rajongók ízléséhez talán a vérbeli alternatív rockzenét képviselő "On the Prowl" állhat legközelebb, esetleg még a női vokállal kiegészített "Bus Stop", mely átmenet a The Beach Boys és a skót Belle & Sebastian stílusa között. Kifejezetten remek az album csúcspontjának tekinthető, dinamikus "Lucifers Behind Me" (tökéletesen el tudom képzelni egy Mexikóban játszódó, például Robert Rodriguez rendezte akciómoziban), illetve megemlíteném még a füttyrefrénes "She Left the Light on"-t, illetve a tehénkolompos, némileg Bob Dylant idéző "Angry Me"-t.

Az ének nélküli kompozíciók közül toronymagasan a sötét "The Snare" viszi a prímet, mely bőven elférne egy David Lynch-rendezésben, például a Twin Peaksben. Az andalító "The Beach" különlegessége a sirályhangokat briliánsan imitáló slide gitárstílus; a "The Field" is ugyanezen az irányvonalon jár, csak a sirályok már elrepültek, az instrumentális szerzeményeket pedig a "Sleuth" zárja, mely nyomokban ismét leheletnyi britpopot tartalmaz.


Habár néhány, a háttérben felcsendülő dalt persze érzékeltem, azonban nekem valahogy csak A ki***tt világ vége utolsó részének közepe tájékán tűnt fel, hogy egyáltalán szól a folyamban valami markánsabbnak, érdekesebbnek nevezhető zene (ez volt a "The Beach"). A soundtrack elindításakor viszont meglepődtem, mert kiderült, hogy ugyan a szériában alig vagy egyáltalán nem érvényesül a muzsika, albumként nincs vele probléma. A dalok rendben vannak vagy kifejezetten jók, gyenge pontként mindössze a 16 másodperces, free jazzes hangkavalkádot, a "Flashback"-et tudnám megnevezni, melynek teljesen felesleges volt helyet biztosítani. A lemezt elsőre csak közepesnek találtam, de ahogy többször lepörgött egymás után, lassan kialakult a pozitívabb összkép, magyarán ugyanaz a folyamat zajlott le bennem, mint a szereplők vonatkozásában. Az eddig nyolc szólóalbumot kiadó Coxonnak megvan a tehetsége kifejezetten filmekhez szükséges dalok írásához is, és valószínűleg egy teljes score komponálása sem fog neki a későbbiekben gondot okozni.