Szexvideó (2014)
Sex Tape
- zene: Michael Andrews
- kiadó: kiadatlan
Nem emlékszem, mikor feszengtem ennyit vígjátékon úgy, mint a Szexvideó esetében. Bár azt már a történet ismertetője alapján sejtettem, hogy nem egy világmegváltó komédiával állok majd szemben, ám azt reméltem, hogy Cameron Diaz neve jelent némi biztosítékot a vérciki kategória elkerülésére. Jelentem: nem. A szőke ciklon (akitől abszolút favoritom a Holiday, A doboz, a Keresd a nőt! és A maszk) időnként ugyan előrukkol középszerű dolgokkal, ám jelenléte rendszerint valahogy feledteti a keserű szájízt, ezúttal azonban nem volt képes ellensúlyozni a gyenge történetet, a rossz színészi játékot, illetőleg a totálisan kiszámítható forgatókönyvet. Az általa megformált Annie és férje, Jay (Jason Segel) többévnyi házasság után úgy próbálják feldobni magánéletüket, hogy saját szórakozásukra szexvideót készítenek, amely aztán az internetes felhőn keresztül kikerül olyan régebbi iPadekre is, amelyeket Jay másoknak ajándékozott, miután rájuk unt...
"A középszerű vígjáték alá ugyanilyen színvonalú muzsika dukál" – szólhatott Jake Kasdan rendező instrukciója a zeneszerző felé, legalábbis csak erre tudok következtetni abból, amit a film alatt hallottam. A score-t Michael Andrews jegyzi, aki olyan korábbi Kasdan-mozikhoz járult hozzá dallamaival, mint a Rossz tanár, a Narancsvidék, A magány-nyomozó vagy A lankadatlan – A Dewney Cox sztori, így minden bizonnyal nem is volt kérdés a direktor számára, hogy aktuális projektjével kapcsolatban kihez forduljon segítségért a zenei atmoszféra megteremtéséhez. Andrews a bizalmat egy tökéletes rutinmunkával viszonozta, egészen pontosan fogalmazva: jellegzetes dallamokat és vezérmotívumokat mellőző, céltalan jelenetkíséréssel. Bár egy-két esetben a ritmusszekcióra épülő tételek felhívták magukra a figyelmet, összességében véve azonban a film végét követően egyetlen dallamfoszlányt sem tudtam felidézni, csak azt, hogy a megszokott ütőhangszerek mellett olykor rumbatök, konga és elektromos gitár is hallatta magát.
A betétdalok esetében sem alakult másként a helyzet. Green Day, DMX, Ice Cube, Ginuwine: nagyjából ezeken a vonalakon és stílusokban mozogtak a számok, melyekből meglehetősen sokat vonultattak fel az alkotók, ugyanis megannyi, a történetvezetés szempontjából kulcsfontosságúnak nevezhető jelenet esetében is inkább ilyeneket választottak be, mintsem score-t. A legszembetűnőbbnek a Slayer "Angel of Death"-e és "Expendable Youth"-a számított, de nemcsak azért, mert magas hangerőn bömböltette őket a Rob Lowe által alakított Hank, hanem amiatt is, mert homlokegyenest ellenkezett a karakter addig keltett benyomásával, a tenyérbe mászó stílusú nagyvállalati vezető képével.
Ahogyan a betétdalok, úgy a score sem jelent meg, ám az, hogy a Szexvideóhoz nem tartozik filmzenealbum, egyáltalán nem nevezhető 2014 fájó pontjának. Michael Andrewstól eddig nem sok zenét hallottam, az eddigiek alapján azonban azt látom, amit annak idején Christophe Beck vagy Christopher Lennertz esetében. Biztos más stílusban is szívesen megmutatná magát (pályája elején egyébként a Donnie Darko zenéjével hívta fel magára a figyelmet), de láthatóan jól elvan az úgynevezett tét nélküli vígjátékok világában, ami részint érthető, hiszen a biztos bevétel mellett nem igényelnek különösebb megerőltetést a komponista részéről.
"A középszerű vígjáték alá ugyanilyen színvonalú muzsika dukál" – szólhatott Jake Kasdan rendező instrukciója a zeneszerző felé, legalábbis csak erre tudok következtetni abból, amit a film alatt hallottam. A score-t Michael Andrews jegyzi, aki olyan korábbi Kasdan-mozikhoz járult hozzá dallamaival, mint a Rossz tanár, a Narancsvidék, A magány-nyomozó vagy A lankadatlan – A Dewney Cox sztori, így minden bizonnyal nem is volt kérdés a direktor számára, hogy aktuális projektjével kapcsolatban kihez forduljon segítségért a zenei atmoszféra megteremtéséhez. Andrews a bizalmat egy tökéletes rutinmunkával viszonozta, egészen pontosan fogalmazva: jellegzetes dallamokat és vezérmotívumokat mellőző, céltalan jelenetkíséréssel. Bár egy-két esetben a ritmusszekcióra épülő tételek felhívták magukra a figyelmet, összességében véve azonban a film végét követően egyetlen dallamfoszlányt sem tudtam felidézni, csak azt, hogy a megszokott ütőhangszerek mellett olykor rumbatök, konga és elektromos gitár is hallatta magát.
A betétdalok esetében sem alakult másként a helyzet. Green Day, DMX, Ice Cube, Ginuwine: nagyjából ezeken a vonalakon és stílusokban mozogtak a számok, melyekből meglehetősen sokat vonultattak fel az alkotók, ugyanis megannyi, a történetvezetés szempontjából kulcsfontosságúnak nevezhető jelenet esetében is inkább ilyeneket választottak be, mintsem score-t. A legszembetűnőbbnek a Slayer "Angel of Death"-e és "Expendable Youth"-a számított, de nemcsak azért, mert magas hangerőn bömböltette őket a Rob Lowe által alakított Hank, hanem amiatt is, mert homlokegyenest ellenkezett a karakter addig keltett benyomásával, a tenyérbe mászó stílusú nagyvállalati vezető képével.
Ahogyan a betétdalok, úgy a score sem jelent meg, ám az, hogy a Szexvideóhoz nem tartozik filmzenealbum, egyáltalán nem nevezhető 2014 fájó pontjának. Michael Andrewstól eddig nem sok zenét hallottam, az eddigiek alapján azonban azt látom, amit annak idején Christophe Beck vagy Christopher Lennertz esetében. Biztos más stílusban is szívesen megmutatná magát (pályája elején egyébként a Donnie Darko zenéjével hívta fel magára a figyelmet), de láthatóan jól elvan az úgynevezett tét nélküli vígjátékok világában, ami részint érthető, hiszen a biztos bevétel mellett nem igényelnek különösebb megerőltetést a komponista részéről.
Kulics László
2014. 10. 24.
2014. 10. 24.
