re úgy ültem be, hogy bár szimpatikusnak tartottam előzetesét, túl nagy elvárásokat nem támasztottam, ehhez hasonló buddy movie-kkal ugyanis már tele a padlás. De kedvelem Sandra Bullockot, és kíváncsi voltam arra, vajon sikeresen nyúz-e le vele egy újabb bőrt Hollywood arról, hogy miként kovácsolódik csapattá két ellentétes személyiségű és nézetű zsaru egy adott ügy felgöngyölítése érdekében. A Katie Dippold tollából származó forgatókönyvet Paul Fieg vitte vászonra, erőfeszítéseik végeredménye pedig egy rendkívül kellemes csalódás lett: a poénok a helyükön vannak, s a film sem akar több lenni annál, ami lehet, csak azért, hogy megkíséreljen túlnőni az olyan ismert mozikon, mint a
. Melissa McCarthy karakterének igénytelensége és trágár stílusa remekül ellenpontozza Bullock karakterének modorosságát, kimértségét – utóbbi hölgyeménnyel csupán akkor volt bajom, amikor a hatalmas napszemüvegében lépett vászonra, ilyenkor ugyanis óhatatlanul Michael Jacksonra asszociáltam...
Az instrumentális muzsikáról Michael Andrews gondoskodott, aki a
Donnie Darko révén vált szélesebb körben ismertté, de az ő nevéhez köthető még többek között a
Narancsvidék vagy a
Túl közeli rokon is. A szerző e produkcióba Fieg révén csöppent bele, akivel első kollaborációjára a 2006-os
Reszkessetek, repülők! kapcsán került sor, amelyet aztán néhány évvel később a
Koszorúslányok követett. Andrews ezúttal egy olyan aláfestéssel rukkolt elő, mely leginkább a
24, az
NCIS: Los Angeles, a
Hawaii Five-0 vagy más, ezekhez hasonló sorozatok score-jaival rokonítható. Elsősorban az elektronikus ritmuselemekre, dobokra helyeződik a hangsúly, melyek az éppen aktuális szituációnak (mint például a lopakodás vagy a rajtaütés) megfelelően vérteződnek fel különféle megoldásokkal, valamint szőnyegelemekkel. Műve azonban némiképp megfoghatatlan számomra, mert akármennyire is működik jól a jelenetek alatt, összességében véve négy-öt alkalomnál többször nem hallottam instrumentális muzsikát, és ezen keveset is nagyrészt ugyanaz a két témavariáció tette ki.
A
Női szerveknek tehát – a komponista korábbi érdemeinek elismerése mellett – nem a szerzett darabok az erőssége, hanem a betétdalok, melyeket Randall Poster zenei vezető és a direktor válogatott ki. Fieg azt szerette volna, ha filmjén a közönség igazán jól szórakozna, így elsősorban a betétdalokra hagyatkozott a zenei kíséretet igénylő jelenetek esetében – bevallása szerint ezzel azt kívánta elérni, hogy mozija. alatt úgy érezzék magukat a nézők, akár egy bulin. A két, egymásnak homlokegyenest ellentétes zsaru kalandjai pedig ezáltal valóban könnyedebbé váltak: bármilyen akciójelenetről vagy lelkizésről legyen is szó, döntően dalok csendülnek fel - hol rendes zenei betétként, hol pedig source musicként. A cél érdekében formációktól, illetve előadóktól választottak be számokat, mint például a The Isley Brotherstől (kiknek "Fight the Power"-e zseniálisan aláhúzza a nyitó képsorokat), Ted Nugenttől, a Bostontól, az LCD Soundsystemtől vagy Santigoldtól, akinek "Rock This" című dala az idei év újdonságai közé tartozik.
Én finoman szólva sem vagyok túl nagy kedvelője a betétdaloknak, ám ezúttal nem éreztem úgy, hogy elvennék a teret Andrews elől, aki minden bizonnyal élvezetesebb és összetettebb muzsikát tudott volna letenni az asztalra, ha kellő teret biztosítanak számára. Az elején még furcsa volt, hogy szinte mindig dalokat hallottam, de néhány jelenetet (mint például az egész estés lelkizés a kocsmában, vagy a sorozatos razziákat bemutató montázsok) tagadhatatlanul pörgősebbé, egyszersmind könnyeddé varázsoltak, ami az ilyen stílusú film esetében alapkövetelmény. A
Női szervek az év egyik kellemes csalódása volt számomra, mind filmileg, mind pedig zeneileg – utóbbit azonban csak a mozival együtt díjazom, a Lakeshore Records által megjelentetett korong ugyanis bármennyire épüljön ezen számokra, nem lesz állandó vendége a lejátszómnak.