Sárkánygyík (2004)
The Curse of the Komodo
- zene: Neal Acree
- kiadó: kiadatlan
Mivel annyi különféle stílusú mozgóképről és zenéről esett szó idáig honlapunkon, eléggé edzettnek tartom már annyira olvasóinkat, hogy egy igazi trashről szóló leírással támadjak mindenkit orvul hátba. A Sárkánygyík rendezője, az óriásszörny-fetisiszta Jim Wynorski olyan különleges történetekkel vonta magára már a 990 forintról rögtön a felére leárazott DVD-k rajongóinak figyelmét, mint például a Piton 2., a Sárkányok bosszúja, a Tengeri szörnyeteg, a Gyilkos vipera, valamint az izgalmakat jó előre beígérő magyar címre hallgató Támadás a harci robotok szigete ellen. Wynorski (aki vagy húsz különféle álnéven jegyzi dolgait, itt épp Jay Andrewsként) igyekszik minden produkciójához a lehető legjobban csengő nevű színművészeket szerződtetni, akik szívesen vállalják az összetett jellemek megformálásával járó kihívásokat, tehetségük legjavát nyújtva. A Sárkánygyík esetében így láthatjuk Tim Abellt (a Kommandóbázis, illetve A félelem iskolája 4.: A vér kötelez sztárját), felbukkan William Langlois (aki nem más, mint a Veszély az óceán felett forgatókönyírója), míg női fronton Melissa Brasselle (Raptor) és Glori-Anne Gilbert (Komodo vs. Cobra) domborítja ki kellőképp rátermettségét.
A fordulatokban bővelkedő, de leginkább eredeti történetben egy furfangos tudós komodói sárkányokkal kísérletezik egy becsvágyó tengerésztiszt megbízásából, ám mivel a teremtményekkel nem írattak alá titoktartási nyilatkozatot, évekkel később visszatér a helyszínül szolgáló szigetre, hogy eltüntesse a nyomokat. Kisvártatva egy bűnözőtrió is kényszerleszáll ugyanoda helikopterével (igen titkos sziget lehetett...), ennek láttán pedig már a hely óriásira mutálódott ura is kedvet kap étrendje változatosabbá tételéhez.
Felmerülhet a jogos kérdés, hogy ki az az elvetemült, aki képes ezt megnézni, de aki látott már ilyesmit a megfelelő társaságban, az hozzám hasonlóan jól tudja, hogy sok esetben jobban lehet szórakozni a műfaj ehhez hasonló, magát szigorúan komolyan vevő gyöngyszemein, mint egy vígjátékon. A Sárkánygyíkból (aminek minőségét jól jelzi, hogy még a plakátjáról is lefelejtettek egy névelőt) például megtudható, hogy az a megfelelő taktika kezdő hősöknek, ha soha ki nem ürülő tárú fegyvereikkel egy helyben ácsorogva lőnek a monstrumra, miközben az meg sem mozdul, csak félelmet keltően üvöltözik (ezt a szcénát a direktor különben annyira hatásosnak tartja, hogy igyekszik minél több filmjébe belecsempészni). De a készítők egyébként sem szívbajosak, ha izgalmat akarnak a cselekménybe hozni: ha kell, ismeretterjesztő filmekből vágnak be hadihajós kikötői látképeket és harci repülőket, magasabb költségvetésű akciómozikból csennek el robbanásokat (sőt, ezeket egy forradalmi ötlettel szó szerint tükrözik, ezáltal ugyanazon robbanás mindjárt kétszer is felhasználható).
A címszereplő kidolgozása valahol a Breki és Godzilla közötti technikai senkiföldjére esik, de legalább szórakoztatóan kocog a menekülők után (és ebből ítélve az egészséges életmódot is fontosnak tartja). Amikor pedig a feszültség a tetőfokára hág, egy jelenetben azt látjuk, hogy a nyílt mező kellős közepén álló helikopter felé haladó társaság tagjai közül mindaddig senki nem észleli a közben odaérő többemeletnyi szörnyet, míg az be nem ér a kamera látószögébe – ezért mindannyian jól meglepődnek. Isten hozott mindenkit a periférikusan korlátozott látásúak szigetén!
Ilyen előzmények után meglepően fog hangozni, de a film zenéje nem is borzasztóan rossz. Neal Acree az efféle mozgóképek kategóriájának nagy veteránja (pechjére Wynorski is gyakran felkéri), aki számos kollégájával egyetemben azon dolgozik, hogy nulla zenei költségvetésből állítson elő valamiféle monumentális hollywoodi filmzenéhez hasonlót, és úgy tűnik, neki ez jobban is megy, mint társai többségének. Tárgyfilmünk score-ja kicsit beugratós, mert ugyan szimfonikus hangzást sugall, de mindenki higgye el, hogy ahol nem jut pénz forgatókönyvíróra, ott zenekarra pláne nem fog.
Ez itt tehát a szintetizátorok és a hangminták birodalma, hangzásra meg úgy tudnám jellemezni az egészet, mintha Alan Silvestri második predatoros zenéje ötvöződne James Newton Howard törzsi dobos filmzenéivel (például Dínó) és Danny Elfman borultabb akciózásaival (Túszharc) – azaz mindezek acree-sre egyszerűsített változatával. A "szintifonikus" főtéma már-már túl jó a filmhez, hiszen még vokált is kapott, és a dzsungel környezetét is hangulatosan idézi meg. A többi muzsika elsősorban a rohangálások és bujkálások alá íródott, a lehetőségekhez mérten feszültek vagy sejtelmesek, esetleg dübörögnek bennük az ütemek. Néhol sikoltozik ugyan a hegedűhangféleség, azonban mindent egybevetve egy ismertebb szerzők által lefektetett alapokon nyugvó, viszonylag értékelhető aláfestésről van szó, főleg annak fényében, hogy mihez íródott és mennyi pénz lehetett rá. Ha például Don Davisnek a Jurassic Park 3.-hoz komponált zenéjére gondolok, mint hasonló megközelítésű, de jóval drágább aláfestésre, akkor nálam Acree szerzeménye a befutó (igaz, Davisét valamiért eleve utálom).
A szerző honlapjára érdemes egyébként feltévedni, mert annak audiórészlegében jelenleg közel húsz tétel hallgatható meg, amelyekből kiderül, hogy ugyan A kategóriás soha nem lesz, a B-ben még azért volna számára hely. Azt is mondhatnám: több potenciál lenne benne, csak éppen rossz társaságba keveredett. A Sárkánygyík zenéjét mindenesetre nem adták ki, ahogy az az ilyen filmek esetében talán senkit nem is lep meg.
A fordulatokban bővelkedő, de leginkább eredeti történetben egy furfangos tudós komodói sárkányokkal kísérletezik egy becsvágyó tengerésztiszt megbízásából, ám mivel a teremtményekkel nem írattak alá titoktartási nyilatkozatot, évekkel később visszatér a helyszínül szolgáló szigetre, hogy eltüntesse a nyomokat. Kisvártatva egy bűnözőtrió is kényszerleszáll ugyanoda helikopterével (igen titkos sziget lehetett...), ennek láttán pedig már a hely óriásira mutálódott ura is kedvet kap étrendje változatosabbá tételéhez.
Felmerülhet a jogos kérdés, hogy ki az az elvetemült, aki képes ezt megnézni, de aki látott már ilyesmit a megfelelő társaságban, az hozzám hasonlóan jól tudja, hogy sok esetben jobban lehet szórakozni a műfaj ehhez hasonló, magát szigorúan komolyan vevő gyöngyszemein, mint egy vígjátékon. A Sárkánygyíkból (aminek minőségét jól jelzi, hogy még a plakátjáról is lefelejtettek egy névelőt) például megtudható, hogy az a megfelelő taktika kezdő hősöknek, ha soha ki nem ürülő tárú fegyvereikkel egy helyben ácsorogva lőnek a monstrumra, miközben az meg sem mozdul, csak félelmet keltően üvöltözik (ezt a szcénát a direktor különben annyira hatásosnak tartja, hogy igyekszik minél több filmjébe belecsempészni). De a készítők egyébként sem szívbajosak, ha izgalmat akarnak a cselekménybe hozni: ha kell, ismeretterjesztő filmekből vágnak be hadihajós kikötői látképeket és harci repülőket, magasabb költségvetésű akciómozikból csennek el robbanásokat (sőt, ezeket egy forradalmi ötlettel szó szerint tükrözik, ezáltal ugyanazon robbanás mindjárt kétszer is felhasználható).
A címszereplő kidolgozása valahol a Breki és Godzilla közötti technikai senkiföldjére esik, de legalább szórakoztatóan kocog a menekülők után (és ebből ítélve az egészséges életmódot is fontosnak tartja). Amikor pedig a feszültség a tetőfokára hág, egy jelenetben azt látjuk, hogy a nyílt mező kellős közepén álló helikopter felé haladó társaság tagjai közül mindaddig senki nem észleli a közben odaérő többemeletnyi szörnyet, míg az be nem ér a kamera látószögébe – ezért mindannyian jól meglepődnek. Isten hozott mindenkit a periférikusan korlátozott látásúak szigetén!
Ilyen előzmények után meglepően fog hangozni, de a film zenéje nem is borzasztóan rossz. Neal Acree az efféle mozgóképek kategóriájának nagy veteránja (pechjére Wynorski is gyakran felkéri), aki számos kollégájával egyetemben azon dolgozik, hogy nulla zenei költségvetésből állítson elő valamiféle monumentális hollywoodi filmzenéhez hasonlót, és úgy tűnik, neki ez jobban is megy, mint társai többségének. Tárgyfilmünk score-ja kicsit beugratós, mert ugyan szimfonikus hangzást sugall, de mindenki higgye el, hogy ahol nem jut pénz forgatókönyvíróra, ott zenekarra pláne nem fog.
Ez itt tehát a szintetizátorok és a hangminták birodalma, hangzásra meg úgy tudnám jellemezni az egészet, mintha Alan Silvestri második predatoros zenéje ötvöződne James Newton Howard törzsi dobos filmzenéivel (például Dínó) és Danny Elfman borultabb akciózásaival (Túszharc) – azaz mindezek acree-sre egyszerűsített változatával. A "szintifonikus" főtéma már-már túl jó a filmhez, hiszen még vokált is kapott, és a dzsungel környezetét is hangulatosan idézi meg. A többi muzsika elsősorban a rohangálások és bujkálások alá íródott, a lehetőségekhez mérten feszültek vagy sejtelmesek, esetleg dübörögnek bennük az ütemek. Néhol sikoltozik ugyan a hegedűhangféleség, azonban mindent egybevetve egy ismertebb szerzők által lefektetett alapokon nyugvó, viszonylag értékelhető aláfestésről van szó, főleg annak fényében, hogy mihez íródott és mennyi pénz lehetett rá. Ha például Don Davisnek a Jurassic Park 3.-hoz komponált zenéjére gondolok, mint hasonló megközelítésű, de jóval drágább aláfestésre, akkor nálam Acree szerzeménye a befutó (igaz, Davisét valamiért eleve utálom).
A szerző honlapjára érdemes egyébként feltévedni, mert annak audiórészlegében jelenleg közel húsz tétel hallgatható meg, amelyekből kiderül, hogy ugyan A kategóriás soha nem lesz, a B-ben még azért volna számára hely. Azt is mondhatnám: több potenciál lenne benne, csak éppen rossz társaságba keveredett. A Sárkánygyík zenéjét mindenesetre nem adták ki, ahogy az az ilyen filmek esetében talán senkit nem is lep meg.
Bíró Zsolt
2008. 02. 17.
2008. 02. 17.
