Csalétek (2012)
Bait 3D
- zene: Joe Ng, Alex Oh
- vezényel: Brett Kelly
- kiadás éve: 2012
- kiadó: Screamworks Records
- játékidő: 45:42
És azt ismered, hogy bemegy a cápa a szupermarketbe, és... na, várjunk csak, mi van? Hát igen, a történet elmesélésébe belekezdeni olyan, mintha valami vicc következne, csak épp a Csalétek majdnem teljesen komolyan veszi magát. Tehát ott tartottunk, hogy a többek közt a Mátrix – Újratöltvénél és az Én, a robotnál second unit direktori posztot betöltő Kimble Rendall produkciójában bemegy a cápa egy ausztrál tengerparti szupermarketbe, mindezt viszont nem kolumbuszi elhivatottság miatt teszi, hanem szó szerint az árral sodródva, amikor egy cunami következtében rengeteg víz lepi el az épületet. A polcok tetejére felkapaszkodott túlélők (akik közt akad többek közt kisstílű tolvaj, alkalmi rabló, a komplexum több dolgozója, egy zsaru, valamint a helyi David Hasselhoff is a Baywatchból) rémülten fedezik fel, hogy a hullákkal teli sorok közt egy négyméteres cápa barangol, és ennivalót nem a konzervek közül tervez választani magának...
Ennek az ausztrál filmnek a Julian McMahont (Kés alatt) leszámítva ismeretlen színészei, az Asylum stúdiót idéző sztorija, amelyet ötödmagával Russell Mulcahy, az első két Hegylakó rendezője pofozgatott, a szűkebb költségvetése és az önirónia-hiánya azt sugallná, hogy a vállalkozást gondolkozás nélkül a ZS-kategóriába lehetne berakni, közvetlenül a Sharktopus mellé. Ugyan az etalon, Steven Spielberg cápája persze lényegesen különb ligában úszik, az ábécében mégsem kell egészen a legvégéig menni a meghatározásig – persze az elejére is szükségtelen. Meglepő módon a komolyan vétel pozitívum (azért akad egy autóban rekedt párocska, akik feltehetően a humoros vonal szállítói lettek volna, de csak a fárasztó jött össze), mert épp emiatt működik úgy-ahogy az, amikor a lábak egyáltalán nem, vagy csak az utolsó pillanatban emelkednek ki a vízből az életveszélyes állkapcsok elől, ráadásul – a bevezető vízibalettjét leszámítva – a cápa kivitelezése is jobban sikerült, mint amire számítana a néző. Azonban a film a másfél órás játékidő ellenére is leül olykor, és bármennyire is szimpatikus az "alkonyatos" Xavier Samuel, illetve a nem tucatszépség Sharni Vinson duója, ha egyszer a szereplők közt ott van a fenti autós pár, illetve egy látványosan ripacs illető is – a hozzá fűződő fordulat ráadásul annyira kiszámítható, hogy az már egyenesen nevetséges.
Ami a zenét illeti, sok információ nem áll róla rendelkezésre. Örvendetes, hogy a kisebb moziknál megszokott szintetizátoros, sokszor borzasztó aláfestés helyett itt áldozott e célra a stúdió, és a Sydney Scoring Orchestra révén szimfonikus zenekar játszotta fel Joe Ng és Alex Oh dallamait. Az eddig csupa jelentéktelen produkciónál mozgolódó szerzőknek mintha már a neve is azt sugallná akaratlanul, hogy ennyi erővel bárki arra járónak kiadhatták volna a zeneszerzést, és a score-t hallva sem érzünk azonnali késztetést arra, hogy vitassuk: tényleg így is történt. Persze ha nem akarok ennyire rosszindulatú lenni, akkor csak finoman utalnék arra, hogy majdnem teljesen felesleges volt egy zenekart és egy kórust is a szingapúri komponistákra bízni, elég lett volna ide egy számítógép. Az aláfestés ugyanis sajnos annyira szürke, hogy ha – kis képzavarral élve – egy cápa mellé raknánk, talán el is tűnne. A főcím alá mindössze egy erőtlen hegedűnyikorgás jutott témaként, és még ha a film eleji érzelmesebb, valamint feszültebb motívumok tulajdonképpen elfogadhatóan is sikerültek, a zenekarban és a kórusban azért egyaránt több lehetőség volt annál, mint hogy egy olyan score részesei legyenek, amely ennyire szerényen bújik meg a háttérben.
Ennek az ausztrál filmnek a Julian McMahont (Kés alatt) leszámítva ismeretlen színészei, az Asylum stúdiót idéző sztorija, amelyet ötödmagával Russell Mulcahy, az első két Hegylakó rendezője pofozgatott, a szűkebb költségvetése és az önirónia-hiánya azt sugallná, hogy a vállalkozást gondolkozás nélkül a ZS-kategóriába lehetne berakni, közvetlenül a Sharktopus mellé. Ugyan az etalon, Steven Spielberg cápája persze lényegesen különb ligában úszik, az ábécében mégsem kell egészen a legvégéig menni a meghatározásig – persze az elejére is szükségtelen. Meglepő módon a komolyan vétel pozitívum (azért akad egy autóban rekedt párocska, akik feltehetően a humoros vonal szállítói lettek volna, de csak a fárasztó jött össze), mert épp emiatt működik úgy-ahogy az, amikor a lábak egyáltalán nem, vagy csak az utolsó pillanatban emelkednek ki a vízből az életveszélyes állkapcsok elől, ráadásul – a bevezető vízibalettjét leszámítva – a cápa kivitelezése is jobban sikerült, mint amire számítana a néző. Azonban a film a másfél órás játékidő ellenére is leül olykor, és bármennyire is szimpatikus az "alkonyatos" Xavier Samuel, illetve a nem tucatszépség Sharni Vinson duója, ha egyszer a szereplők közt ott van a fenti autós pár, illetve egy látványosan ripacs illető is – a hozzá fűződő fordulat ráadásul annyira kiszámítható, hogy az már egyenesen nevetséges.
Ami a zenét illeti, sok információ nem áll róla rendelkezésre. Örvendetes, hogy a kisebb moziknál megszokott szintetizátoros, sokszor borzasztó aláfestés helyett itt áldozott e célra a stúdió, és a Sydney Scoring Orchestra révén szimfonikus zenekar játszotta fel Joe Ng és Alex Oh dallamait. Az eddig csupa jelentéktelen produkciónál mozgolódó szerzőknek mintha már a neve is azt sugallná akaratlanul, hogy ennyi erővel bárki arra járónak kiadhatták volna a zeneszerzést, és a score-t hallva sem érzünk azonnali késztetést arra, hogy vitassuk: tényleg így is történt. Persze ha nem akarok ennyire rosszindulatú lenni, akkor csak finoman utalnék arra, hogy majdnem teljesen felesleges volt egy zenekart és egy kórust is a szingapúri komponistákra bízni, elég lett volna ide egy számítógép. Az aláfestés ugyanis sajnos annyira szürke, hogy ha – kis képzavarral élve – egy cápa mellé raknánk, talán el is tűnne. A főcím alá mindössze egy erőtlen hegedűnyikorgás jutott témaként, és még ha a film eleji érzelmesebb, valamint feszültebb motívumok tulajdonképpen elfogadhatóan is sikerültek, a zenekarban és a kórusban azért egyaránt több lehetőség volt annál, mint hogy egy olyan score részesei legyenek, amely ennyire szerényen bújik meg a háttérben.
Bíró Zsolt
2013. 01. 29.
2013. 01. 29.
Tracklista:
- Opening (2:12)
- Shark Bait (2:30)
- Secret World (2:07)
- Gunshots (1:42)
- Remembering Rory (2:00)
- Cluster (1:28)
- Get Out of the Water (3:05)
- Conflict (2:35)
- Shark Encounter (1:56)
- The Dead-Human Connection (2:33)
- Crabs (2:08)
- Chit Chat (3:00)
- Hammerhead (2:13)
- Fishing for Sharks (2:24)
- Back Upstairs (1:36)
- Go After Her (1:08)
- Shotgun and Electric Shark (3:04)
- Getting Out (2:45)
- Bait (3:05)
- Requiem (2:11)
Az album a Spotify-on:
