A csak sötétben felbukkanó rémalak elleni családi küzdelemről szóló mozi (mely révén David F. Sandberg az azonos című, háromperces rövidfilmjét húzhatta szét másfél órára) filmzenealbumára került darabokat két csoportba lehet osztani. A csendesebb, leginkább James Newton Howard stílusára emlékeztető, zongoraszóra épülő részek alapján egy tipikusan baljós filmes életképet képzelhetünk magunk elé: ősz van, a lehullott leveleket egy nyikorgó hinta felé fújja a feltámadó szél egy kihalt udvaron, meg-megszólaltatva a ház tornácán lévő szélcsengőt is. Már Wallfisch ide sorolható kompozíciói körében sem találunk túl érdekfeszítőt, ami hatványozottan igaz a rémisztőnek szántakra. Ilyen végeredmény hallatán persze nem mindig a komponistákat kell okolni, hiszen ha egy film nem hidegrázós hangulattal, hanem főként hirtelen ijesztgetéssel próbál hatni, ahhoz idomulnia kell a zeneszerzőnek is. Itt pedig aztán van idomulás bőven, lévén hogy sokszor váratlan, robbanások közbeni flexelésre emlékeztető hangorkán és sikító vonósok ugrasztják fel székéből a hallgatót a fenyegető atmoszférájú trackekben. A probléma az, hogy a minőségi horrorzene nem innen kezdődik, hiszen talán nincs is könnyebb dolog, mint váratlan hanghatásokkal – vélt – eredményt elérni. Wallfisch egyébként értékeset is képes alkotni, de eddigi filmzenei pályafutásának ellentmondásosságát jól jellemzi, hogy 2013-as évértékelésemben a legjobbak és a legrosszabbak kategóriájába is bekerült egy-egy zenéje. Míg az Istenek kalapácsához írt score-ja szimplán hallgathatatlan, a Nyár februárban aláfestésének minőségét tökéletesen jelzi, hogy egy klasszikus zeneművek megjelentetésében nagy múltra visszatekintő kiadó hozta ki.