gel jó ajánlólevelet szerző Tate Taylort kérték fel rendezőnek, a forgatókönyv megírását pedig a női történetekkel kapcsolatban szintén kipróbált Erin Cressida Wilsonra (
) bízták. Az eredetileg Angliában játszódó cselekményt az USA keleti partjára helyezték, s több apró változtatással faragták mozivászonra a sztorit. A könyv csúnyácska főhősét egy, az alkoholtól szétesett, depressziós, lecsúszott, de alapvetően csinos nőre cserélték. A filmben őt Emily Blunt megformálásában láthatjuk, a másik két női főszerep Haley Bennettnek és Rebecca Fergusonnak jutott, a férfi vonalat pedig Justin Theroux és Luke Evans erősíti.
hoz hasonló pszichológiai vonalú, több szemszögű, idősíkok között ugráló sztoriban először Rachel (Blunt) történetével ismerkedhetünk meg. A mindennap ugyanazon a vonalon utazó nő reggel és este – saját élete nem lévén – a sínek menti házak lakóit vizslatja a vonat ablakából, egy pár (Bennett, Evans) pedig idilli szerelmével különösen felkelti az érdeklődését. Nem véletlen, hogy Rachel kitüntetett figyelmet szentel nekik, hiszen a házuk mellett volt férje (Theroux) és annak új felesége (Ferguson) lakik. Az alkoholtól rendesen elázott Rachel saját kis fantáziavilágot épít fel, amibe egyik reggel belerondít egy furcsa esemény: a vonaton ülve, a megfigyelt pár női tagját ugyanis egy másik férfi karjaiban pillantja meg. Nem sokkal később a lány eltűnik, Rachel pedig a magába öntött nem kevés vodkának köszönhetően – miközben megpróbál segíteni a kesergő férjnek – alaposan gyanúba keveri magát. A bajt csak tetézi, hogy az állandóan a közelben ólálkodó nőt a volt férje és új felesége sem nézi jó szemmel.
Mivel a regényt nem olvastam, így készséggel elhiszem, hogy érdekes és izgalmas olvasmány, ám mindez az adaptációjáról már nem mondható el. Kissé kiszámítható, olykor zavaros a története, ráadásul a mozi alapján egyáltalán nem tűnik úgy, hogy egy vászonra érdemes sikerkönyv volt az alapanyag. A rendező ugyan kiváló a színészvezetésben, és a megvalósításba sem lehet belekötni, de nem véletlen, hogy
A lány a vonaton korántsem lett akkora siker, mint a mércének állított Fincher-film.
A zene megírására Danny Elfmant kérték fel. A komponista karrierje az elmúlt pár évben igen kettős, hiszen az egyik oldalon ott vannak a nagy, epikus szimfonikus munkái, a másikon pedig a csendesebb, zeneileg olykor sokkal érdekesebb, egyedibb muzsikák. Elfman a különlegesség és változatosság terén kétségkívül napjaink egyik legjobbja, ez főként a nem kifejezetten szimfonikus kompozíciói terén jön elő. Ha egy filmnek sajátos tónusú aláfestésre van szüksége, akkor ő a tökéletes választás, ráadásul elég sok meghatározó thrillermuzsikát tett már le az asztalra. Sajnos a végeredmény ezt már egyáltalán nem igazolja, valami ugyanis félrement a score alapkoncepciójának megalkotásakor. Minthogy a film szinte minden téren az új
Holtodiglan akart lenni, így a zenét is olyanra próbálták hangolni, mint amit Fincher mozijában is hallhattunk. Az azt megalkotó Trent Reznor és Atticus Ross által a hollywoodi zenei vérkeringésbe beinjektált nyomasztó, ipari elektronikus zene azonban nem minden történethez passzol,
A lány a vonaton pedig ilyen. Hiába sötét és lehangoló, lelki síkon is erős mozi ez is, ám mégsem az, ami a
Holtodiglan volt.
Ha most először hallanék ilyen stílusú aláfestést, minden bizonnyal értékelném az újszerű hangulatát, a karcos, depresszív atmoszféráját. Ám Reznorék már
A tetovált lány esetében ellőttek mindent, amit ezen a műfajon belül el lehet, így Elfman próbálkozása nem hat újdonságként. Ráadásul ugyanaz a probléma merül fel
A lány a vonaton esetében, ami például a
Holtodiglannál is, hogy a tételek nem igazán kötődnek a jelenethez, szinte ugyanaz a monoton, nyomasztó zakatolás ismétlődik trackről trackre. És ha Reznorék esetében komoly problémának tartottam, hogy muzsikájuk távol áll attól, ami egy filmzenével kapcsolatban elvárható, akkor e problémát Elfman zenéjével kapcsolatban is fel kell vetnem. Noha mentségére szól, hogy tapasztalt filmes komponistaként ő legalább eljut A-ból B-be, és érezhetően fejleszti a zenét, ám nem túl pozitív adalék, hogy a film alatt sem igen kap teret a score.
A nyitótétel ("Riding the Train") szépen összefoglalja az album legfőbb jellegzetességeit. A vonósok által kísért, vonatzakatolást imitáló lüktetés, és a helyenként ezt felváltó, kiegészítő több rétegű elektronikus effektek, valamint a mogorva zongora hangja hatásos kompozícióvá olvad össze. Ha végig ezt hallanánk, nem lenne baj. Az ezt követő "Something's Not Right" azonban már új irányt képvisel, belép az agyontorzított elektromos gitár és a fémes ütősök hada, ez a nyomasztó hangulat pedig már könnyen megfeküdheti a zeneileg nyitottabbak gyomrát is. Szerényen, de a tematikusság is megjelenik a score-ban. A "Megan" című tétel az eltűnt nő témája, a stílushoz képest könnyed zene, míg a sztori másik főszereplője egy hozzá illő zavaros, depresszív, szintén zakatolós megjelenítést kapott ("Rachel"). Zeneileg is szépen elkülönülnek a két nőhöz kapcsolható események: Megan végig a szolidabb, melegebb, de a karcos elektronikus vonalat, érdekes hangeffekteket nem mellőző megjelenítést kap ("3 Women", "All F*cked Up!", "The Perfect Couple / Password"), míg az alkoholista, delíriumban fetrengő, teljesen szétzuhanó Rachel hideg, fémes, olykor hipnotikus muzsikával jelenik meg ("Wasted", "Missing Time", "I'm Sorry", "You're Always Wasted").
Több esetben kifejezetten horrorfilmessé válik a score tónusa, noha ezt egyébként semmi nem indokolja ("Deviled Eggs", "Uncertainty"). A kellemesebb, nyugodtabb pillanatokat az album zárótételeinek köszönhetjük ("Just Desserts", "Self Defense", "Resolution", "The Girl on the Train - Main Titles"), ezek esetében a szerző megtalálta a kellő arányt saját zenei világa és az iránymutatásnak adott stílus között. Trent Reznor szelleme bizonyos tételek ("A Sad Liar", "Memory", "Really Creepy") esetében viszont már bántóan eluralkodik. Ezen disszonáns trackek befogadása ugyanakkor ízlés kérdése, esetemben most nem annyira működtek, mint
A tetovált lánynál, ahol a filmtől elvonatkoztatva érdekes hallgatnivaló volt a Reznor-Ross duó munkája.
Elfmant mint zeneszerzőt
A lány a vonatonhoz továbbra is kiváló választásnak vélem, de az elvárt zenei megközelítésre nem a legalkalmasabb. Az ilyen minimalizmusba hajló, indusztriális elektronikus muzsikára nem ő a legjobb komponista, mivel stílusából fakadóan rá a díszítgetés, a szerteágazó megközelítés, az elburjánzó fantáziadús zenei kifejezés a jellemző. És mivel ezt itt is behozta a score-ba, így az egyszerűségtől fagyasztó atmoszféra nem alakulhatott ki. Érdekes kitérő volt, de reméljük, ez az irányzat sem számára, sem másnak nem lesz követendő.