Howard rendezői pályafutásában csak kevés törést láthatunk, hiszen ha kritikailag nem is aratott olykor sikert egy-egy filmje, a közönség általában megmentette, ám ennek a fordítottjára, vagyis az alacsony bevétellel rendelkező, de kritikai sikert arató alkotásra is több példa akad. A 2010-es évek több mint felemásnak nevezhetők karrierje szempontjából.
egy izgalmas mozi volt, ám a közönséget hidegen hagyta, és sajnos ez a sors várt
re is. Hiába izgalmas alkotásról van szó, a téma nem győzte meg a nézőket, így a bevétel jócskán alatta maradt a várakozásoknak. Az USA-ban kifejezetten nagy bukás is lett a maga 25 milliós bevételével, amihez nemzetközi fronton nem sikerült még hetvenmilliót sem hozzátenni, így a bevétel a százmilliós gyártási költséget sem hozta vissza. Ezzel ez lett Howard legnagyobb bukása, ráadásul a rendező következő alkotása, az Inferno is jóval szerényebb bevételt ért el a vártnál, így a lejtőn való megállás sajnos még várat magára.
A férfias történet szereplőgárdájában jószerivel csak férfiakat láthatunk, ám Howardnál ez nem szokatlan. Azonban míg a
esetében az összezártságból, az egymásrautaltságból, a túlélésért való küzdelemből tenyérizzasztó film keveredett, addig
kicsit feláldozza az izgalmat a látvány oltárán. Kétségkívül szemkápráztató néhány jelenet, a 3D-s hatások is működnek, a tengeri pokol pedig hozza azt a szintet, amit az ezen a téren etalonnak számító
is felvonultat. Mindazonáltal az egész produkciót egyfajta feleslegesség lengi be: kalandfilmnek helyenként túl lírai, drámának túl sablonos, eposznak túl kevés, könnyed esti tévézésnek pedig a látványorientált elemek miatt nem nevezhető.
Noha Howard csak ritkán cserélgeti zeneszerzőit, azonban
A tenger szívében esetében egy új alkotót próbált ki a spanyol Roque Baños személyében. A 49 éves zeneszerző hazájában már a kilencvenes évek végétől komponál filmekhez, olyan alkotásokhoz írt aláfestést, mint
A gépész vagy az
Alatriste kapitány. Azonban a nemzetközi áttörést karrierjében csak a 2013-ban bemutatott horror, a
Gonosz halott hozta meg, azóta pedig egyre keresettebb nemzetközi fronton is. Mivel a film utómunkálatai öt hónapot vettek igénybe, és végig Európában zajlottak, így egy európai zeneszerzőre volt szüksége a stábnak. Howard több lehetséges jelölttel is számolt, ám Guillermo del Toro és Hans Zimmer javaslatára végül Roque Baños mellett tette le a voksát, bár ebben nyilván a spanyol adóvisszatérítés is szerepet játszott, lévén a film egy részét spanyol felségvizeken vették fel. Baños már a mozi készítésének közepén belecsöppent a munkálatokba, mivel a rendező szerette volna, ha tisztában van a történet menetével és a karakterek fejlődésével. Howard kifejezetten zeneközpontú filmet képzelt el, ahol a score az egyik főszereplővé lép elő, ennek megfelelően lett hangsúlyos összetevője a mozinak a zene. Úgy elemezte az aláfestést a komponistának, mintha egy színészt vezetne a szerep megformálásában. A szerző elmondása szerint, ha valamivel nem volt teljesen elégedett a direktor, addig nem hagyta békén, amíg az elvárásnak megfelelő muzsikát nem produkált. A rendező modern hangzást szeretett volna, és nem egy klasszikus zeneszerzői hozzáállást, azonban az érzelmek és az izgalmas mozi megkövetelte a szimfonikus muzsikát. Baños ugyanazt az utat követte, amit a Howarddal régebben gyakorta közösen dolgozó James Horner vagy Hans Zimmer is, a hasonló hangzás pedig jól érezhető az aláfestésen. A mérleg nyelve inkább a Zimmer által képviselt irány felé billen el jobban, kicsit fura is, hogy Baños a munkásságában korábban tetten nem érhető osztinátók és Remote Control-hangzás irányába indult el, bár ebben minden bizonnyal a felette szoros kontrollt gyakorló rendező a ludas.
A forgatás felénél már kapott anyagot, s ezek alapján indulhatott el a témák és a stílus kidolgozása. Három főbb motívum található a score-ban, bár ezek egyike sem lép elő vezérré, sőt inkább mindegyik epizodista. Az első a főhős, Owen Chase motívuma, mely igazán a film végén mutatkozik meg, s az album három legszebb tétele is ehhez kapcsolódik. A "Homecoming" és a "The Story Is Told" is maradandó értékekkel rendelkező drámai kompozíciók, ám a stáblista alatt felcsendülő "The White Whale Chant" mutatja be a téma igazi szépségét - már önmagában ezért a három tételért is érdemes megismerkedni a score-ral. A himnikus, vokális "The White Whale Chant" szándékosan került a stáblista alá, ezzel szerették volna elérni, hogy a néző maradjon még a helyén, s gondolkodjon el a látottakon, a történet üzenetén. A bálnák is saját témát kaptak, de ennek alkalmazása sem lett túlzásba víve, leginkább a bálnavadászatoknál hallható, például a "Blows"-ban, a "Lower Away"-ben vagy a "The Attack" végén. A siratószerű, szomorú megoldás szándékoltan a szörnyű, horrorisztikus pusztításra hívja fel a figyelmet. A "Blows" rejti a harmadik témát is, a vadászok dallamát, mely egy hősies, indulószerű, rezeseken megszólaló motívum, ennek kezdeménye az "Essex Leaving Harbor" tételben is hallható.
A film hármas osztagúsága, vagyis a kihajózás, a vadászat, illetve a túlélésért folytatott küzdelem zeneileg is más tónusokat eredményezett. A mozi elején a kalandé, a lendületé és a reményteli utazásé a vezérszerep. A "Chase Walking Nantucket" ír jig alapokon nyugvó pörgős zenéje, a kihajózást aláfestő "Essex Leaving Harbor", a tengeri viharral való küzdelem alatt hallható "The Knockdown" jelzi mindezt az albumon. A következő harmadban a vadászaté a főszerep. A rendkívül lendületes, izgalmas, kifejezetten élvezetes "Blows" vezeti ezt fel, az "A Thousand Leagues Out" esetében a pezsgést egy kis dél-amerikai tónussal színezi a szerző, a "Lower Away" és a "The Attack" pedig egy újabb, ám drámai végkifejletbe torkolló vadászatot festenek alá. A középső és az utolsó harmad között egy zenei átvezetés is megfigyelhető: ez az "Abandon Ship", mely még magán hordozza a férfias lendületességet, de megjeleníti a hősök előtt álló reménytelen küzdelmet is. A záró rész a kilátástalanság, a túlélésért vívott küzdelem fejezete. A himnikus "Separations" után itt már zeneileg is nagy a fordulat, lassul a tempó, ambient és horrorzenei elemek jelennek meg, a szimfonikusok háttérbe szorulnak. A "The Second Attack", a "Lost at Sea", a "Desert Island", a "Finding the Dead" zeneileg ugyan kifejezetten érdekes kompozíciók, ezekben jön elő igazán a komponista valódi zenei látásmódja, azonban annyira elütnek az előzményektől, hogy nemes egyszerűséggel a kronologikus helyükről kiragadva, csak mint bónusz tétel kaptak helyet az albumon.
A szerző sok népi hangszert is használt, sejtelmes vokális megoldásokat vetett be, és a szimfonikusok mellett olyan egyedi instrumentumokat is alkalmazott, mint a didzseridu vagy az üvegharmonika. A legkülönösebbet azonban az ütősökkel alkotta, mivel nem akart klasszikus dobokat bevetni, így azt ötlötte ki, hogy olyan eszközöket vet be dobként, melyek fellelhetők egy hajón. Howard jóvoltából feljutott a forgatáson használt hajókra, ahol aztán két napon keresztül rögzítették a vitorlák, a kötelek, a hajótest, a szigonyok és egyéb felszerelések hangját, amint azok egymásnak ütődnek. Ebből végül egy olyan hanggyűjtemény alakult ki, amelyet Baños a zene során ütősként használva bevethetett. Emellett a természet erőivel küzdő hajósok szenvedését megjelenítendő, természeti hangokat is belekevert a muzsikába, így szél, tengeri morajlás, víz áramlása és csobogása is része a score-nak.
Látható, hogy rendkívül összetett, egyáltalán nem szokványos zeneszerzési és előadási módszer vezetett el
A tenger szívében aláfestésének létrejöttéhez. Nem biztos, hogy első hallgatásra összeáll valakinél mindaz, amit a szerző létre kívánt hozni, de aki időt ad ennek a muzsikának, az egy igencsak erős, részleteiben és összhatásában is élvezetes zenével lesz gazdagabb, melyet joggal nevezhetünk 2015 egyik legjobbjának.