"Ha ló nincs, jó a szamár is" – e megállapítás köré megannyi élethelyzetből tudunk példákat gyűjteni, de ha leszűkítjük a kört a filmzenék területére, a hivatalos kiadványokat tekintve az egyik eklatáns példa Alan Silvestri zenéje a Vissza a jövőbe 2-höz. Egy olyan mostohagyermeke a filmstúdiók rossz döntéseinek (gondoljunk csak az Indiana Jones-filmek zenéire), amely hosszú éveken át a mentsvárat jelentette azon rajongóknak, akik a kezdetektől fogva azt gondolták – joggal –, hogy a zeneszerző egy mesterművet alkotott ehhez a kalandfilmhez. Ugyanis bár az 1985-ös Vissza a jövőbe minden tekintetben letarolta a közönséget és a kritikusokat, a zenéje mindössze egyetlen háromperces tétel formájában került elérhető távolságba egészen 2009-ig, az első rész score-jának az Intrada kiadó által duplalemezes formában megjelentetett változatáig. Hiába a Huey Lewis and the News kasszasikert érő "The Power of Love"-ja, ha a betétdalos válogatásra például már a "Mr. Sandman" sem fért fel, így nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az első hivatalos album fabatkát sem ért a filmet vagy a zenéjét kedvelők számára. Az üzlet azonban nagy úr, s miután Robert Zemeckis filmje rendkívüli haszonnal zárt, a Universal fejesei rögtön két folytatásra adtak negyven-negyven millió dollárt, úgyhogy ezek lényegében egymással párhuzamosan készültek el. A második epizód 1989-es bemutatója után (mely filmet egyébként csak két produkció győzte le abban az évben: Steven Spielberg Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagja, valamint Tim Burton Batmanje) valamiért sikerült elkülöníteni egy kis anyagi keretet Silvestri zenéjének megjelentetésére, úgyhogy 13 tételre bontva szűk háromnegyed órányi anyag került kiadásra. Ez azért volt különösen értékes, mert a második részhez a komponista majdhogynem semmilyen új anyagot nem írt, így aki megvette ezt az albumot, az nem elsősorban a második rész, hanem inkább az első zenei anyagának legfőbb pillanatait tudhatta magáénak. Igaz, azt sem teljes mértékben, ugyanis Silvestri számára valószínűleg fontosabb volt a harmadik rész vadnyugati hangulatának visszaadása, így ez a háromnegyed óra leginkább csak a feszült akciózenéről szól, és csak nagy ritkán kapunk abból az epikus szimfonikus hangzásból, amiért a főtéma gyakorlatilag minden idők egyik legnagyobb klasszikusává vált. 

A zeneszerző ebben az időben alapozta meg karrierjét a Vissza a jövőbe, valamint a Ragadozó aláfestésével, és mivel a legnagyobbak is csak elvétve tudnak ilyen időbeli közelséggel zseniálisat alkotni, teljesen természetes, hogy mindazok a zenei megoldások, amelyek e két filmhez születtek, körbejárták Silvestri egyéb felkéréseit is. Ráadásul a két Zemeckis-folytatás mellett további komoly megbízásai is voltak: 1989-ben James Cameronnal dolgozott együtt A mélység titka című sci-fin, 1990-ben pedig érkezett a Ragadozó második része. Mivel a Vissza a jövőbe 2. leginkább egy párhuzamos idősíkkal való játszadozás, melynek végén úgy alakulnak az 1955-ös történések, hogy az aktuális Dr. Emmett Brown és az 1985-ös Marty McFly mellé megérkezik mindkettőnek a 2015-ből visszautazó változata, így a zenei világ gyakorlatilag ugyanaz maradt, a komponistának tehát nem is volt szüksége arra, hogy különösebben megerőltesse magát. A történet szereplői nem változtak, így külön témára sem volt szükség, valójában tehát a Vissza a jövőbe 2. zenéje semmi más, mint egy már meglévő anyag olyan újraszerkesztése, amely illeszkedik Zemeckis és Bob Gale párhuzamos időbeli kalandjának forgatókönyvéhez.


Ez sokáig elég volt ahhoz, hogy feledtesse velünk az első rész kiadásának hiányát, még akkor is, ha őszintén szólva elég szedett-vedett felvétellel is van dolgunk. Tökéletesen érzékelhető az első és a harmadik rész zenekari játékához képesti különbség: kicsit olyan érzést kelt, mintha hakniból lennének feljátszva Silvestri szerzeményei (jóllehet még így is köröket vernek mondjuk Danny Elfman második Batman-zenéjének szerencsétlen megszólalására); manapság valószínűleg ügyes vágók és élethű hangminták segítségével lennének megalkotva ezek a tételek. 1989-ben azonban a gyors felvétel tűnt egyértelmű lépésnek, aminek eredménye egy közepesen kikevert anyag lett számos (főként fúvós) pontatlansággal, ahol leginkább azok a részek működnek kifogástalanul, amikor csak néhány szólam dolgozik. 

Már az albumot indító "Main Title" során egyértelműsödik, hogy a feszült, kergetőzős akcióé lesz a főszerep, így a másfél percnyi ismert sláger után a szerző átvált a zongorás, xilofonos, oboás alapra (ez az első részben a terroristák megjelenésekor csendül fel először), amely szinte minden második tétel alapértelmezett résztvevője lesz. A pergődob belépése ráadásul különös érzetet kelt: bizonyos helyeken (például a "The Future" második fele, az "If They Ever Did" utolsó perce vagy a főtémát leszámítva a teljes "Tunnel Chase") nehéz megállapítani, hogy most épp Marty McFly vagy Arnold Schwarzenegger dzsungelbeli kalandjainak aláfestését halljuk. Ez a zenei párhuzam azonban cseppet sem olyan zavaró, mint például amit a Hans Zimmer-féle Remote Control Productions elmúlt húsz évéről hosszú oldalakon keresztül tudnánk ecsetelni, Silvestri ezen zenei hangzása ugyanis mind a mai napig kiemelkedőnek számít a filmzenék palettáján, és elbír annyi tévedést, mint hogy a Vissza a jövőbe vagy a Ragadozó egy zenei részlete dübörög-e (azt pedig felesleges megemlíteni, hogy 1989-ben még az űrbéli vadász földi látogatásának zenei aláfestése is egy abszolút hiánycikk volt a kiadványok között).

A többször visszatérő, fanfáros kalandzenei témán kívül szintén klasszikusként köszön vissza a hárfás motívum a kitartott vonóshanggal a "Pair of Docs" elején, amely a második részben először a két Doki találkozásának különleges atmoszféráját teremti meg – és egyébként Marty sorozatos ébredéseinek állandó kísérője –, másodszor pedig a villámcsapás érte időgép kámforrá válása utáni pillanatokat kíséri, amikor a szakadó esőben megjelenik egy postai alkalmazott, aki egy hetven évvel azelőtt feladott levelet kézbesít ("Western Union"). Az első rész zenéjéhez képest újdonság az a pár feszült, sötét tónusú, a párhuzamos 1985 apokaliptikus hangulatát visszaadó tétel. A "My Father", az "Alternate 1985", valamint az "If They Ever Did" során hallható halk vonós tremolo és a vészt sejtető fafúvósok mind sokkal morózusabbak, kilátástalanságot sugallnak, ez a hangulat pedig nem annyira jellemző az első rész kalandjaira. 


Nagyon nehéz bármi újat elmondani erről az albumról, tekintettel arra, hogy a klasszikus képsorok némiképp más szemszögből (vagy időben) játszódnak újra, így a hozzájuk kapcsolható zene sem változott jelentősen: a két gördeszkás (utóbb légdeszkás) jelenet dramaturgiája szinte ugyanaz, de az alagútbéli kergetőzés is nagyjából az óratoronyhoz kapcsolható zenei megoldásokat vonultatja fel. Mindaddig igen komoly létjogosultsága volt a második rész albumának (természetesen egymás mellett a harmadik rész gyakorlatilag kifogástalan aláfestésével), ameddig meg nem született az alapmű teljes értékű kiadványa, mert a főbb zenei megoldások, amelyeket Silvestri ehhez a kalandhoz komponált, legalább elérhetőek voltak. Azóta azonban, amióta miénk a luxus, hogy bármikor levehetjük a polcról az első történet vagy a Ragadozó két részének zenei anyagát, ez a kiadvány tulajdonképpen az marad, amit az írás elején próbáltam érzékeltetni: egy szamár, amit a versenylovak birtokában már réges-rég elfelejtettünk.