A Titánok harca felvonultatta az akkori brit színjátszás színe-javát Laurence Oliviertől Maggie Smith-ig, és még Héphaisztosz, a kovácsisten szerepében is olyan nagyságot láthatunk, mint a kaszkadőrlegenda Pat Roach. A film főszereplője mégis Ray Harryhausen effektmágus, aki már számos teremtményt keltett életre: tengeri szörnyeket, hárpiákat, dinoszauruszokat, óriáskeselyűket – és mindezt egymaga végezte el. A Titánok harca volt az utolsó filmje, és egyben az egyetlen, melyben asszisztenciára volt szüksége, hogy elénk varázsolhassa a görög mitológia tucatnyi különleges teremtményét. A film nagy sikert aratott annak idején, de a hónapokon belül érkező Az elveszett frigyláda fosztogatói hamarosan rámutattak a titánok hiányosságára. Hiába fektettek bele rengeteg munkát, effektjei az új Spielberg-mozi mellett amatőr bábozásnak tűntek. Ennek ellenére a film nekem is nosztalgikus kedvencem, mert pont abban a korban talált meg, mikor nagyon érdekeltek a görög mítoszok – valószínűleg a rajongótábor nagy része is ugyanígy van ezzel.

A zenéhez eredetileg John Barryt szerződtette Harryhausen, elsősorban azért, mert mozijához pont olyan megoldásokat képzelt el, mint amilyenek Az oroszlán télen című filmben is hallhatóak a szerzőtől. Egy pár jelenethez elkészült aláfestés alapján azonban bebizonyosodott, hogy egyrészt ez a kórusokkal operáló mű anakronisztikusan hat az ókori Hellászban, másrészt Barry is sokat változott az évek folyamán – új, szentimentális, romantikába hajló hangvétele szintén nem működött a filmben. Új zeneszerzőnek Laurence Rosenthalt kérték fel, aki elsősorban intimebb drámákhoz írt zenéiről volt ismert, de épp ekkoriban készült el pár igazi bombasztikus zenéje (a Dr. Moreau szigete és a Meteor score-ja), melyek legnagyobb hátránya az volt, hogy újrahasznosíthatatlan celluloid hulladékokhoz készültek. A Titánok harcában azonban újra megmutathatta, mire képes.