A filmjeivel mindig meglepetést, de jobb napjain is általában értetlenséget kiváltó David Lynch rendező filmográfiájának legkülönösebb darabja talán a Frank Herbert klasszikus sci-fi regényéből készült Dűne. A rendező igen furcsa választás volt ehhez a darabhoz, és a negatív tapasztalatok fényében valószínűsíthető, hogy ilyesmire többet nem is kerül sor. A Dűne célul tűzte ki, hogy alig több mint két órába sűrítve próbálja bemutatni Herbert kiterjedt univerzumát, melynek középpontjában az értékes fűszert rejtő Arrakis nevű bolygó, illetve két egymással viaskodó család, az Atreidések és Harkonnenek intrikái állnak. Az adaptáció nem tökéletes, két szék között a padlóra esik: a regény rajongói felháborodtak a kihagyott részletek sokaságán, míg az egyszerű mozinéző már így is túl bonyolultnak érezte a cselekményt, melynek megértését nehezíti a többórányi kivágott anyag is. A Dűne tipikusan olyan film, amit vagy gyűlölnek, vagy imádnak az emberek – én speciel az utóbbi kategóriába tartozom, többek között a film zenéje miatt is.


Ha Lynch nem szokványos választás, akkor a Toto együttes (akiknek ez az egyetlen filmzenéjük) egyenesen sokkoló meglepetéssel szolgál. A rendező ekkor még nem ismerte későbbi állandó zeneszerző-munkatársát, Angelo Badalamentit (első közös munkájuk a '86-os Kék bársony lesz), és maga sem volt biztos benne, milyen zenét akar. Első számú jelöltje az ambientzenész Jade Warrior volt, akitől demoanyagot rendelt, a kazetta viszont sosem érkezett meg Lynchhez, annak ellenére, hogy a művész igen komoly témákat komponált, melyeket később egy Inspired by albumon kiadott. Ezután került kiválasztásra a Toto formáció, akik finoman szólva is meglepőt alkottak...

Különféle együttesek alkalmazása sci-fi filmekhez már nem számított szokatlannak a '80-as években (lásd a Queen Flash Gordonját), de ez minden esetben azt jelentette, hogy a zenekar dalokat, esetleg néhány instrumentális kompozíciót írt, míg egy igazi zeneszerző vállalta magára a score megírását. A Toto azonban nagyjából egyedül végezte a témák és a zene megírását, csupán azokat a feladatokat bízták másra, amikhez ők nem érthettek: ilyen volt például a nagyzenekari hangszerelés, ahol az elektronikus elemeket össze kellett hangolni a bécsi szimfonikusokkal és a bécsi opera kórusával.


Az album a "Prologue / Main Title" számmal indul, melynek második része mutatja be a főtémát, mely végigkísér minket az egész filmen. Ez a darab végre friss és eredeti, semelyik elődjét nem utánozza, csak elementáris erővel söpör végig, akár a vihar az Arrakis bolygón. A téma több tételen is végigvonul, legközelebb mindjárt a "Guild Report" nevű trackben. Ezután a film és a zene is lassabb tempót vesz a szereplők bemutatásával – az Atreides családhoz komponált méltóságteljes darabokat tökéletesen ellenpontozzák az őrült Harkonnen báró idegborzoló elektronikus rémületei. Az igazán akciódús tételek akkor indulnak be, amint az Atreides család megérkezik az Arrakis bolygóra, ahol a bolygót benépesítő különféle teremtmények igazi zenei aranybányának bizonyulnak ("Sandworm Attack" vagy "Sandworm Chase"). A család megtámadása ("First Attack") után igazi ambientremekek következnek a fremenekhez írt darabokban, melyek hangzásvilágáért maga a műfaj atyja, Brian Eno a felelős.

Ezek a darabok kicsit lassítják az albumot, de nélkülözhetetlenek, ezért az akciózenék szerelmesei se csüggedjenek. Az album végére sem fogyunk ki a lendületből: ahogy Atreides csapatokat szervez Harkonnen ellen, rengeteg igazán ütős, menetelős zene hangzik el. Sajnos a film vége felé egyre inkább a vágók vették át a terepet, számos tételt megcsonkítva használtak fel, ám itt és most mindegyik kompozíciót eredeti szépségében hallhatjuk. A "Riding the Sandworm" egyszerre építkezik fremen-motívumokból és Paul témájából, sajnos azonban egyike a kétes minőségű felvételeknek is. A "Reunion with Guerney" hasonló tempóban folytatja, ahogy Paul Muad-dib pusztításait egy kis montázsban követhetjük nyomon. Egy kis ambientes szünet után következik a lemez csúcstétele, a "Big Battle", ami egyszerű indulóból alakul át a legyőzhetetlennek hitt császári seregek feletti diadal örömzenéjévé. Az album további számai soha nem használt témák ("Paul Kills Feyd") vagy a filmben alaposan megvágott darabok ("Dune Desert Theme"). A lemezt a "Take My Hand" című szám zárja, mely nagy valószínűség szerint dalnak íródott, csak ezt végül mégis inkább instrumentális verzióban játszottak fel a stáblista alatti használatra.


Természetesen ahhoz, hogy egy együttes ilyen színvonalú szimfonikus zenét hozzon létre, nagyban hozzájárulnak a hangszerelők és karmesterek. Marty Paich és Allyn Ferguson gyakran alakította saját maga az anyagot, néha hozzáadva azt a szükséges pluszt (néha szó szerinti kiegészítést), amitől a zene tényleg működött a filmben. Kiegészítő zenét írt Brian Eno is, aki az úgynevezett "Prophecy Theme"-t szerezte a filmhez – ez Paul álomjelenetei alatt szól és célja, hogy egy kicsit reprezentálva legyenek Lynch eredeti, ambientes elképzelései is. A művész hatása érződik a csodálatos, szinti és vonós hangzásokból, valamint kórusból építkező szerelmestémán, a "Paul Meets Chani"-n is, mely boldogságot és szenvedést egyaránt közvetít.

A filmzene kétféle változatban kapható: az új és bővített PEG-féle verzió mellett létezik a Polydor korábbi kiadványa is, mely jelentősen eltér ettől. Ez a régebbi kiadás a nyitány alatt a zenére rákeverte a hercegnő nyitómonológját, illetve a "The Floating Fat Man"-t Harkonnen báró röffenéseivel színesítette, több track pedig értelmetlenül van összemosva, ráadásul a sorrend sem stimmel. Ami miatt mégis értékes ez a kiadás, az a főtémának egy teljesen más jellegű előadása, amelyben ugyan nincs kórus, viszont minden fanfár erősebben szól (sajnos a szám végét megint belekeverték egy másik zenébe). Van továbbá egy szám, ami csak ezen az albumon szerepel – az új kiadás készítői nem tudták megszerezni Brian Eno engedélyét a "Prophecy Theme" megjelentetéséhez, így ez az ambientrajongóknak kihagyhatatlan darab a mai napig ott hallható csak.


A fenti okok miatt én a PEG által kiadott albumot ajánlom. Ami a zenék kiválasztását illeti, a készítők kiváló munkát végeztek: a korábban kiadatlan felvételek mellett számos olyan darab is a lemezre került, amik a filmből is kimaradtak. A lemezen a számok sorrendjét megváltoztatták és kronológiailag helyreállították, illetve bónuszként a főtéma eredeti demofelvétele is felkerült, ami egy jóval egyszerűbb szintetizátoros változat. Az egyetlen hiba, hogy az eddig kiadatlan anyagok egy része tompábban szól, néha furcsán vannak elvágva, és időnként olyan zajokat is hallani vélek bennük, amik biztos, hogy nem a zene részét alkotják. A csomagolás nem túl grandiózus, de a lényeg – amit a lemezen kapunk – mindenképpen az.