Míg Matt Reeves (A majmok bolygója: Forradalom) direktorként, J.J. Abrams producerként vette ki részét a 2008-ban bemutatott Cloverfieldből, melyet olyan ügyesen sikerült beharangozni, hogy premierjét blockbuster szintű várakozás előzte meg – ennek köszönhetően pedig az anyagi siker sem volt kérdés. A kultikussá emelkedett mozival párhuzamosan egy négyfejezetes manga is napvilágot látott; hosszú kihagyást követően, 2016 áprilisában pedig tovább bővülhetett a Cloverfield-világ. Bár Reeves már az első rész díszbemutatóján azt mondta, hogy szóba került a folytatás, és a sikertől függően zöld utat is kap majd, Abrams nemcsak a bevételhez, hanem a jó forgatókönyvhöz is kötötte a dolgot: "Nem akarom siettetni a második részt csupán azért, mert az első jól szerepelt. Én a Cloverfielddel azonos színvonalú folytatásra törekszem" – nyilatkozta. Bár számtalanszor röppentek fel hírek arról, hogy alakulóban az újabb produkció, valójában az előkészületek 2012-től vették kezdetüket Josh Campbell és Matt Stuecken The Cellarra keresztelt forgatókönyvével – az anyagra a Paramount figyelt fel, s a Bad Robot Productionsszel karöltve, Valencia kódnéven láttak neki a projektnek. A hosszú szünetet követően tető alá hozott Cloverfield Lane 10-et azonban már nem Reeves, hanem az egész estés filmek világában rendezőként ezzel debütáló Dan Trachtenberg vihette vászonra Mary Elizabeth Winstead (Die Hard – Drágább, mint az életed), John Goodman (A nagy Lebowski) és John Gallagher Jr. (Átmeneti állomás) főszereplésével.


Az első kalandhoz Abrams állandó munkatársa, Michael Giacchino szállított kíséretet, akinek e munka nem sok idejét vitte el, a gyakorlattal ellentétben ugyanis – a film jellege okán – mindössze egy zárótétel elkészítésére volt szükség. A Cloverfield Lane 10-hez viszont már Bear McCrearyt szerződtették, aki finoman szólva is ontja magából a muzsikákat: tavaly például csak a sorozatok vonatkozásában olyan produkcióknál működött közre, mint A S.H.I.E.L.D. ügynökei, az Outlander – Az idegen, a Fekete vitorlák és a The Walking Dead, idén pedig a Cloverfield Lane 10-et megelőzően a The Forest és A fiú című horrorok kerültek tőle a mozikba. Trachtenberg filmjével kapcsolatban szerencséjére kellő idő állt rendelkezésére a ráhangolódáshoz, a Cloverfield Lane 10 ugyanis az ő részéről is másfél éves múltra tekint vissza: McCreary 2014 nyarán kapta kézhez azt a borítékot, amelyben ennek szkriptje lapult. Fedőlapjáról egy robot nézett vissza rá, a szerző pedig érezte, elérkezett az ideje annak, hogy J.J. Abramsszel és a Bad Robot csapatával dolgozzon. "Lebilincselt a feszült történet, és minden egyes fordulatnál találgatásokba kezdtem. Rögtön megláttam benne a jó sci-fi ismérveit, és annyira izgatott lettem, hogy nehezen bírtam aludni" – nyilatkozta a szerző. 

Miután McCreary túl volt az alkotókkal történő egyeztetéseken, s hivatalosan is leszerződött a Cloverfield Lane 10-hez, vázlatokat kezdett készíteni, ihletszerzés gyanánt pedig néhány napra a New Orleans-i forgatásra is ellátogatott, így személyesen is átélhette, mennyire kelt klausztrofób érzést a helyszín. Elmondása szerint a cselekmény színteréül szolgáló bunker mesélni kezdett neki, amit aztán mély vonósfutamokkal, sejtelmességet sugalló textúrákkal és fenyegető hangok sokaságával fordított a zene nyelvére. A kiruccanását követően visszatért Los Angelesbe, majd kibérelt egy raktárt, hogy zenész barátaival (Sam Ewing, Jonathan Chau, valamint Jonathan Snipes) különféle érdekes és hatásvadász hangokat rögzítsenek, aminek érdekében az aeroszol spray-k éppúgy előkerültek, mint a fűrészek, a vödrök, a kannák, a téglák, a hordók, a polcok, de még a szellőzőjáratot és az üvegtáblákat sem kímélték. Ám az így kapott eredmény nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mivel nem született meg az a fajta színesség, amit elképzeltek. A kísérletezgetések végeztével került szóba a legtöbbünk által a Star Trek – A mozifilm score-jából ismert blaster beam, mely egy húrozott fémlap, illetve egy fémcső segítségével biztosít földöntúli, rémisztő hangzást, ami remek színt vitt a score-ba. A szerző művének további érdekessége, hogy nem szokványos zenekari felállással oldotta meg az életre keltését, hanem négy különböző formációval: a kilencventagú nagyzenekar mellett egy negyvenöt fős vonóscsapatra, egy harminctagú csellistából és nyolc bőgősből álló csoportra, valamint a The Calder Quartet vonósnégyesre támaszkodott.


McCrearynek – bevallása szerint – a Cloverfield Lane 10 révén egy régi álma teljesülhetett, mivel olyan stílusban alkothatott, amilyenhez hasonlóban mindig is szerette volna kipróbálni magát, így mindent megtett azért, hogy az alkotógárda bizalmát igényes munkával hálálja meg. S hogy ez milyen jól sikerült neki, az már az albumnyitó "Michelle"-lel szembetűnik: sejtelmes, mély szólamok közepette ismerhetjük meg a főszereplőnő (akit Winstead formál meg) dallamát, amely a Malachai Bandy által megszólaltatott török vonósra, a yayli tanburra íródott, s nemcsak karaktertéma, hanem a score fő mozgatórugója is. E kettős szerep azért jutott neki, mert az eseményekbe Michelle szemszögéből kezdünk belelátni, aki balesetet szenved, majd miután magához tér, egy bunkerben találja magát két férfi társaságában, akik egyike azt állítja, a felszín lakhatatlanná vált, s életben maradásuk záloga a lenttartózkodás. A szerző ugyanakkor a Goodman által alakított óvóhely-tulajdonosnak, Howardnak is szentelt egy témát (ez a róla elkeresztelt "Howard"-ban csendül fel először, s Michelle-éhez hasonlóan többször előtérbe kerül), amelyet magas vonóshangok és üvegharmonika bevonásával változtatott a karakter viselkedésével ellentétes temperamentumúvá. A korábban említett blaster beamet pedig a bunker zenei ábrázolására használta fel McCreary, aki a "The Concrete Cell" vége felé azt is megvillantja, miként diktál a későbbiekben gyorsabb iramot. S az már az imént kiemelt tételekből is hibátlanul érződik, hogy a történet alapszituációjából eredő csűrések-csavarások milyen ügyesen tükröződnek a score-ban: mindegy, hogy tempósabb tételek, sejtelmes dallamok vagy érzelmes motívumok csendülnek fel, a bizonytalanság és a rémület kombinációja mindvégig ott bujkál a háttérben.

A feszült hangulatból kiemelkedő, dinamikusabb megmozdulások (melyek az igényes zenekari hentelésekből tevődnek össze) az "At the Door"-ban, a "Valenciá"-ban, a score egyvelegének is nevezhető "10 Cloverfield Lane" végén, továbbá a számomra első hallásra kedvenccé vált "Hazmat Suit" – "The Burn" kettősben kerülnek terítékre, melyek tökéletesen helyezkednek el az albumon, ugyanis mindig akkor kerülnek sorra, amikor már pont hozzászoknánk a thrilleres feszültségkeltéshez. De legyen szó akár a már felhozott trackekről, vagy épp a bensőséges perceket tartogatókról, mint például a "Two Soldiers" vagy az "A Happy Family", érződik az olyan, a régi iskolát képviselő művészek szintjének elérése, mint Bernard Herrmann, John Williams, Jerry Goldsmith, James Horner vagy a szerző egykori mentora, Elmer Bernstein. Ehhez pedig nemcsak remek melódiákra volt szükség, hanem arra is, hogy McCreary zseniálisan átlássa a különböző formációkat, valamint azt, hogy mikor mire van szükség ahhoz, hogy képzeletünket a mozi ismerete nélkül is egy konfliktusok forrásául szolgáló helyszínre repítse.


"Bear hihetetlen muzsikát szállított Dan Trachtenberg alkotásához. Ez a feszült, érzelmekkel átjárt mű egyszerre adja a film ívét és szívét, gazdagítja a fordulatokat, s változtatja félelmetessé az eseményeket" – nyilatkozta Abrams. A Cloverfield Lane 10 kísérete rendkívül kellemes meglepetéssel szolgált, varázsát pedig az adja, hogy olyan atmoszférát, stílust tár elénk, amilyenre manapság az ilyen jellegű alkotások esetén egyre kevesebb példát találni. A témaközpontú zenéből minduntalan árad a feszültség, így a komponista saját kiadója, a Sparks & Shadows valamivel több mint egyórás albumának hallgatása során magunk is átélhetjük, milyen lehet egy zárt helyen kilátástalanul tengetni mindennapjainkat.