azon filmek közé tartozik, amelyek megnézése után azt éreztem, aludnom kell arra egyet, hogy véleményt alkothassak róluk. Az biztos, hogy az alapfelállás rengeteg további sztorit rejt magában, és ezt az alkotók is így érezhették, hiszen a folytatás már be lett jelentve. A műfaj városi fantasy, napjaink alternatív Amerikájába helyezve, ahol számos különféle faj, így orkok, elfek, tündék és társaik élnek egymás és az emberek mellett. A rendőrség állományába tartozó Ward (Will Smith) és az őt a jelek szerint egyszer már cserben hagyó ork társa, Jakoby (a parádés maszk alatt a felismerhetetlen Joel Edgerton) rója Los Angeles kegyetlen bandáktól hemzsegő utcáit. Egy titokzatos varázspálcára bukkannak, mely a tulajdonosát szinte mindenhatóvá teszi, így a tárgy után induló hajtóvadászatban hamarosan az életük válik a tétté, mivel a már megszokottnak mondható, sittes vagy épp oda tartó üldözőik mellett egy kegyetlen elf (Noomi Rapace) is a nyomukba ered, akit személyes okok vezérelnek.
Az 1988-as
Földönkívüli zsaru nem hivatalos továbbgondolásának tekinthető mű egy kifejezetten mocskos, erőszak uralta világ mélyére viszi el nézőjét, melyet egészen erősen szemléltet. Tökéletesen átélhető a két egyenruhás egyre reménytelenebbé váló szorult helyzete, ahogy az is, hogy itt bárki bármikor fájdalmas halált halhat, ha rosszkor van rossz helyen. Pozitívum az, hogy teljesen természetesnek hat, ha ebben a közegben egyszer csak elgaloppozik előttünk egy szó szerint értendő lovas rendőr, azaz kentaur, vagy hogy az égen mintegy mellékesen átrepül egy sárkány. A humoros vonal sem túl erőltetett, ami van, az pont nem tolakodó. Az egyetlen probléma abban keresendő, hogy az alapötlet nagyon erős, akár egy sima zsarufilmként is tökéletesen megállná a helyét, mert még a filmbeli galeriket is az élet mintázta, ám a mágiával átszőtt szál beillesztése kissé kimódoltnak hat. Ennek ellenére jöhet az a folytatás, ebbe az univerzumba bármikor szívesen ellátogatok. David Ayer rendező tavaly nagyot botlott a közel nézhetetlen
Öngyilkos osztaggal (amit a kritikusok egy része képtelen elfelejteni, ezért a
Brightot is össztűz alá vették, csakhogy ezt már érdemtelenül), de most kiköszörülte a csorbát. Ennyit számít, ha egy direktor nagyjából szabad kezet kap, és nem nagyokos stúdiófejesek vágatják élvezhetetlenre alkotását, mint előzőleg történt.
A már emlegetett
Öngyilkos osztag egyik erőssége Steven Price score-ja lehetett volna, amennyiben nem nyomják el annyira, hogy a hangsúly a betétdaldömpingre helyeződhessen: csak az első ötven percben tizennégy számrészlet hangzott el. Ez sok jót most sem ígért, ráadásul a
Gravitációért egy Oscar-szoborral gazdagodó Price helyett ide egy igazi szürke eminenciás, David Sardy érkezett. Egyelőre az a felállás, hogy a nagyobb Ayer-moziknál Price ül a nyeregbe (a
Harag muzsikáját is ő jegyzi), míg ott, ahol nem annyira fontos a markáns score, Sardy a befutó, aki a direktorral eddig
Az utolsó műszak és a
Szabotázs apropóján dolgozott együtt. Betétdalokból ezúttal kevés van, és egyik sem jelentős vagy kiemelkedő. Ahogy az instrumentális zene sem az, de a helyzet cseppet sem rossz. Az első észlelhető szerzemény egy szimpla, de hangulatos ambient, melynél felülről látjuk a pálmafák övezte utcákon haladni a rendőrautót. Elfogadhatóan alapozza meg az atmoszférikus zene azon jelenet feszültségét is, amikor a duó rábukkan a varázspálcára, és a helyszínről menekülés alatt hallható mozgalmas darab is megfelel céljának. Miként az
Öngyilkos osztag fináléjánál Price megkapta zenei értelemben a maga – mellesleg szintén Will Smithhez fűződő – nagyjelenetét, úgy Sardy a feltámasztós jelenetnél koronázhatta meg addigi motívumait egy kiemelkedő, hatásos témával. Az ekkor felbukkanó katartikus kompozíció az eddigieknél látványosabban utal a művész tehetségére, és mellesleg ez az a pont, ahol a legkomolyabban érezhető a teljes szimfonikus zenekar, nevezetesen a The Philharmonia Orchestra közreműködése is.
Mesterműnek nem nevezhető a score, de a film ezen szegmensét illetően is pozitív az összbenyomásom. Ráadásul ez az első alkalom, amikor feltűnt nekem Sardy ténykedése a jelenetek alatt, így valószínűleg ez az eddigi legjobban sikerült zenéje is. Az aláfestés eddig nem jelent meg, valószínűleg nem is fog, és a szerző pechje, hogy a szokásokkal ellentétben még a kiadott válogatáson sem szorított neki helyet az Atlantic Records. Van egy olyan érzésem, hogy ha a művét album formába szerkesztve is lenne módom meghallgatni, eggyel több pontot kapna, de így hiába hatásos több ponton is, a lövöldözések és az akciók alatt nem mindenhol érvényesül elsőrangúan.
A fenti pontszám kizárólag a score-ra vonatkozik, nem a betétdalos kiadványra.