A televíziós sorozatok, mennyiségük és nívójuk alapján mára szinte nagyobb figyelmet vívtak ki maguknak, mint a hagyományos mozifilmek – ezt mutatják a költségvetési adatok, az ismert színészek/színésznők gyakori felbukkanása (nem ritkán akár főszerepekben is), a nézőszám, illetve az általános filmgyártáson edzett egyéb filmkészítők folyamatos átpártolása is ebbe a műfajba. Nem hogy nem ciki tévés produkciókban részt venni, de lassan az Emmy-díjnak nagyobb elismerése lesz, mint az évről évre egyre mélyebbre süllyedő, ötlettelenségben és művészi inkompetenciában viszont jelesre vizsgázó filmakadémiai kitüntetésnek. Nem tudom megmondani, hogy mindig is így volt-e ez, vagy csak a film és a tévé állandó versenyének egy újabb hullámját lovagolják meg ezek a produkciók – a lényeg, hogy magamon is észreveszem a változást, bizonyos szériák után nagyobb érdeklődést mutatok, mint egy-egy közelgő mozifilm iránt. Az elmúlt években jó néhány sorozat vált kedvencemmé mindenféle műfajból, de ennél gyorsabban és határozottabban egyik sem ragadott meg, mint a Trónok harca. Csak amiatt nem tébolyodom meg a második évad iránti türelmetlenségem folytán, mert addigra valószínűleg az összes magyarul megjelent könyvet el fogom olvasni – fogalmam sincs, hogy ilyen rajongást utoljára milyen könyv, kép- vagy hanganyag kapcsán éreztem.

Dacára annak, hogy a bevezetők és az ajánlók alapján egy kardos-lovagos fantasy-történetre számítottam, mely stílus nem áll hozzám annyira közel, hamar rá kellett jönnöm, hogy nem sokban különbözik egy hagyományos politikusi-maffiózó (és lényegében a kettő közel áll egymáshoz) történettől, ahol ha valaki szimpatikus, azt előbb-utóbb meggyűlölöd, és fordítva. Vannak szabályok, törvények és erkölcsök, ám pillanatnyi céloktól és időjárási helyzettől függ, hogy épp melyiket hagyod figyelmen kívül, és tényleg uralkodó/alattvaló legyen a talpán, aki képes egyik pillanatról a másikra felülírni az addigi döntéseit és világnézetét. Mindehhez adva van egy hatalmas uradalom hét királysággal, számos tiszta és kevert vérvonal, illetve a Fal, melynek túloldalán valami olyan hatalom ébredezik, mely ha bejut a birodalomba, valószínűleg aprópénzre vált minden trónt, klánt, ármányt, szerelmet.


Az HBO-nak nem ez az első nagy sikerű szériája, hisz nekik köszönhetjük A végtelen szerelmesei – Az Apolló-programot (egy minisorozat olyan rendezőkkel, mint Jonathan Mostow, Jon Turteltaub, Tom Hanks, Sally Field vagy Frank Marshall; s olyan zeneszerzőkkel, mint Michael Kamen, James Newton Howard, Mark Mancina, Mark Isham vagy Brad Fiedel), a Szex és New Yorkot, a Maffiózókat, Az elit alakulatot, a Carnivale – A vándorcirkuszt, vagy mostanában a True Blood – Inni és élni hagynit és a The Pacific – A hős alakulatot. A felsorolásból talán a vándorcirkuszos széria nem tekinthető (sajnos) aranybányának, egyébként bátran ki lehet jelenteni, hogy jó érzékük van a nézők hétről hétre történő képernyő elé csalogatásához. George R. R. Martin jelenleg hétkötetesre tervezett A tűz és jég dala regénysorozatának első könyvéből, az azonos című Trónok harcából tíz epizódnyi évad született, és az egyik leghíresebb filmes adatbázis, az Internet Movie Database szavazói igen komoly, 9.5-ös átlagra hozták ki (eddig) a sorozatot, melynek második évadját gyakorlatilag az első premierjét követő napokban be is jelentették. A nívóhoz hozzájárul a szerző állandó bábáskodása a forgatókönyv felett, a viszonylag erős költségvetés (epizódonként nagyjából 5-7 millió dollár), a nagyszerű karakterszínészek (ismert és ismeretlen egyaránt) adta jellemábrázolás és a csodálatos, döntően észak-írországi és máltai helyszínek.

2007 januárjában kezdték el az első évad felvételeinek az előkészületeit, és a pilot 2009 novemberére született meg. Pár hónappal később, 2010 márciusában a széria zöld lámpát kapott, a tíz epizódot pedig július és december között le is forgatták. Tavaly októberben bejelentették, hogy a sorozat zeneszerzője Stephen Warbeck lesz, akit tévés munkái mellett főleg az Oscar-díjjal jutalmazott Szerelmes Shakespeare, Corelli kapitány mandolinja, a Billy Elliot vagy a Charlotte Gray zenéi alapján ismerhetünk. Nem tekinthető A-listás zeneszerzőnek, de egy ilyen jellegű feladat talán pont testhezálló lett volna számára. Valamiért azonban nem vette sikerrel az akadályt, mert idén februárban, alig több mint két hónappal az első rész vetítése előtt a Trónok harca készítői változtattak addigi álláspontjukon, és Warbecket egy ifjú titánra, Ramin Djawadira cserélték. Csak találgatni lehet, mi volt a valódi ok (mint ahogy azt sem sikerült eddig kiderítenem, hogy a pár évvel korábbi pilot alatt kinek az aláfestése szólt), mindenesetre a filmzenékkel komolyabban foglalkozó réteg meglehetősen negatív felhanggal fogadta a hírt. Közismert, hogy a Hans Zimmer-i királyság már-már túlzó egyeduralma a filmzenék birodalmában sokak szemében szálka (én is ebbe a táborba tartozom), de ha objektívek akarunk maradni, akkor is nehéz olyan példát találni, amikor egy utolsó pillanatban végrehajtott komponistaváltás minőségi eredményt produkált volna. Pláne tíz, egyenként egyórás epizód teljes zenei aláfestése mindössze tíz hét alatt, markáns főtémával, esetlegesen az egyes klánokat kísérő melléktémákkal, érzelemgazdag melódiasorral, mindezt egy erősen fantasy-orientált, amolyan A Gyűrűk Ura-világban – nos, zeneszerző legyen a talpán, aki ezt megfelelően tudja prezentálni.


Az epizódok ismeretében az egyetlen negatívum a sorozattal kapcsolatban, amelyet egyértelműen meg tudok nevezni, az pont Djawadi teljesen jelentéktelen aláfestése, amely egyetlen pillanatában sem emelkedik ki korábbi munkái közül, de míg A titánok harca vagy a Vasember alatt ez a minőség elegendő volt, addig ez egy olyan lehetőség volt, amellyel akár történelmet is írhatott volna. A könyv rajongói egyébként viszonylag erős nyomást gyakoroltak a készítőkre még a forgatásokat megelőzően is, Bear McCrearyre adva voksukat, s ismerve a Battlestar Galactica – Csillagközi romboló erős score-ját (nem feledve Richard Gibbs munkáját sem), nem is tűnt volna rossz választásnak, de legalábbis valami olyasmi végeredményt sejtetett, ami nem ugyanazokból a panelekből épül fel, melyeket lassan húsz éve gyömöszölnek bele a hallójáratainkba a Remote Control háza tájáról. Ehhez képest Stephen Warbeck szerződtetése tényleg meglepő, bár ha végignézek a részeken, testhezálló munka számára, hiszen sokkal több drámai és feszültséggel teli zenei megoldást követelnek meg a jelenetek, mint harci doboktól hemzsegő aláfestést. Ez utóbbira valóban nem rossz választás Ramin Djawadi sem, de mivel a Trónok harca fő hangsúlya nem feltétlenül a feszes tempón, mint inkább a rengeteg szálon futó cselszövésen van, a kevés munkára fordítható idő előrevetíti, hogy az atmoszférateremtésen túl másra már nem nagyon maradt a komponistának ideje.

A Varése Sarabande által kiadott bő egyórányi muzsika pontosan be is bizonyítja ez utóbbi állításomat. Akciózenének semmiképp sem lehet nevezni, tehát aki A titánok harca valamiféle folytatására számít, az biztosan csalódni fog. Élőzenének sem hívhatjuk sajnos, a borítón található "Music produced by" kifejezés, illetve az általános, jól ismert RC-s hangzás azt sejteti, hogy ha voltak is zenészek a felvételek körül, azok maximum a szólóhangszereknél működhettek közre (külön a borító erre nem tesz utalást, imitációnak pedig túl életszerű – ettől persze még lehet az, ismerve a mai technikai körülményeket). Djawadi elsősorban mélyen búgó szőnyegekre helyezi a szólistákat, sokféle ambientszerű effekttel és hosszan kitartott hangokkal dolgozik, harmóniái egyszerűen befogadhatóak. Fúvósokat szinte alig hallani, és a ritmusszekció is a középerős, leginkább a speciális membrános dobok közül kerül ki, timpani és pergődob szinte egyáltalán nincs jelen.


A főtéma sokak szerint az egyik legpofásabb HBO-s tévémuzsika; nekem nem sikerült megbarátkoznom vele, túl erősnek találom a kontrasztot a történet kiszámíthatatlansága és a hangjegyről hangjegyre megjósolható muzsika között. Kifejezett öröm számomra, hogy a szerző a tíz rész során szinte alig használja fel ezt a dallamsort, az albumon is csupán a "The Kingsroad" alatt találkozunk vele felezett tempóban és keletiesebb köntösben, a "Jon's Honor"-ban még zimmeribb ünnepélyesség közepette (nyolc évvel ezelőtt ember nem tudott volna a germán komponistán kívül másra tippelni egy ilyen muzsika hallatán), a "Game of Thrones"-ban kórus nélkül, de szinte változatlanul, felcsendül az egyébként kifejezetten szépre sikerült "Kill Them All" végén, és természetesen a grandiózusnak szánt "Finale" során (mely szintén nem sokban különbözik azoktól a korai Powell, Gregson-Williams, Jablonsky vagy Zanelli-szerzeményektől, mellyekkel annak idején beléptek a hollywoodi manufaktúrába).

Az album egyébként nem indít rosszul, a rengeteg hallgatás után valóban fülbemászó főtéma után egy hangulatos, kellő fenyegetettséget és titokzatos erőt kifejező tétel ("North of the Wall") következik, melynél önkéntelenül is eszembe jutottak "azok, akikről nem beszélünk" (A falu, James Newton Howard műve), leginkább a precíz és lendületes dobjáték miatt. A párhuzam szinte marad a "Goodbye Brother" alatt is, innentől viszont megszakad a minőségi lendület, s olyan, mintha egymást követnék (mondjuk) a népszerű "Age of Empires" játéksorozat tetszőleges részének aláfestései. A nagyon kevés mozgalmas pillanat egyike sem sikerült túl vérnyomásnövelőre: a "The King's Arrival" középkori megszólalású, de épp olyannyira lebukik, mint Nick Glennie-Smith A Vasálarcoshoz készített, félig lovagi, félig militarista szerzeménye, a "The Assassin's Dagger"-ben mintha hatalmas ajtókat nyitogatnának a dobosok játéka közben, a "Small Pack of Wolves"-ban pedig olyan közel szól a cselló, hogy hiteltelenné és zavarossá válik a mögötte dübörgő muzsika.


Helyenként akadnak szépre sikerült tételek is, ezek általában mind a postahollóval vagy a szerelmes érzelmekkel kapcsolatos zenei aláfestések pár szólam lágy előadásában ("A Raven from King's Landing", "A Bird Without Feathers", "Love in the Eyes", "You'll Be Queen One Day"), és amilyen ígéretesen indul az album, ugyanilyen méltón zárul az utolsó négy tétellel. Megkapjuk a kellő ünnepélyességet, a Fal árasztotta titokzatosságot és félelmet, mi több, a "Finale" során még kórust is. Mégis, az egész zenei anyag egy kiváló lehetőség elszalasztásának ékes példája, ahol kicsit olyan érzésem van, hogy ez a produkció azon tévhit miatt lett ennyire középszerű, miszerint a tévés felkérésekre és a videójátékok zenéire nem kell annyira összpontosítani, lévén a közönség sem teszi. Nagy kár érte, a Trónok harca igazán izgalmas első évada ennél sokkal erősebb, karakteresebb muzsikát követelt volna meg; egy tapasztalt és képzett zeneszerzőt, akikből nem kevés hever parlagon az ehhez hasonló, előregyártott és kémiailag többszörösen tesztelt produkciók ijesztő és unalmas elterjedése miatt. A második évadra még nincs kijelölve zeneszerző, de meglepődnék, ha az első széria megmentőjét menesztenék jövőre, úgyhogy csak abban bízhatok, hogy ha több idő áll majd Ramin Djawadi rendelkezésére, komplexebb végeredmény születik.