Ugyan ennek kivitelezése lehetetlen lenne, mert már a plakát is sok mindent elárul, mégis az volna a legideálisabb, ha a színészként ismert Adam MacDonald (Kékpróba) első, igaz alapokon nyugvónak titulált filmjét mindenki úgy nézhetné meg, hogy az égvilágon semmit nem tud róla. Ha így történne, plusz izgalmakkal ruházná fel az, hogy sokáig találgathatna a néző: egy egyszerű eltévedős drámát, egy furcsa mellékszereplő feltűnésének köszönhetően sorozatgyilkosos, netán valamiféle realista horrort lát (a Gyilkos túra mintájára), hiszen a medvével csak az utolsó harmadban találkozhatunk. Azt írtam: "plusz", ami akár azt is sugallhatja, hogy egy eleve izgalmas filmről van szó, ám erről, legalábbis a klasszikus formában, nincs szó. Mintegy hatvan percen át egy túrázó, majd eltévedő hétköznapi párt kísérhetünk útján, azonban a viszonylagos eseménytelenség itt nem az unalom szinonimája, sőt az első egy óra önmagában is erős. Szokatlan, hogy noha a hasonló moziknál a néző alig várja, hogy felbukkanjon és mielőbbi vérengzésbe kezdjen a fő attrakció, ezúttal azzal az esettel állunk szemben, amikor a medvementes részek fokozódó feszültsége nem csupán annak köszönhető, hogy várjuk a terror nyitányát (hiszen ugye borítékolva vannak a duó megpróbáltatásai). Mielőtt tehát ez megkezdődne, tanúi lehetünk annak, hogy egy kapcsolatot nemcsak egy medve, de már egy vadonban történő eltévedés is elkezdhet szétmarcangolni. Ennek jegyében láthatunk egy feszengést okozó jelenetsort is, amikor a fiatalokhoz a rednecknek ható Brad (Eric Balfour) csatlakozik Jenn könnyelmű invitálására, a tábortűz mellett pedig egy meglehetősen feszült területkijelölő harc indul közte és Alex között.

Mint látható, a Backcountry egyáltalán nem akciófilm, a két – egyébként jól teljesítő – színész sem vált át a rettenthetetlen harcos üzemmódjára, hogy a valós erőviszonyokra fittyet hányva, kihegyezett faágakkal tanítsák rendre a környék urát – állapotukra leginkább az érthetően totális pánik az ideális kifejezés. És éppen ez az, ami miatt sokan talán csalódással állnak fel a végén, a tortúra megkezdését későinek, a lezárását túl gyorsnak, a történetet pedig túl szimplának találva. Aki azonban kirándult már úgy egy esteledő erdőben, hogy a jól láthatóan kitaposottakról letért a kevésbé preferált turistaösvényekre, és szorongott amiatt, mert sok-sok kilométer megtételét követően a lerövidítettnek hitt menetelés végül nem futott bele abba a betonútba, melynek márpedig ott kellene lennie, az bizonyára jobban átérzi a szereplők helyzetét. A medve csak a mondat végén a pont, igaz, annak meglehetősen húsbavágó.