A finoman szólva is megalomániás Roland Emmerich előző filmjében, a Holnaputánban egy csapásra megsemmisítette, vagy legalábbis alaposan megrongálta a világ összes jellegzetes épületét. Mivel a mini jégkorszak következményeként tomboló hóviharnál és a Földet szinte elborító jégpáncélnál ütősebb, grandiózusabb, apokaliptikusabb katasztrófát már nem lehet kitalálni, vagy legalábbis nem lenne újdonság egy hasonló témájú pusztító mozi, így a germán direktor új téma után nézett. Bár lehet, hogy elgondolkodott egy pár nap alatt lejátszódó globális felmelegedés történetén, melyben tűzvihar tombolna, az emberek északra menekülnének a hőség elől, és a forrongó óceán pedig elnyelné például Sydney híres operaházát. Azonban eme ígéretesnek tűnő sztori helyett olyan helyszínt választott, ahol rombolási vágyait tekintve nem eshetett kísértésbe. Legújabb filmjében 12 ezer évvel vitt vissza minket az időben, amikor még nem voltak híres épületek, melyeket el lehetett volna pusztítani, így kénytelen volt megelégedni mamutcsordákkal, kardfogú tigrisekkel és piramisszerű építményekkel. Azonban a Föld megsemmisülésének bemutatása iránti vágy oly erős Emmerichben, hogy készülő mozijának, a 2012-nek az előzetesében máris megcsodálhatjuk, amint egy óriási hullám átcsap a Himalája csúcsai felett. Hát igen, a túlzás és a rombolási kényszer nála nem ismer határokat, de valljuk be: kevesebb lenne a filmvilág a szétrobbanó Fehér Ház vagy a megfagyott Szabadság-szobor képei nélkül.
  

A civilizáció előtti korban játszódó I.e. 10 000 nem muzsikált valami fényesen a kasszáknál, a kritikusok pedig egyenesen gyűlölték a D'Leh nevezetű mamutvadász és társai őskori eposzát. Az elég gyermeteg sztori egy fiatal férfiról szól, aki elrabolt szerelme után kutatva, egy jövendölést beteljesítve megmenti a fél világot. Közben kalandok sorát éli át, megismer távoli népeket, kultúrákat, és mindent megtesz azért, hogy Roland bácsi látványorgia-mániájának, speciáliseffektus-alkalmazási kényszerének alapot szolgáltasson. Az igen gyatra párbeszédek meg csak annyiban adnak okot örömre, hogy a szereplők nem korabeli "nyelven" szólalnak meg, noha a producerek első körben ilyen elképzelést dédelgettek. 

Elég ritka, hogy egy zeneszerzőre a komponáláson kívül mást is bíznak egy film elkészítése során, talán csak John Ottman vágói pályafutása nevezhető meg ellenpéldaként. Jelen esetben Harald Kloser az aláfestésen kívül a sztoriról, pontosabban a forgatókönyvről is gondoskodott, továbbá a film egyik executive producere is volt – azonban egyik pozíciójában sem sikerült maradandót letennie az asztalra. Van egy olyan mondás, hogy a nagy akarásnak nyögés a vége, ez pedig sajnos az I.e. 10 000 zenéjére nagyon is igaznak bizonyul. A zeneszerzők, Kloser és régi alkotótársa, Thomas Wander ugyan mindent megtettek, hogy egy különös zenei elemekkel tűzdelt, a mai kornak megfelelő, a filmmel harmonizáló score-t hozzanak össze, azonban fáradozásaikat csak részben lehet eredményesnek nevezni. Kloser már a forgatókönyv írásakor gondolkodott zenei témákon, a komponálásnak pedig korábbi munkatársa, Thomas Schobel közreműködésével már a forgatás megkezdése előtt nekifogott. Ekkor még csak ötletelés zajlott, különböző régi dobokat, ütősöket és csörgő hangszereket próbáltak ki, olyan hangzást keresve, ami megadhatta a score ősvilági hangulatát – ezt leginkább a "Celebration" vagy a "Food" című trackekben hallhatjuk, de természetesen más tételekre is jellemző ez a stílus. A korai zenei felvételek elkészítésébe bevonták a soulénekes Joel Virgelt is, aki különböző kántálásokat énekelt fel, ilyet hallhatunk például az "Opening"-ben. Virgelt hangja és az abból áradó misztikum olyannyira elnyerte Emmerich tetszését, hogy ráosztotta a film egyik szerepét is. Miután Kloser végzett a zene első koncepciójának elkészítésével, a forgatás idejére már produceri feladataira koncentrált. Állítása szerint a díszletek, a helyszínek és az egyes jelenetek komoly inspiráló tényezőként hatottak rá, így amikor Londonba utazott, hogy elkészítse a teljes score-t, a szokásosnál nagyobb volt az ihletforrása. A film zenéjének megírásához és felvételéhez már hamarabb hozzákezdett Wander, ezért tulajdonképpen Kloser volt az, aki csatlakozott a már megkezdett munkálatokhoz – a páros egyébként több közös alkotást is készített korábban. A zenén tehát elég sokan dolgoztak, elég sok ideig, azonban a végeredményen ez sajnos nem igazán hallható. 


Kloser eddigi kiadott muzsikái közül leginkább a 13. emelet aláfestése emelhető ki jól sikerült műként, a legismertebb alkotásai, vagyis A Halál a Ragadozó ellen, illetve a Holnapután pedig csak részleteiben tartogat élvezhető tételeket. Ezen aláfestéseiből is kiderül, hogy a komponista leginkább a lassan hömpölygő, méltóságteljes, már-már ambientes kompozíciók terén tud értékelhetőt alkotni. A fenti filmek zenéjének esetében a főtémák rejtik ezt a hangzásvilágot, azonban a gyorsabb tempó és a cselekmény nagyzenekarral történő követése nem erőssége a szerzőnek. Az I.e. 10 000 esetében is a lassú dallamok mentik meg a score-t, és teszik többször is meghallgathatóvá. 

A "Speech" című tétel egyes elemei több más filmzenéből is ismerősek lehetnek, de ha ettől eltekintünk, akkor ütős kis trackről beszélhetünk. Ebben és például a "Sea of Sand" esetében egyértelműen felsejlenek Hans Zimmer zenéi, például A Da Vinci-kódból vagy Az utolsó szamurájból. Bár a legnagyobb "nyúlás" egyértelműen az Arthur király jellegzetes témájának, a "Tell Me Now"-nak a felhasználása, mely Kloser és Wander interpretálásában többek között a "Lead Them"-ben hallható, a szintén e dallam felhasználásával készült "You Came for Me" pedig teljesen olyan, mintha egy pár évvel ezelőtti Zimmer-zene fináléját hallanánk. A szerelmi témát rejtő "Evolet" a csendes, lágy harmóniák miatt sorolható a jobb tételek közé, csakúgy, mint az "I Was Not Brave" – ezek azért nevezhetők értékesebbnek, mert érezhetően nem inspirálta más mű a komponistákat, feltételezhetően saját kútfőből születtek. 

Az olyan trackek, melyek nem lassúak vagy nem hajaznak valamilyen más zenére, már komolyan próbára teszik a hallgatóság idegeit. Ezek többsége különleges fafúvóshangok vagy dobolások révén próbál megfelelni annak, hogy zeneileg alá tudja támasztani egy letűnt világ hősének kalandjait. Azonban ezeknél érezhető igazán, hogy kevés a zeneszerzők tudása, itt válik egyértelművé, hogy az album erősebb trackjei pusztán a mások műveivel való hasonlóság miatt tűnnek jónak. 


Igazságtalan lenne azt mondani, hogy az I.e. 10 000 zenéje csak azért gyenge, mert más score-ok szolgáltak erős ihletforrásként a szerzőpáros számára. Tehát nem rossz albumról van szó, a zene hallgatható, néhány tracknél még a repeat gomb is benyomásra kerülhet, de amellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy amit a Decca kiadványán hallunk, az nem teljesen a borítón szereplő két úr érdeme.