Marianelli 2008-ban elnyert Oscarja után az egyik legígéretesebb komponistának tűnt, egy olyan művésznek, aki a legnagyobbak közé emelkedve élvonalbeli filmzeneszerző lesz. Ehhez minden adottsága meg is van, hiszen a nagyzenekart tökéletesen kezeli, gyönyörű témákat komponál és jó pár zenei műfajjal könnyedén elboldogul. Karrierje azonban mégsem ebbe az irányba tart, noha a Kubo és a varázshúrok muzsikáját hallgatva felvetül a kérdés, hogy miért lett ennyire outsider sok felkapott komponistához képest. A score lenyűgöző dinamikájú kalandzene, egyben lírai, az apróbb részleteit tekintve is élvezetes, helyenként kifejezetten epikus tónusú szimfonikus alkotás. A távol-keleti zenei fűszerezés olyan finom eleganciával jelenik meg benne, amihez hasonlóra példát mondani is nehéz. Marianelli ezt a fajta keverést az Agora esetében már bevetette, igaz, akkor a nyugati nagyzenekari muzsikák világát közel-keleti elemekkel gyúrta egybe. A score tökéletes történetmesélő is egyben, ahogy a szerzőtől korábban is megszokhattuk már, szinte képek nélkül, a zene nyelvén tolmácsolva is átélhető a történet. A sztoriban hangsúlyos szerepet kapó pengetős hangszer természetesen a score-ban is megjelenik, hol erős alkotója a zenének, hol éppen csak jelzésértékűen felbukkanva erősít rá a muzikális történetmesélésre. Ezt a vonalat erősíti az album végén, Regina Spektor előadásában hallható The Beatles-szám, a "While My Guitar Gently Weeps", mely a maga lúdbőröztető kifutásával tökéletes lezárása ennek a figyelemre méltó lemeznek.