Féktelenül (1994)
Speed
- zene: Mark Mancina
- vezényel: Don Harper
- kiadás éve: 2012
- kiadó: La-La Land Records
- játékidő: 69:28
A kilencvenes évek közepétől tárult ki számomra igazán a filmes világ azáltal, hogy immáron nem szüleim, illetve nagyszüleim kíséretében, hanem önállóan, baráti társaságommal vagy éppen testvéremmel mentem moziba. Ebből eredően olyan produkciók váltak a szememben – némely esetben középszerűségük ellenére is – meghatározóvá, emlékezetessé, mint az Apollo 13, A rettenthetetlen, a Száguldó erőd, A lény, a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk?, az Aranyszem, a Die Hard – Az élet mindig drága vagy a Féktelenül. Utóbbi zenéjét ráadásul jó ideig előszeretettel hallgattam BKV-s utazásaim során...
A buszos száguldozás forgatókönyvalapja Graham Yosttól (Rés a pajzson, Az utolsó erőd) származik, aki a Paramount illetékeseinél kilincselgetett először ötletével. A stúdió látott fantáziát a dologban, lehetséges direktorként pedig olyan nevek röppentek fel, mint Renny Harlin, Quentin Tarantino és John McTiernen. Utóbbi úgy mondott nemet, hogy közben beajánlotta Jan de Bontot, aki operatőrként dolgozott neki a Drágán add az életed! és a Vadászat a Vörös Októberre forgatásán. Bár a Paramountnál megbékéltek de Bonttal, mégis kihátráltak a projektből, mondván: nem hisznek abban, hogy ez a kizárólag buszon játszódó sztori két órán keresztül képes majd lekötni a nézőket – érdekes, hogy egy évtized múltán A barlang, a 127 óra, a Fűrész, az Ördög, az Élve eltemetve vagy a Pánikszoba révén az egyhelyszínes mozik reneszánszáról kezdhettünk beszélni. Az újdonsült rendező és Yost ezt követően a 20th Century Foxnál tettek próbát, ahol azzal a feltétellel kaptak zöld utat, hogy cselekményszálukat több helyszínre terjesztik ki. De Bont segítségül hívta barátját, Joss Whedont (Bosszúállók, Az Igazság Ligája), aki amellett, hogy a párbeszédek szinte mindegyikét átkozmetikázta, a Dennis Hopper által játszott Payne-nek is új jellemvonásokat adott, hovatovább az ő nevéhez fűződik a nyitányként szolgáló liftes túszdráma és a felüljáró szakadékának átugratása is, mely utóbbi a mozi legemlékezetesebb akciójeleneteinek egyikévé emelkedett. Whedon azonban szellemíróvá redukálódott azáltal, hogy bár a stúdió nem kívánta titkolni részvételét, az Amerikai Írók Szövetsége megtorpedózta a stáblistán történő feltüntetését, így arra kizárólag Yost neve kerülhetett fel. "Karrierem során soha nem kellett beszélnem a Féktelenülről. Soha nem dedikáltam vele kapcsolatos dolgokat, hivatalos formában pedig nem is tartozok hozzá. Holott rendkívül büszke vagyok rá, és nagyon sokat dolgoztam rajta. Talán már csak nekem van olyan plakátom, amin szerepel a nevem" – kommentálta az esetet évek múltán Whedon.
Szerencsére a kezdeti negatív jóslatok sikerbe torkollottak: a film végül nemcsak a mozikban tarolt, hanem egy Oscar-díjat is bezsebelt a legjobb hang és effekt kategóriában, nem mellesleg lehetőséget teremtett Mark Mancinának arra, hogy a másodvonalbeli produkciókat (mint például a Mentőkabin vagy a Lázadás az űrben), illetőleg a Hans Zimmer mellett betöltött kiegészítő zeneszerzői szerepkört (Lopakodók, Tiszta románc, Az oroszlánkirály) követően végre reflektorfénybe kerüljön. "Azt szeretném, ha te dolgoznál a filmemen, a Féktelenülön. Ez egy alacsonyabb költségvetésű mozi" – e mondatokkal állt a komponista elé de Bont, aki kezdettől fogva biztos volt abban, hogy a nyolcvanas, illetve a kilencvenes évek folyamán addig alkalmazott akciózenéktől eltérő kísérettel szeretné alátámasztani alkotását. A Zimmer-féle hangzásvilágra a Tiszta románc kapcsán figyelt fel, s első körben őt is kereste meg azon kérésével, miszerint készítsen neki hasonló, európai stílusú muzsikát, Zimmer azonban továbbküldte azzal, hogy a hivatkozásának tárgyát képező score nagyrészt Mancina érdeme, forduljon hozzá bizalommal. Így került sor a rendező és a zeneszerző első találkozására, pályafutásuk során pedig a Twisteren és a kudarcba fulladt Féktelenül 2.: Teljes gőzzelen dolgoztak még együtt.
Mancinának öt hét állt rendelkezésére ahhoz, hogy elkészítse, felvegye és kikevertesse a score-t, mely időszak döntő részét a stúdió folyamatos ágálása árnyékolta be: a zenei konzultáns, Curt Sobel ugyanis minden eszközzel azon volt, hogy az akkor még gyakorlatilag ismeretlen komponistát Michael Kamenre cserélje, akivel össze is hozott egy előzetes egyeztetést. De Bont azonban hallani sem akart másról, és a legvégsőkig kiállt választottja mellett, akinek ráadásul teljes mértékben szabad kezet biztosított. Emiatt azon kérésének is eleget tett, hogy a filmet temp zene nélkül mutassa meg neki, ezáltal Mancina nem lett befolyásolva, hanem saját elképzeléseire hagyatkozva készíthette el művét. "Jan hitt bennem, és én a lehető legjobbat akartam adni neki" – mesélte a zeneszerző, akitől de Bont mindössze annyit várt el, hogy mindig vitassák meg a tervezeteket, és tartsa tiszteletben, ha valami nem nyeri el a tetszését.
Miután a stúdió vezetői ízelítőt kaptak a zenekari felvételekből, nemhogy megnyugodtak, hanem annak ellenére kezdték szorgalmazni a score megjelentetését, hogy a költségvetésben eredetileg csak a betétdalokat csokorba gyűjtő album szerepelt. Ennek hatására nemcsak a soundtrack, valamint a kifejezetten a mozi számára készült Billy Idol-dal, a "Speed" maxija került a boltokba, hanem a score is, utóbbi korong azonban 2002-től az out of print kiadványok táborába került. Tíz évvel később, a La-La Land Records égisze alatt látott újfent napvilágot, ám ekkor már a korábbi negyven perccel szemben a teljes aláfestés helyet kapott a korongon, a trackek sorrendje pedig végre nem tetszőlegesen alakult, hanem követte a mozi kronológiáját.
Mancina alapkoncepciója az volt, hogy a szimfonikusok ütősszekcióját fémes hangzású samplingekkel váltja ki, majd az így létrehozott elektronikus textúrát öltözteti fel a kilencvenhárom tagú zenekar játékával. Ennek ügyesen véghezvitt kombinációja már a "Main Title"-ben felszínre kerül, amivel rendkívül erős és figyelemfelkeltő indítást kapott a mozi azáltal, hogy míg a kamera békésen kúszik lefelé a liftaknában, a négyperces trackben – a várható fejlemények előrevetítése gyanánt – a feszültség éppúgy szerephez jut, mint a dinamika vagy a pátosz. Az ezt követő közel negyedórában ("Elevator Stall", "Elevator Peril", "Move!", "Pop Quiz", "Dangling Feet", "Freight Elevator", "Payne Explodes", "Payne Watches Awards / Payne Calls Jack") azonban száznyolcvan fokos fordulatnak lehetünk fültanúi, a kezdeti színességet ugyanis a nyugtalanság, a kivárás és a bizonytalanság kombinációi váltják fel. Ezek jól illeszkednek a mozi felvezetéseként szolgáló, a liftaknában lezajló klausztrofób túszdrámához, mely során nemcsak a bevetési egység párosát, Jacket (Keanu Reeves) és Harryt (Jeff Daniels) ismerhetjük meg, hanem a váltságdíjat követelő, korábban robbantási szakértőként dolgozó exzsarut, Payne-t is. Ennek aláfestésénél a zenekart döntően különféle hangminták helyettesítik, s olyan effektek kerülnek előtérbe, mint az acélsodrony hangja, a mély dübörgések, valamint a fémes csikorgások – kézzelfoghatóbb, ritmusosabb pillanatokat csak a "Move!" felvezetése, a "Dangling Feet", illetőleg az akciótémát visszahozó "Pop Quiz" tartogat számunkra. Az így létrejött összképpel a szerző nemcsak a helyszín ridegségét kívánta szimbolizálni, hanem Payne ravasz, ugyanakkor elmeháborodott jellemét is, amely később a "Bomb Reveal / Payne Watching Football"-ban, a "Payne Excited"-ben, a "Jack Under Bus / Harry Searches House / Harry Didn't Make It"-ben, illetőleg a "Payne Twisted"-ben köszön vissza. Hasonló megoldásokra támaszkodott Mancina néhány hónap múltán a Sylvester Stallone és Antonio Banderas főszereplésével készült Bérgyilkosoknál is, közös pontjuk pedig az, hogy bár ezen megközelítések a filmek alatt helytállnak, önállóan hallgatva néhány perc múlva egységes masszává olvadnak.
A tempó az ütősökre épülő rövid felvezetést ("Jack Driving Jeep / Bus Enters Freeway") követő "Rush Hour" révén hág a tetőfokra. Mialatt Jack mindent igyekszik megtenni azért, hogy feljusson a bombával felszerelt buszra, Mancina a hat hangjegyes akciótémája köré felépített tételével erősen hozzájárul ahhoz, hogy az üldözős jelenet a mozi lehető legélvezhetőbb elemeinek egyikévé váljon – ráadásul döntően e perceknek köszönhetően pozicionálta be magát akciózene-komponistaként. A lendület később sem hagy alább, legyen szó akár a "Jack Jumps Onto Bus"-ról, a "Choppers"-ről, a "City Streets"-ről, a "The Gap"-ről, a "Jack Leaves Bus / Jackon Dolly / Payne's Picture"-ről, a "The Rescue"-ról, az "Annie's Loaded / Getting on Train"-ről vagy akár a "Fight on Train"-ről. Míg Jack és újdonsült szövetségese, Annie (Sandra Bullock) a túlélésért küzdenek, Mancina – amennyire csak lehet – előtérbe helyezi a szimfonikusokat, ám a korábban megismert elektronikus betétek éppúgy nem maradnak el, mint a méltán népszerűvé vált akciótéma tempó- és hangszerelésbeli variációi. "Öröm volt dolgozni ezen a filmen, ugyanakkor érdekes volt számomra az a jelenség, hogy amint a mozi sikeres lett és a zenéje is népszerűvé vált, bekerültem az elektronikus muzsikákat író filmzeneszerzők kategóriájába csupán azért, mert így oldottam meg a ritmikus elemeket, illetve elektronikus hangzásokat használtam" – mesélte a szerző. Payne dallama, valamint a sebesség szimbolizálása mellett szükség volt az érzelmek és a heroikusság tükrözésére is, ami úgy lett megoldva, hogy ugyanazon motívumkerült más-más köntösbe. Ez a "Main Title"-t követően a "Helen Dies"-ban tér vissza először, majd a "Jack Leaves Bus / Jack on Dolly / Payne's Picture"-ben és a "Runaway Train"-ben betöltött rövidke szerepét követően az "End Title"-ben bontakozódik ki, jelezvén, hogy az incidens során Jack és Annie érzelmi szinten is egymásra találtak.
Mark Mancina muzsikája elsősorban a dinamikus főtéma révén vált a kilencvenes évek egyik kedvelt darabjává, a közönségsiker mellett pedig egy BMI-díjat is kivívott magának, ugyanakkor az is érvényes rá, hogy a keletkezése óta eltelt több mint húsz év alatt egyes elektronikus hangzásai megkoptak – nálam azonban ez mit sem von le a mű értékéből. "A Féktelenül karrierem állomásainak egyike volt csupán, de általa váltam ismertté. Az emberek azóta is a Féktelenül, a Bad Boys és a Twister kapcsán emlegetnek, pedig én készítettem például a Ki az úr a házban? című Disney-vígjáték zenéjét is. Ám mivel rendkívül sikeres akciófilmeken dolgozhattam, inkább ezek révén lettem népszerű" – kommentálta a filmzene világában betöltött pozícióját egy 1998-ban adott interjú során a szerző.
A buszos száguldozás forgatókönyvalapja Graham Yosttól (Rés a pajzson, Az utolsó erőd) származik, aki a Paramount illetékeseinél kilincselgetett először ötletével. A stúdió látott fantáziát a dologban, lehetséges direktorként pedig olyan nevek röppentek fel, mint Renny Harlin, Quentin Tarantino és John McTiernen. Utóbbi úgy mondott nemet, hogy közben beajánlotta Jan de Bontot, aki operatőrként dolgozott neki a Drágán add az életed! és a Vadászat a Vörös Októberre forgatásán. Bár a Paramountnál megbékéltek de Bonttal, mégis kihátráltak a projektből, mondván: nem hisznek abban, hogy ez a kizárólag buszon játszódó sztori két órán keresztül képes majd lekötni a nézőket – érdekes, hogy egy évtized múltán A barlang, a 127 óra, a Fűrész, az Ördög, az Élve eltemetve vagy a Pánikszoba révén az egyhelyszínes mozik reneszánszáról kezdhettünk beszélni. Az újdonsült rendező és Yost ezt követően a 20th Century Foxnál tettek próbát, ahol azzal a feltétellel kaptak zöld utat, hogy cselekményszálukat több helyszínre terjesztik ki. De Bont segítségül hívta barátját, Joss Whedont (Bosszúállók, Az Igazság Ligája), aki amellett, hogy a párbeszédek szinte mindegyikét átkozmetikázta, a Dennis Hopper által játszott Payne-nek is új jellemvonásokat adott, hovatovább az ő nevéhez fűződik a nyitányként szolgáló liftes túszdráma és a felüljáró szakadékának átugratása is, mely utóbbi a mozi legemlékezetesebb akciójeleneteinek egyikévé emelkedett. Whedon azonban szellemíróvá redukálódott azáltal, hogy bár a stúdió nem kívánta titkolni részvételét, az Amerikai Írók Szövetsége megtorpedózta a stáblistán történő feltüntetését, így arra kizárólag Yost neve kerülhetett fel. "Karrierem során soha nem kellett beszélnem a Féktelenülről. Soha nem dedikáltam vele kapcsolatos dolgokat, hivatalos formában pedig nem is tartozok hozzá. Holott rendkívül büszke vagyok rá, és nagyon sokat dolgoztam rajta. Talán már csak nekem van olyan plakátom, amin szerepel a nevem" – kommentálta az esetet évek múltán Whedon.
Szerencsére a kezdeti negatív jóslatok sikerbe torkollottak: a film végül nemcsak a mozikban tarolt, hanem egy Oscar-díjat is bezsebelt a legjobb hang és effekt kategóriában, nem mellesleg lehetőséget teremtett Mark Mancinának arra, hogy a másodvonalbeli produkciókat (mint például a Mentőkabin vagy a Lázadás az űrben), illetőleg a Hans Zimmer mellett betöltött kiegészítő zeneszerzői szerepkört (Lopakodók, Tiszta románc, Az oroszlánkirály) követően végre reflektorfénybe kerüljön. "Azt szeretném, ha te dolgoznál a filmemen, a Féktelenülön. Ez egy alacsonyabb költségvetésű mozi" – e mondatokkal állt a komponista elé de Bont, aki kezdettől fogva biztos volt abban, hogy a nyolcvanas, illetve a kilencvenes évek folyamán addig alkalmazott akciózenéktől eltérő kísérettel szeretné alátámasztani alkotását. A Zimmer-féle hangzásvilágra a Tiszta románc kapcsán figyelt fel, s első körben őt is kereste meg azon kérésével, miszerint készítsen neki hasonló, európai stílusú muzsikát, Zimmer azonban továbbküldte azzal, hogy a hivatkozásának tárgyát képező score nagyrészt Mancina érdeme, forduljon hozzá bizalommal. Így került sor a rendező és a zeneszerző első találkozására, pályafutásuk során pedig a Twisteren és a kudarcba fulladt Féktelenül 2.: Teljes gőzzelen dolgoztak még együtt.
Mancinának öt hét állt rendelkezésére ahhoz, hogy elkészítse, felvegye és kikevertesse a score-t, mely időszak döntő részét a stúdió folyamatos ágálása árnyékolta be: a zenei konzultáns, Curt Sobel ugyanis minden eszközzel azon volt, hogy az akkor még gyakorlatilag ismeretlen komponistát Michael Kamenre cserélje, akivel össze is hozott egy előzetes egyeztetést. De Bont azonban hallani sem akart másról, és a legvégsőkig kiállt választottja mellett, akinek ráadásul teljes mértékben szabad kezet biztosított. Emiatt azon kérésének is eleget tett, hogy a filmet temp zene nélkül mutassa meg neki, ezáltal Mancina nem lett befolyásolva, hanem saját elképzeléseire hagyatkozva készíthette el művét. "Jan hitt bennem, és én a lehető legjobbat akartam adni neki" – mesélte a zeneszerző, akitől de Bont mindössze annyit várt el, hogy mindig vitassák meg a tervezeteket, és tartsa tiszteletben, ha valami nem nyeri el a tetszését.
Miután a stúdió vezetői ízelítőt kaptak a zenekari felvételekből, nemhogy megnyugodtak, hanem annak ellenére kezdték szorgalmazni a score megjelentetését, hogy a költségvetésben eredetileg csak a betétdalokat csokorba gyűjtő album szerepelt. Ennek hatására nemcsak a soundtrack, valamint a kifejezetten a mozi számára készült Billy Idol-dal, a "Speed" maxija került a boltokba, hanem a score is, utóbbi korong azonban 2002-től az out of print kiadványok táborába került. Tíz évvel később, a La-La Land Records égisze alatt látott újfent napvilágot, ám ekkor már a korábbi negyven perccel szemben a teljes aláfestés helyet kapott a korongon, a trackek sorrendje pedig végre nem tetszőlegesen alakult, hanem követte a mozi kronológiáját.
Mancina alapkoncepciója az volt, hogy a szimfonikusok ütősszekcióját fémes hangzású samplingekkel váltja ki, majd az így létrehozott elektronikus textúrát öltözteti fel a kilencvenhárom tagú zenekar játékával. Ennek ügyesen véghezvitt kombinációja már a "Main Title"-ben felszínre kerül, amivel rendkívül erős és figyelemfelkeltő indítást kapott a mozi azáltal, hogy míg a kamera békésen kúszik lefelé a liftaknában, a négyperces trackben – a várható fejlemények előrevetítése gyanánt – a feszültség éppúgy szerephez jut, mint a dinamika vagy a pátosz. Az ezt követő közel negyedórában ("Elevator Stall", "Elevator Peril", "Move!", "Pop Quiz", "Dangling Feet", "Freight Elevator", "Payne Explodes", "Payne Watches Awards / Payne Calls Jack") azonban száznyolcvan fokos fordulatnak lehetünk fültanúi, a kezdeti színességet ugyanis a nyugtalanság, a kivárás és a bizonytalanság kombinációi váltják fel. Ezek jól illeszkednek a mozi felvezetéseként szolgáló, a liftaknában lezajló klausztrofób túszdrámához, mely során nemcsak a bevetési egység párosát, Jacket (Keanu Reeves) és Harryt (Jeff Daniels) ismerhetjük meg, hanem a váltságdíjat követelő, korábban robbantási szakértőként dolgozó exzsarut, Payne-t is. Ennek aláfestésénél a zenekart döntően különféle hangminták helyettesítik, s olyan effektek kerülnek előtérbe, mint az acélsodrony hangja, a mély dübörgések, valamint a fémes csikorgások – kézzelfoghatóbb, ritmusosabb pillanatokat csak a "Move!" felvezetése, a "Dangling Feet", illetőleg az akciótémát visszahozó "Pop Quiz" tartogat számunkra. Az így létrejött összképpel a szerző nemcsak a helyszín ridegségét kívánta szimbolizálni, hanem Payne ravasz, ugyanakkor elmeháborodott jellemét is, amely később a "Bomb Reveal / Payne Watching Football"-ban, a "Payne Excited"-ben, a "Jack Under Bus / Harry Searches House / Harry Didn't Make It"-ben, illetőleg a "Payne Twisted"-ben köszön vissza. Hasonló megoldásokra támaszkodott Mancina néhány hónap múltán a Sylvester Stallone és Antonio Banderas főszereplésével készült Bérgyilkosoknál is, közös pontjuk pedig az, hogy bár ezen megközelítések a filmek alatt helytállnak, önállóan hallgatva néhány perc múlva egységes masszává olvadnak.
A tempó az ütősökre épülő rövid felvezetést ("Jack Driving Jeep / Bus Enters Freeway") követő "Rush Hour" révén hág a tetőfokra. Mialatt Jack mindent igyekszik megtenni azért, hogy feljusson a bombával felszerelt buszra, Mancina a hat hangjegyes akciótémája köré felépített tételével erősen hozzájárul ahhoz, hogy az üldözős jelenet a mozi lehető legélvezhetőbb elemeinek egyikévé váljon – ráadásul döntően e perceknek köszönhetően pozicionálta be magát akciózene-komponistaként. A lendület később sem hagy alább, legyen szó akár a "Jack Jumps Onto Bus"-ról, a "Choppers"-ről, a "City Streets"-ről, a "The Gap"-ről, a "Jack Leaves Bus / Jackon Dolly / Payne's Picture"-ről, a "The Rescue"-ról, az "Annie's Loaded / Getting on Train"-ről vagy akár a "Fight on Train"-ről. Míg Jack és újdonsült szövetségese, Annie (Sandra Bullock) a túlélésért küzdenek, Mancina – amennyire csak lehet – előtérbe helyezi a szimfonikusokat, ám a korábban megismert elektronikus betétek éppúgy nem maradnak el, mint a méltán népszerűvé vált akciótéma tempó- és hangszerelésbeli variációi. "Öröm volt dolgozni ezen a filmen, ugyanakkor érdekes volt számomra az a jelenség, hogy amint a mozi sikeres lett és a zenéje is népszerűvé vált, bekerültem az elektronikus muzsikákat író filmzeneszerzők kategóriájába csupán azért, mert így oldottam meg a ritmikus elemeket, illetve elektronikus hangzásokat használtam" – mesélte a szerző. Payne dallama, valamint a sebesség szimbolizálása mellett szükség volt az érzelmek és a heroikusság tükrözésére is, ami úgy lett megoldva, hogy ugyanazon motívumkerült más-más köntösbe. Ez a "Main Title"-t követően a "Helen Dies"-ban tér vissza először, majd a "Jack Leaves Bus / Jack on Dolly / Payne's Picture"-ben és a "Runaway Train"-ben betöltött rövidke szerepét követően az "End Title"-ben bontakozódik ki, jelezvén, hogy az incidens során Jack és Annie érzelmi szinten is egymásra találtak.
Mark Mancina muzsikája elsősorban a dinamikus főtéma révén vált a kilencvenes évek egyik kedvelt darabjává, a közönségsiker mellett pedig egy BMI-díjat is kivívott magának, ugyanakkor az is érvényes rá, hogy a keletkezése óta eltelt több mint húsz év alatt egyes elektronikus hangzásai megkoptak – nálam azonban ez mit sem von le a mű értékéből. "A Féktelenül karrierem állomásainak egyike volt csupán, de általa váltam ismertté. Az emberek azóta is a Féktelenül, a Bad Boys és a Twister kapcsán emlegetnek, pedig én készítettem például a Ki az úr a házban? című Disney-vígjáték zenéjét is. Ám mivel rendkívül sikeres akciófilmeken dolgozhattam, inkább ezek révén lettem népszerű" – kommentálta a filmzene világában betöltött pozícióját egy 1998-ban adott interjú során a szerző.
Kulics László
2018. 03. 11.
2018. 03. 11.
Tracklista:
- Main Title (4:03)
- Elevator Stall (0:57)
- Elevator Peril (0:29)
- Move! (2:10)
- Pop Quiz (3:37)
- Dangling Feet (0:39)
- Freight Elevator (2:32)
- Payne Explodes (2:41)
- Payne Watches Awards / Payne Calls Jack (2:36)
- Jack Driving Jeep / Bus Enters Freeway (0:23)
- Rush Hour (6:08)
- Jack Jumps Onto Bus (1:35)
- Choppers (1:04)
- Bomb Reveal / Payne Watching Football (0:34)
- City Streets (2:23)
- We Have Trust (0:53)
- Helen Dies (2:36)
- The Gap (2:52)
- Entering Airport (1:05)
- Payne Excited (1:53)
- Jack Leaves Bus / Jack on Dolly / Payne's Picture (2:03)
- The Dolly (1:31)
- Jack Under Bus / Harry Searches House / Harry Didn't Make It (3:47)
- Wildcat (1:07)
- Payne Twisted (0:42)
- The Rescue (4:07)
- Pershing Square (3:23)
- Annie's Loaded / Getting on Train (2:06)
- Fight on Train (1:24)
- Runaway Train (1:45)
- End Title (1:53)
- Speed - Billy Idol (4:27)
