A képregények mozis diadalát látva a tévétársaságok is szerették volna kivenni a részüket a sikerből, s becsempészni kínálatukba valamely szuperhőst. A DC Comics képregény-univerzumába tartozó Zöld Íjász 2012 októberében debütált a képernyőn az USA-ban, s a nevével fémjelezett széria nem sokkal később a világ számos országában is népszerűvé vált. Az idén a harmadik évadjánál járó sorozat Oliver Queenről, az éjjel álarcos igazságosztó szerepében tündöklő, ám nappal unatkozó milliomosról szól. A playboyként élő Olivert mindenki halottnak hiszi, ám a hajószerencsétlenségét követő ötödik évben véletlenül mégis megtalálják egy távoli szigeten a Csendes-óceánon. Olivert azonban megváltoztatták az ott eltöltött évek, testét és lelkét is megedzették a zord körülmények és a sziget rejtélyes lakói, így a korábban semmivel sem törődő szépfiúból időközben ádáz, kérlelhetetlen férfi lett, akinek szeme előtt egy cél lebeg, hogy megmentse városát, Starling Cityt a bűnözőktől. A helyi rendőrség azonban nem fogadja kitörő örömmel az önbíráskodót, így a Zöld Íjász is egy lesz az üldözött bűnözők közül, ám az álarcos hőst ez nem tántorítja el attól, hogy megtisztítsa a várost a mocsoktól, s később ebben néhány társra is talál. A széria sikerében nem kevés szerepe van annak, hogy nem egy szimpla akcióorgiát képzeltek el a készítők, hanem egy ármánnyal, szerelemmel, árulással, összeesküvéssel teli világot, ahol ráadásul rengeteg meglepő fordulattal is bombázzák a nézőt. A sorozatban kulcsszerepet kapnak azon jelenetek is, melyekben Olivernek a szigeten eltöltött éveibe pillanthatunk bele, ezek a flashback szcénák pedig tovább színesítik a történetet. Sőt ezek révén szinte két sztorit láthatunk, egyet a jelenben, egyet pedig a múltban, a második évadban ráadásul e két történetszálat ügyesen össze is kötötték.


Egy szuperhősös alkotásban mindig kulcsszerep hárul a főszereplőt megformáló színészre, aki jelen esetben a kanadai születésű Stephen Amell lett, akit korábban kevésbé ismert sorozatok kevésbé jelentős mellékszerepeiben láthattunk csak, ám tapasztalatlansága ellenére jól megbirkózik a démonaival küzdő, zord igazságosztó és szépfiú kettős szerepével. Szerelmét, Laurel Lance-t egy tévés fronton már kipróbált színésznő, Katie Cassidy alakítja, a főgonoszt, Malcolm Merlynt szintén egy ismertebb tévés színész, John Barrowman formálja meg, és a gárda tagja még az NCIS-en edződött Susanna Thompson, vagy az a Colton Haynes, aki a Teen Wolf – Farkasbőrben okán a tinilányok egyik legfőbb poszterfiúja lett.

A sorozat zenéjét Blake Neely komponálta, akit – lévén Klaus Badelt egykori asszisztense – Hans Zimmer körébe szokás sorolni, bár karrierjét a kilencvenes években Michael Kamen mellett kezdte. A kétezres évek elején olyan zenéken dolgozott hangszerelőként, mint Az utolsó szamuráj, az Atomcsapda vagy az Arthur király. Eközben elkezdett kiegészítő zenéket is komponálni, olyan filmekhez, mint A sziget vagy A Da Vinci-kód. A kétezres évek végén Neely már inkább James Newton Howard alkotásainál segédkezett, a nevesebb zeneszerzővel olyan műveken dolgozott, mint a King Kong, a Michael Clayton vagy A Bourne-hagyaték. A szerző érdekes munkái közé tartozik még Vangelis nagyszabású kórusműve, a Mythodea hangszerelési és karmesteri munkája is. A komponista nevéhez számos jól ismert sorozat muzsikája is kötődik. Olyan szériákon dolgozott, mint A mentalista, a PanAm, az Everwood, a Dr. Vegas, a Testvérek vagy a The Pacific – A hős alakulat. Ezen munkáival három Emmy-jelölést is kiérdemelt. A szerző stílusán érezni is mesterei hatását, meg nem is. Zimmer elektronikus zenei vénája egyértelműen nyomott hagyott benne, de nem kevés az eltérés sem a germán mesterhez képest – Remote Control-hangzást például ne keressünk nála. Howard befolyása azonban már egyértelműbb, a drámai és a katarzist hozó zeneisége Neely stílusában is jelen van, s a ritmusok, a dobok terén is komoly a hasonlóság, ám Neely haladni tudott a korral, hiszen az újszerűség az egyik nagy jellemzője, s egyáltalán nem más lemásolása, ismétlése az, amit tőle hallunk.


A zöld íjász esetében a keze meg volt kötve, hiszen a televízió esetében jóval szerényebb költségvetéssel dolgozhatnak a zeneszerzők, így nagyzenekar szóba sem jöhetett. A szerző ugyanakkor több részhez is szimfonikus muzsikát képzelt el, amit viszont kénytelen volt szintetizátorok és szoftverek segítségével sample-gyűjteményekből előállítani. Noha másfél tucat vonóssal és pár rézfúvóssal egy kisebb zenekar azért a rendelkezésére állt, ám a megfelelő hangzás elérése miatt mesterségesen kellett duzzasztani a hangszerek számát. Kiemelt szerepet kapnak még a különféle dobok is, néhány autentikus, főleg távol-keleti ütőhangszer, illetve különböző gitárok. A szerző az aláfestésében nagy teret szánt az elektronikus megoldásoknak, illetve az elektronikus és a szimfonikusnak ható részek keverésének. Ezek vegyítése példaértékű, jól illeszkedik abba a sorba, ami pár éve indult el a filmzenék világában, így olyanok mellé rakható a score, mint a Feledés, az Elysium - Zárt világ vagy a Gravitáció muzsikája. "Igyekeztem egyesíteni a nagyzenekari és az elektronikus hangzásvilágot, de megpróbáltam elkerülni azt is, hogy túl hagyományos vagy túl mesterséges legyen a zene, egyfajta hibrid dolgot akartam elérni, ahol nem tudod, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik módszer. Az ilyen történeteknek szükségük van egyedi hangzásra, ezt számos mozifilm megmutatta már, így igyekeztem én is kialakítani ilyet" – jellemezte muzsikáját a szerző.

Az egyedi zenei hangzás pedig abszolút jellemzője a sorozatnak. Elég ritka, amikor a néző egy televíziós széria esetében a képek alatt felfigyelhet az aláfestésre, jelen esetben azonban erre nagyon jó esély van, hiszen Neely score-ja tele van valóban egyedi megoldásokkal. Ez megmutatkozik témákban, torzításokban, gitárriffekben vagy éppen a szintetizátoros megoldásokban, melyekben igen gazdag a score. "Engem az új hangok inspirálnak. Lehet egy Britney Spears-dal a rádióban, vagy egy teherautó gumijának csikorgása, miközben visít egy mentőautó, s közben egy másik kocsiból kemény hip-hop szűrődik ki, ezek az új hangok, és ezeknek a kombinációjai visznek előre engem. A legjobban azonban az adott jelenet inspirál, nem is szeretek addig zenét íni, míg nem láttam a képeket, amelyekhez komponálnom kellene".


Egy ilyen sorozatban, ahol rengeteg karakter lép színre, a zeneszerzőre is nagy szerep hárul, hiszen a legtöbb fő- és mellékkarakternek a zene nyelvén is meg kell jelennie. A komponista egy interjúban elárulta, hogy kifejezetten szomorú, amikor egy-egy karakter meghal, hiszen így az ő témáját is el kell ilyenkor engedni, sőt éppen ezért igyekezett a rosszfiúkat téma nélkül hagyni. A dallamok mellett a gyakran változó történet is kihívás elé állította a szerzőt, hiszen akció, dráma, romantika és rejtély váltja egymást. A főszereplő Oliver, azaz a Zöld Íjász motívuma a sorozatban igen sokszor hallható, például a főcím alatt is. Jellegzetes zenei megoldása, hogy a főcím felvezető jelenete alatt hallható aláfestés kötődik át a vezérdallamba, mely egy exponenciálisan növekvő dinamikus motívum. Az albumon a "Five Years" tétel szolgál erre a legjobb példával. Néhány akciótrack azonban kifejezetten erre épül, ilyen a "Setting Up the Lair", a "Damaged" vagy a torzításokkal kifejezetten ütőssé varázsolt, taiko dobos "Chasing the Hood", a főtéma variálásában azonban a "Train and Hunt" jár az élen, melynek egy széttorzított gitár ad érdekes színt. A Zöld Íjásznak azonban több dallama is van, mivel altémákkal kívánta bemutatni Neely a karakter összetettségét, ezek néha a vezérmotívummal keverednek ("Vigilante Justice"), de olykor önmagukban is megmutatkoznak, mint a "Returning Home/Scars" esetében, ahol a családjához visszatérő aranyifjú örömöt és sötétséget egyaránt hordozó zenéjét hallhatjuk. Szerelmi témát is kapott a főhős, mely olykor a szerelme, Laurel dallamává is válik ("Loss and Regrets"). A főgonosz sötéten heroikus dallamát a "The Dark Archer / It Is I Who Failed This City" elején halljuk, ennek alkalmazását viszont nem vitte túlzásba a szerző.

A lágyabb részek esetében jön elő igazán, hogy James Newton Howard mellett tevékenykedett Neely. Képzeljük el az "I Forgot Who I Was"-t valódi vonósokkal, hiszen még így, mű hangzással is gyönyörű a tétel, úgy azonban kifejezetten emlékezetes, nagy kompozíció lehetne. A score drámai vénáját olyan trackek erősítik, mint a "Honor Thy Father", a "Sins of the Father" vagy a "Sacrifice". A legjobb drámaibb részek azonban azok, melyekben a csendesebb kezdés katartikus kifutást kap, ilyen például a "Trust But Verify", a "Join Us", illetve az "I Can't Lose You Twice", vagy éppen említhető ennek ellentéteként az, amikor a dinamikus kezdés után futnak ki drámai végjátékba a tételek ("Trusting a Friend / Saving an Enemy"). A mély, érzelmes melódiák mellé olykor pedig a kétely zenei hangjai is csatlakoznak ("Working Together But Alone", "Shado Sees an Emerging Hero"). Kiemelésre érdemes track még az elektronikus zene terén kiválóan teljesítő "Search for Salvation", illetve a "The Count", melyeket torzított hangokkal való ritmikus játszadozás tesz emlékezetes kompozíciókká. Az album végén egy hosszabb összefoglaló szvit ("Oliver Queen Suite") is helyett kapott, mely jól tálalja a széria legfontosabb témáit.


Neely muzsikája a tévés mezőnyben egy határozottan tízpontos score, mely csupán azért kap kevesebbet a fenti értékelésben, mert a televíziós fronton nem biztosított nagyzenekar azért több tételben is erősen hiányzik. A szerző többre hivatottsága azonban teljesen egyértelmű, mivel A zöld íjász aláfestése lealáz sok, az elmúlt pár évben kijött akciófilmhez és képregény-adaptációhoz született muzsikát. A sorozat idén ősszel debütált spin-offja a DC Comics másik népszerű karaktere, Flash története köré épül, természetesen itt is Neelyre esett a készítők választása, aki az Íjász után a villámgyors szuperhős zenei világát is megalkothatja, mindamellett, hogy A zöld íjász harmadik évadjának muzsikáját is ő göngyölíti tovább.