A skót származású szerző régóta szívügyeként tekint az oxfordi székhelyű, tehetséges fiatal zenészekből álló National Schools Symphony Orchestrára, elmondása szerint egyfajta védőszentként próbálja segíteni a munkájukat. Többször alkotott már velük, illetve gardírozta az ifjú növendékeket. 2011-ben a zenekar vezetője, David Evans kérte meg, hogy bocsájtsa egy korábbi művét a zenekar rendelkezésére, ám Doyle úgy döntött, hogy inkább egy kifejezetten a társulatnak címzett darabot ír. Ez lett az Impressions of America, melynek premierjére 2012 nyarán, a rangos Three Choirs Festival keretei között került sor. A szerző nem egy nehezen játszható darabot írt, ám saját bevallása szerint a muzsikusoknak ettől még meg kell dolgozniuk a művel.

A szvit kettős inspiráció mentén született meg. Doyle dédnagyapja 1910-ben, négy gyerekével az USA-ban telepedett le, ám mivel számításaikat nem találták meg, így két évvel később vissza is költöztek Skóciába. Doyle nagyanyja, aki kislányként érte meg ezt a két évet, később gyerekeinek és unokáinak mesélt Alabamáról és a mesés vadnyugatról, így Patrick már gyerekkorában képzeletben beutazta fél Amerikát. Később zeneszerzőként a valóságban is megtette ezt, sőt az ország rajongója lett. "Az elmúlt huszonöt évben oda-vissza utazgattam az USA-ban, és úgy gondoltam, a sok felgyülemlett élményből érdemes lenne egy darabot írni. Óriási szerencsém volt, hogy karrierem során ennek a lenyűgöző kontinensnek sok részére eljutottam. Nagyon csodálom és szeretem az amerikai zenét, és jól is tudok hozzá kapcsolódni, hiszen egy része kelta eredetű, ami az én hazám, Skócia öröksége" – nyilatkozta a műről.


A szvit tizenöt tételében emlékezetes történelmi események, híres természeti nevezetességek, hagyományok és városok elevenednek meg. Doyle egy nagy zenei utazásra invitálja a hallgatót, aki így bejárja Washingtont, eltölt egy karácsonyt New Yorkban, megismerkedik a sütőtökös pitével, ellátogat a prérire, a hó borította Alaszkába, a Yosemite és a Mount Rushmore Nemzeti Parkba. Emellett tesz egy utazást a transzkontinentális vasúttal is, illetve megidéződik a hálaadás, a nagy gazdasági világválság, a pusztuló külvárosok miliője, sőt még az USA zászlaja is kapott egy rövidebb tételt. Ezeket nagyon változatosan, valóban az adott nevezetesség vagy hagyomány zenei leképezésének formájában tárja a hallgató elé. Egy olyan izgalmas szimfonikus szvitet alkotott, mely ha kell, emelkedett hangvételű, ha kell, depresszív vagy szárnyaló, helyenként pedig érzelmesen csendes. Néha a minimalizmushoz nyúl, néha a teljes zenekart megdolgoztatja, olykor pedig csak egy zongora vagy más szólóhangszer adja az adott tétel gerincét.

A nyitány ("Washington DC") a fővárost, annak történelmét hivatott bemutatni, így nemes, diadalittas és hősies hangvételű darab. A fanfáros kezdetet egy rövidke, szeszélyes kompozíció, a "Pumpkin Pie" követi, melyet zongora és fafúvósok játéka jellemez. "New Yorkban voltam karácsony idején, és soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először megéreztem a fahéjas, sütőtökös pite illatát" – mesélte a szerző inspiráló emlékéről. A harmadik tétel is ebből született, hiszen a "Christmas in New York" csilingelő csengettyűivel, meleg vonósszólamaival, szomorkás klarinétjátékával meghitt ünnepi pillanatokat idéz fel. A komponista egyik kevésbé ismert stílusjegye az a repetitív minimalizmus, amire a "Transcontinental Railroad" szolgál példaként. Leginkább Thomas Newman, Steve Reich és Michael Nyman alkotásai juthatnak eszünkbe a tételről, amelyben egy zenei vonat dübörög át képletesen a kontinensen. Számomra az album egyik legjobbja ez a zaklatott, folyamatosan ismétlődő elemekből felépülő track, mely olyan kíméletlenül monoton, mint egy vonatos utazás, ám a szerelvények zakatolása alatt felbukkan az elsurranó táj szépsége is. Az album egyik legkifejezőbb része ez a tétel, hiszen tökéletesen megjeleníti az ihletforrást. Hasonló kortárs jegyeket alkalmaz a gazdasági világválságot bemutató "The Great Depression" is, ahol a komor vonósszólamokat szomorú zongorahangok teszik még lehangolóbbá. A "Mount Rushmore" ismét visszahozza a nemességet, ám ez amolyan megkopott dicsőség. E tétel az egyik leginkább amerikaias kompozíció, Aaron Copland vagy Leonard Bernstein szelleme itt köszön vissza leginkább, és a korábbiakkal ellentétben a dallam vezérszerepe ezúttal már másodlagos. A "Prairie Sunrise" a végtelen prérit idézi fel, a monoton alapból olykor előbukkanó játékosabb fúvósok a fűmezőkbe belekapó szél játékos zenei leképezései, szintén kimagasló tételt létrehozva ezzel. 

A "Winter in Alaská"-ban a repetitív módszer újbóli szép alkalmazásával ismét természeti látnivalót fest le a komponista. A téli táj méltósága, a lassan hulló hópelyhek, a töredező jég a magas hangok különféle bevetésével tökéletesen jelenítődnek meg. A "Decaying City" ismét komorabb hangulatot hoz be a darabba, hiszen a kihalt, kiüresedő városok zenéje ez. A remény cseppnyi jele nélkül keseregnek a hangszerek, az új színt pedig az egyedi ütős instrumentumok adják a tételnek. A játékos és szárnyaló "Yosemite" és a komor, kísérteties "Death Valley" esetében újra természeti nevezetességek voltak a szerzőt inspiráló tényezők. Mindkét tétel kimagasló és impozáns, a mű legjobbjainak nevezhetők, mint ahogyan az USA számtalan vad, sebes hegyi folyóját megidéző "Rushing Rapids" is. Ebben a gyorsan száguldó hullámokat hevesen csökkenő és emelkedő, vonósokkal megszólaltatott dallamokkal jelenítette meg Doyle.

A "The Great Plains" a vadnyugat zenéje. Ebben gitárral, trombitával, kürtökkel, westernmozikat idéző hangulattal és a lovasok vágtatását imitáló ritmussal találkozunk. A szvitet végül két csendesebb tétellel zárja a szerző. A rövidke "Old Glory" az USA zászlajára íródott patetikusságot nélkülöző, ám mégis dicső muzsika. A "Thanksgiving" pedig inkább a mű első felének játékosságával mutat rokonságot; egy ponton ugyan eljut egy kisebb katarzisig, ám finálénak nem kifejezetten alkalmas.

A megkapó koncertdarab a szerző hatvanadik születésnapja alkalmából került kiadásra. Robert Townson, a Varése Sarabande vezetője évek óta jó kapcsolatot ápol Doyle-lal, akinek számos muzsikája jelent már meg a kiadó gondozásában. A cégvezető úgy vélte, e kerek évforduló és a darab megérdemli, hogy a nagyközönség is megismerhesse, így megjelentetése mellett döntött. A lemezre már nem a National Schools Symphony Orchestra, hanem a Hungarian Studio Orchestra játszotta fel a művet. A budapesti zenekar egyébként a szerző több alkotását is tolmácsolta már, a Sir Billi vagy az idén megjelent Puppeteer videójáték muzsikáját is ők játszották fel – Doyle egyébként igen elismerően nyilatkozott a magyar együttesről és a körülményekről.

Az Impressions of Americával a komponista megmutatta, hogy koncertművek terén is képes maradandót alkotni, s csak remélni lehet, hogy lesz alkalma és felkérése hasonló volumenű munkákra a jövőben is, és ezeket egy kiadó fel is karolja majd.