Superman 1978-ban lépett először mozivászonra, filmes debütálását pedig olyan hatalmas siker övezte, hogy a Warner Bros. számára egyértelművé vált: minden akadályt el kell hárítani a folytatások elől. A Krypton bolygó szülöttjének csillaga azonban ezt követően epizódról epizódra halványodott, a Superman 3. nem éppen sikerekben dúskáló fogadtatását követően pedig a stúdió jobbnak látta, ha megszabadul a karakterrel és világával kapcsolatos mindennemű jogoktól, amelyek így egy időre a Golan-Globus kezébe kerültek – s bár utóbbi társaság az átvételkor még látott lehetőséget a franchise újraélesztésében, a negyedik rész tető alá hozásánál tovább ők sem merészkedtek. Ezen adásvétellel párhuzamosan ugyanakkor a Warner az Artistryval karöltve egy régóta dédelgetett terv megvalósításának utolsó fázisánál járt: moziba kívánták küldeni az Acélember unokahúgát, a DC-univerzum mostohábban kezelt karaktereinek sorába tartozó Supergirlt, aki 1959 májusában debütált a képregények hasábjain. A címszerepet Helen Slaterre, míg a rendezést Jeannot Szwarcra (Cápa 2.) bízták, aki a David Odell (A sötét kristály) tollából származó történetet nem a Richard Donner-féle Superman vonalát követve hozta tető alá, hanem a két folytatásért is felelős Richard Lester fémjelezte irányzatnak megfelelően, azaz ő is igyekezett lazábbra, komikusabbra venni a figurát. A Superman 3.-mal kapcsolatos negatív visszajelzéseket követően viszont a Warner már a Supergirllel is egyre kritikusabb lett, mígnem lassan kihátrált mögüle, így az végül a Tri-Star égisze alatt jutott el a filmszínházakba úgy, hogy némely jelenetét újravágták, a játékidőn pedig közel negyedórát kurtítottak – a végeredmény azonban így is totális bukást élhetett meg. Eme hercehurcát követően nem csoda, hogy Argo városának szülötte, Kara Zor-El – a rajongói kisfilmektől eltekintve – jobbára rajzfilmekben (Az igazság ligája, Superman, Batman és Superman), valamint a Smallville című sorozat epizódjaiban bukkant fel időnként, címszereplőként történő mellőzöttsége pedig három évtized múltán ért csak véget, a 2015 októberében, Melissa Benoist főszereplésével beindított tévésorozatnak köszönhetően.


Ugyan a produkcióban finoman szólva sincs túl nagy potenciál, Jerry Goldsmith igyekezett odatenni magát, ami olyannyira sikerült, hogy főtémája túlnőtt az alkotáson: szerzője a rajongók kedvéért még koncertrepertoárjába is felvette. Nem meglepő tehát, hogy a Varése Sarabande által annak idején megjelentetett, s manapság már csupán kellően borsos ár ellenében beszerezhető korong megannyi Goldsmith-rajongó kedvelt lemeze, s ugyanebben a cipőben jár a Silva Screen által 1993-ban piacra dobott, bővített változat is - a különbség mindössze annyi, hogy míg a varéséshez harmincezer forintnyi összegért lehet hozzájutni, addig utóbbi polcon tudásához ennek a fele is elegendő.

A művész és John Williams pályafutása között már-már tradíció párhuzamot vonni, amit a Supergirl esetében sem szabad említés nélkül hagyni. Kettejük életútjának összevetését nemcsak kortársasságuk révén szokás felhozni, hanem azért is, mert filmográfiájuk hasonlóságának alappilléreit az Indiana Jones- és az Allan Quatermain-történetek, a Jurassic Park és a Pici, az elveszett legenda titka című dínós alkotások, valamint a Supermanről és Supergirlről szóló képregény-adaptációk teszik ki – ezeken felül találni még náluk párhuzamosan háborús, illetve katasztrófafilmeket is. A Supergirl azonban némiképp eltér a fenti példáktól, hiszen amikor Donner elvállalta a Superman rendezését, a zenei kíséret elkészítésével Goldsmitht kívánta megbízni, a forgatás tolódásának egyik eredménye viszont az lett, hogy a szerző egyéb vállalásai miatt már nem tudott igent mondani, így Williams léphetett a helyébe, aki egy örök érvényű darabbal járult hozzá a kultikus alkotáshoz.


A Supergirl forgatókönyve meglehetősen bugyuta, ráadásul a színészek sem állnak a helyzet magaslatán, Goldsmith azonban mindent megtett annak érdekében, hogy valódi érzelmekkel, heroizmussal és fenyegetéssel töltse meg a filmet. Hogy mindez miként sikerült neki, annak első jeleit az "Overture"-ben figyelhetjük meg, melyben a hőstéma, a Kara és Ethan (Hart Bochner) emóciómotívuma, illetőleg a gonosz Selenát alakító Faye Dunaway dallamai egyaránt helyet kaptak. Az összefoglalás oka, hogy e tétel lett volna a mozi eredeti stáblistazenéje, ám miután a Tri-Star emberei újravágták a Supergirlt, a muzsikát a "The Final Showdown & Victory / End Title"-re cserélték, a parlagon hagyott darab pedig átkeresztelését követően filmzenealbumi nyitánnyá lépett elő. Goldsmith – Williamsszel ellentétben – nem wagneri alapokra fektette Kara Zor-El témáját, hanem saját stílusán belül maradva alkotta meg azt. A motívum nem szűkölködik a grandiózusságban, ráadásul a komponista kellő számú variációt készített belőle annak érdekében, hogy minden kulcsfontosságú jelenetnél bevethesse. Míg a "Main Title & Argo City"-ben hősiességet, az "Arrival on Earth / Flying Ballet" második felében, illetve a "The Flying Bumper Car"-ban a kellemes tempónak és a könnyed hangszerelésnek köszönhetően a repülés könnyedségét, illetőleg a karakter nőiességét szimbolizálta vele, addig az "A New School"-ban a fuvola és a xilofon előtérbe helyezésével játékossá alakította, a "The Map"-ben pedig kalandzenévé formálta. A témacentrikusság másik eredménye, hogy Selena elsősorban ütősökre és fenyegető szólamú rezesekre épülő, úgynevezett monster-dallamai is megannyiszor felbukkannak. Ennek lehetünk fültanúi a "The Monster Tractor"-ban, a "First Kiss / The Monster Storm"-ban (amely nemcsak játékidejében tér el a Varése korongján helyet kapó "The Monster Storm"-tól, hanem abban is, hogy több elektronikus elemet tartalmaz, s a filmben is ez hallható), a "Where Is She / The Monster Bumper Cars"-ban, valamint a "Black Magic"-ben is. Ezek mindegyike vérbeli Goldsmith-akciózene, nem utolsósorban pedig ezekben a karaktermotívumok sokkal erőteljesebben, elszántabban csapnak össze, mint ahogyan a színészek a vásznon. S ha már stílusjegyek: a feszültséggel teli "The Bracelet", illetőleg a kórussal erőteljesen megtámogatott "The Phantom Zone" – "The Vortex / The End of Zaltar" kettős egyaránt olyan tétel, amelyből könnyedén ráismerhetünk a szerzőre. S bár a "The Superman Poster"-re keresztelt trackben néhány pillanat erejéig Superman témája is felcsendül, a score egészében nem tölt be kulcsfontosságú szerepet, a hétköznapi életben Clark Kentként ismert szuperhős ugyanis csupán említés szintjén van jelen a produkcióban – noha a tervek szerint egy cameo erejéig Christopher Reeve is feltűnt volna, a forgatáskor azonban nem volt elérhető.


Bár a két albumváltozat közül a Varése-féle örvend nagyobb népszerűségnek, a Silva Screen verzióját nemcsak azért tartom érdekesebbnek, mert hosszabb játékideje révén szélesebb betekintést enged a komponista elképzeléseibe, hanem azért is, mert ennek köszönhetően ismerhetjük meg azt a muzsikát, amely a végső vágások után került a filmbe. Továbbá a fel nem használt "Overture" mellett két alternatív tételt is találunk az 1984-es kiadványon, amelyek közül a "The Map" büszkélkedhet az érdekesebb háttéradattal: annak ellenére, hogy kétféle hangszereléssel vette fel Goldsmith, az Amerikában vetített filmverzióból kihagyták.

Amennyiben Jeannot Szwarc mozijának pozitívumait kellene összegezni, akkor úgy fogalmaznám meg a válaszomat, hogy a Supergirl egyetlen érdeme és értéke a score-ja, amelynek színvonala már akkor garantált volt, amikor Jerry Goldsmith aláírt a produkcióhoz. A komponista az alkotógárda tagjainak többségéhez képest többet látott a projektben, jóval komolyabban állt hozzá, s ezt remekül tükrözi a végeredmény – igaz, messze nem vált olyan klasszikussá, mint John Williams Superman-zenéje. A The National Philharmonic Orchestra and Chorus szintén príma munkát végzett, ami ahhoz vezetett, hogy bár a Supergirl a nézők számára nem annyira ismert alkotás, a filmzenék rajongói a jó muzsikának köszönhetően emlegetni szokták.