The Flash (avagy magyar keresztségben a Villám) a DC-képregények egyik emblematikus alakja Superman és Batman mellett, aki fiatalos lendületével számos könnyedebb pillanatot okozott a lényegesen komorabb nagyok mellett. A villámgyors szuperhős még 1940 januárjában bukkant fel a Detective Comics hasábjain, aki Gardner Fox és Harry Lampert fejéből pattant ki. "Nagy testvéreivel" ellentétben azonban a karakter civil kiléte nem egy személyt takart. Az eredeti Flash Jay Garrick névre hallgatott, őt követte később Barry Allen, Wally West, valamint Bart Allen, Barry unokája. Közülük a legnépszerűbb Barry és Wally karaktere volt az olvasók körében, és a rajongók elsősorban őket azonosítják a többek között Skarlát Gyorshajtó névre is keresztelt szuperhőssel. A figura ráadásul nem maradt hatástalan a popkultúrára sem: inkarnációi felbukkantak a rivális Marvel-képregényekben is, és Steven Spielberg klasszikusában, a Kapj el, ha tudsz!-ban a Leonardo DiCaprio alakította Frank J. Abignale első találkozásukkor úgy rázza le a Tom Hanks alakította FBI-ügynököt, hogy Barry Allenként mutatkozik be. A karakter leghíresebb nagykövete azonban mindenképpen az Agymenők című sitcom morózus csodabogara, Sheldon Cooper, aki rendre Flashnek öltözik halloweenkor, vagy az ő emblémájával ellátott pólót visel. (A dolog további pikantériája, hogy mind a karakterért rajongó Sheldont, mind a jelen írás tárgyát képező sorozat főhősét a magyar változatban ugyanaz a Szabó Máté szólaltatja meg.)

A figura mégis elsősorban animált formában köszönt vissza a leggyakrabban, többnyire a Batman animációs sorozatért is felelős Bruce Timm Az Igazság Ligája sorozatában, de a lényegesen brutálisabb egész estés DC-rajzfilmeknek is állandó visszatérő szereplője volt, az egyik legjobbnak tartott A Villám-paradoxonnak pedig egyenesen ő volt a főszereplője. Az élő szereplős verziók azonban valamiért kevésbé voltak népszerűek, ugyanis eddig mindössze egy egyetlen évadot megélt sorozatot tudhatott magáénak a figura még 1990-ből. Épp ezért is előzte meg hatalmas várakozás, amikor első körben bejelentették, hogy A zöld íjász második évadában felbukkan a figura (igaz, még civilben), a Glee – Sztárok leszünkből ismert Grant Gustin megformálásában. Nem sokra rá pedig jött a hír, hogy a figura különálló sorozatot kap, gyakori átjárással az anyaszériába, és a saját sorozata végül a gyártó CW csatorna egyik legnépszerűbbje lett, Gustin pedig még egy Saturn-díjat is bezsebelt a szerepe megformálásáért.


A folyam ugyan magán viseli a hasonló, heti rendszerességgel futó fantasztikus szériák gyermekbetegségeit, mint a sokszor olcsó látványvilág, vagy a töltelék epizódok, ami egy 23 részből álló évadnál óhatatlanul fennáll, ezt azonban A zöld íjászért felelős Greg Berlantiék – azzal ellentétben – képesek az előnyükre fordítani. Az elhagyhatatlan átívelő szál az első perctől kezdve izgalmas, és miután az évad szép fokozatosan kilép a heti esetek gyűrűjéből, ez csak fokozódik, hála a Dr. Harrison Wells körüli rejtélynek és az őt alakító Tom Cavanagh pazar játékának. Emellett a széria fantasztikus mivolta ellenére nemcsak lényegesen könnyedebb és viccesebb, mint A zöld íjász már túlzott komolykodása, hanem emberközelibb pillanatokat is eredményez kiváló színészeinek és jól megírt karaktereinek hála. Emellett folyamatosan kedvez a rajongóknak az olyan apró gesztusokkal, mint például az eredeti Flash-sorozat színészeinek a szerepeltetése: az egykori vörös kezeslábasba bújó John Wesley-Shipp itt a főhős apját alakítja, míg az elsősorban Luke Skywalkerként elhíresült Mark Hamill a Trükkmester szerepében tért vissza popkulturális tréfák tömkelegét elpuffogtatva.

A sorozat sikerében nem kis szerepe van Blake Neely aláfestésének, akinek a munkája csak még jobban kiemeli a zöld íjász és Flash habitusa, valamint a két széria közti különbözőséget. Míg előbbi leginkább Christopher Nolan Sötét Lovag-trilógiájának komor morális kérdéseit próbálja átültetni a képernyőre, addig utóbbi Sam Raimi Pókember-filmjeihez áll közelebb, és ezáltal Neely munkájáról is Danny Elfman könnyedén hősies dallamai juthatnak elsősorban a filmzenerajongók eszébe. Ami nem teljesen véletlen, hiszen az 1990-ben futó sorozat főcíméért éppenséggel Elfman volt a felelős, míg a széria zenéjéért Shirley Walker, és ez a leosztás két évvel később megismétlődött a Batman animációs sorozat esetében is. Neely egy interjúban elárulta, hogy ezekre mindig is egyfajta szuperhős-operaként tekintett, és míg A zöld íjász esetében (melynek muzsikáját szintén ő jegyzi) barátja, Hans Zimmer Sötét Lovag-zenéi, valamint a Daft Punk, a Crystal Method és – furcsa mód – Richard Wagner munkái inspirálták, addig a Flash esetében Danny Elfman megkerülhetetlenségén túl James Horner és Johann Sebastian Bach hatott rá.


Neely lehetőségei A zöld íjász első évadjához képest érezhetően kitágultak, új stúdió, több zenész és egy kisebb kórus is a rendelkezésére állt. A szerző elmondása szerint azonban így sem volt könnyű helyzetben megfelelni akkora örökségnek és rivaldafénynek, mint amekkora a szériát a kezdetektől fogva övezte, ráadásul ezúttal is rengeteg motívummal kellett gazdálkodnia, ugyanakkor teljesen más megközelítésre volt szükség – a főhőshöz például rögtön három zenei megközelítést illesztett. Ott volt a tudós Barry Allen, akinek a dallamaival már találkoztunk A zöld íjász második évadjában a "The Scientist" című trackben, és már ez előrevetítette a sorozat lágyabb zenei megközelítését. A vonósok és a zongora játékos dallamai tökéletesen kifejezik Barry jóravaló, mégis esetlen mivoltát. Emellett éppúgy le kellett képeznie Barry árvává válását és ebből fakadó tragédiáját, mint a szuperhőst, akivé vált. Utóbbinak nemcsak a karakter hősi mivoltát, hanem elképesztő sebességét is tükröznie kellett, de ezt már rögtön a nyitó "The Fastest Man Alive/Always Late" sikeresen eléri, amelybe a "The Scientist" könnyed dallamai vegyülnek. Mint minden főtéma, ez is végigvonul az albumon, például az olyan nagyszerű trackekben is jelen van, mint az "I Have to Try", a "Supersonic" vagy a "Things You Can’t Outran", melyben a női vokál jeleníti meg a hős veszteségét. Ezzel a trackkel kapcsolatban azonban támadt egy nagyobb hiányérzetem, ugyanis lényegesen rövidebb, mint ami a pilot epizódban volt hallható, amelyben Flash magasztos témája csodálatosan ötvöződik az Íjász bánatos motívumával.

Az album másik alappillére a főhős nemeziséhez, Reverse-Flashhez köthető. Neely egyszerre kívánta benne érzékeltetni a karakter fékevesztett gyorsaságát és titokzatosságát, de a zenei megfejtést kezdetben sehogy sem találta, mígnem egy helikopter propellerjének hangjában lelt rá a megoldásra, amelynek a pulzálása tökéletesen egészíti ki a vonósok játékát és az elektronikus szekciót. A motívum olyan trackekben bukkan fel, mint a "Dr. Wells Has Secrets", a "Catch Me If You Can" vagy a drámai "Dead to Me". Mindemellett a lágy dallamok is abszolút működőképesek, sőt, hovatovább meghatóak, mint például az "Eddie and Iris", a lágy zongorafutamokkal tarkított "Impossible Thing", vagy az évad leginkább könnycsatornákat megindító jelenete alá íródott "Second Chance".


Az album ezeken felül is roskadozik a különböző témáktól. Kis részük az epizodikusságból adódóan elég kezdetleges, de akadnak köztük rendkívül maradandóak is. Ezek közé tartozik a "Metahumans" elnevezésű track, amely inkább címében utal csak a heti eseteket kitöltő, szuperképességű gonosztevőkre, akikre a hősök vadásznak, és a különös torzításokkal és effektekkel tarkított tétel inkább a Weather Wizard nevű gonosz motívumát rejti magában, amelyet erőteljesen ütköztet a szerző Flash témájával a "Reveal to Iris/Back in Time"-ban. Neely egyébként igen kiváló érzékkel vegyíti egy trackben is akár a legkülönbözőbb témákat, elég csak meghallgatni a "Called Some Friends for Help"-et, amelyben Flash és Reverse Flash motívumai mellett az Íjász és a "Martin Stein and Firestorm"-ban megismert Firestorm-témát kombinálja. Külön említést érdemel még a "Tricksters", amelyben a komponista Shirley Walker csilingelő Trükkmester-motívumát idézi meg lényegesen baljósabban, ezzel is tisztelegve a néhai zeneszerző előtt. Az album csúcspontja azonban kétségtelenül a zárótétel ("Closing the Wormhole"), amelyben a főhős és nemezise témáit is a csúcsra járatja, és abban a szűk öt percben olyan érzelmi hullámvasutat zúdít a hallgatóra, mint amilyennel az évadfinálé szolgált.

Az album a WaterTower Music gondozásában jelent meg, de ezzel egy időben a La-La Land Records is piacra dobott egy kétlemezes, háromezer darabos limitált kiadást, amelyen az olyan bónusz trackek mellett, mint Reverse-Flash különálló témája ("The Man in the Yellow Suit"), jórészt az Íjásszal közös crossover epizódok idevágó trackjei találhatók, míg A zöld íjász harmadik évadjának hasonló zenei anyaga a hozzá kapcsolódó tételekkel egészül ki. Ezt a korábban már eme közös kalandokhoz kiadott The Flash vs. Arrow album fényében inkább felesleges pénzlehúzásnak tekintem, plusz az említett albumon mind a két epizód zenei anyaga megtalálható, ami által egységesebb képet is fest zeneileg Neely munkája, ahogy e 78 perc is bőven elegendő, hogy tisztában legyünk a sorozat zeneiségével és a szerző koncepciójával.


Az albumnak vannak kisebb hiányosságai, de ezt is inkább csak a sorozat elkötelezett rajongójaként írom, aki nemegyszer nézett újra egy-egy jelenetet vagy epizódot pusztán az alatta hallható zene kedvéért, ami a sorozatok esetében igencsak szokatlan tőlem, és eddig jobbára csak a Ki vagy, Doki? vagy a Tudorok zenéje gyakorolt rám ilyen hatást. Ugyanakkor Blake Neely a még mindig behatárolható, szűkös anyagi lehetőségek ellenére is hatalmas fityiszt mutatott munkájával a nagy hollywoodi szuperhősfilmeknek, pontosabban azok zeneszerzőinek, akik sokszor lényegesen nagyobb pénzből képtelenek bármi igazán maradandót vagy kicsit is változatosat alkotni, ami neki jelen esetben hétről hétre sikerült.