Az elmúlt évtized egyik legnépszerűbb és legjövedelmezőbb filmes szériája volt Harry Potter nyolc mozira kiterjedő kalandja. A Warner azóta sem talált olyan sztorit, mely akár csak megközelíteni tudta volna J.K. Rowling regényadaptációinak sikerét, az írónő pedig hajthatatlannak tűnt abban, hogy folytassa Harry sztoriját (mint tudjuk, azóta azért változott a véleménye e téren). Létezett azonban egy könyv, melyet még 2001-ben publikált, ez volt a Harry Potter-regényekben gyakran idézett Legendás állatok és megfigyelésük, mely tulajdonképpen jótékonysági céllal, egy gyermekszervezet megsegítése okán született meg. Ez egy történettel nem rendelkező fikciós tankönyv, melyet a valaha élt legnagyobb magizoológus, Göthe Salmander írt. A stúdió 2013-ban kereste meg az írónőt, hogy elővezessék neki az ötletet: szeretnének egy filmet a Legendás állatok és megfigyelésükből, pontosabban annak alapötletéből. A varázsvilágnak már évek óta hátat fordító Rowling – feltehetőleg tetemes pénzmennyiség okán – hajlott az együttműködésre, olyannyira, hogy a forgatókönyv megírását is elvállalta. Ez persze logikus döntés volt, hiszen nála jobban senki sem ismeri a Harry Potter-univerzumot. A Potter-regények nem véletlenül lettek a világ legolvasottabb könyvei, és Rowling elmúlt években megjelent regényei is bizonyították, hogy kifejezetten jó író, így egy dolog biztos volt már a film premierje előtt: a történetével nem lesz baj. Ez be is igazolódott, a sztori ugyanis kifejezetten elmés, élvezetes, több síkon mozgó. Az író képes volt egy olyan ismerős, ám mégis új varázsvilág megalkotására, mely legalább annyira izgalmas, mint Harry Potteré volt, a sok-sok újdonsággal ráadásul az önismétlés vádja is messze elkerüli. Rowling végül annyira belejött az írásba, hogy először egy trilógia tervét vázolta fel, majd 2016 augusztusában már azt nyilatkozta, hogy öt részre kiterjedő történetté fogja formálni a Legendás állatok és megfigyelésüket.


Az új széria első filmje a múlt század húszas éveiben játszódik, a további részekkel együtt pedig közel húsz évet fognak felölelni, vagyis teljesen más korban bonyolódik a cselekmény, mint az előző sorozat. Tegyük hozzá, ez kifejezetten jót is tesz a mozinak, hiszen ebben a korban játszódó másik fantasy filmet nemigen lehet találni. Az új széria főhőse Göthe Salmander (Eddie Redmayne) lett, a világutazó, kiemelkedő mágus, a különleges lények nagy ismerője. Az USA-ba látogató, eleinte kissé esetlen varázsló az utcán véletlenül összecseréli bőröndjét a bankba igyekvő Kowalski (Dan Fogler), azaz egy magnix (varázstudás nélküli ember, Angolföldön mugli) táskájával. A fantasztikus lények sorát tartalmazó bőröndből egy, a csillogó tárgyak iránt lelkesedő furkász rögtön meg is szökik, ennek begyűjtése során Salmander pedig jókora káoszt okoz a bankban. A magnix emlékeit nem is sikerül kitörölnie, ráadásul egy korábban aurorként dolgozó, jelenleg mágiaügyi minisztériumi alkalmazott lány, Tina (Katherine Waterston) figyelmét is magára vonja. Salmander tiltott mágiagyakorlásért végül a minisztérium grémiuma előtt találja magát, ám ekkor még senkit sem érdekel, hogy ki is ő. Bőröndjét azonban vissza kell szereznie, és törölnie kell Kowalski emlékeit. Kowalski azonban felnyitotta a táskát, és ezzel New Yorkra szabadította Göthe lényeit. Ezek felkutatására alkalmi kis csapat verbuválódik; Salmander, Kowalski, Tina és annak csodás nővére, Queenie (Alison Sudol) próbálják meg felkutatni az elcsatangolt állatokat. Mindemellett a város mágusainak egy sötét erővel is meggyűlik a baja, a titkok felderítésével megbízott auror (Colin Farrell) azonban legalább annyira rejtélyes, mint a felderítendő titok.

A rendezői posztra elsőre Alfonso Cuarónt szemelték ki, aki a Harry Potter és az azkabani fogoly révén a széria egyik legjobb epizódját alkotta meg. Cuarón azonban hamar kiszállt, a Warnernél pedig úgy döntöttek, hogy a biztosra mennek, és az utolsó négy Potter-mozit rendező David Yatesre bízzák a produkció levezénylését. Yates olyan sikeres munkát végzett, hogy már a további négy epizódra is kijelölték.


A Potter-mozik esetében összesen négy komponista felelt a score-okért, az új szériához azonban egy új zeneszerző érkezett, James Newton Howard, akinek már évekkel korábban kijárt volna egy ilyen volumenű franchise. Az elmúlt pár évből a Demóna vagy a Hófehér és a vadász, régebbről pedig a Lány a vízben, illetve a King Kong muzsikájával bizonyította, hogy a fantasy műfajában napjaink egyik legjobbja. A Legendás állatok és megfigyelésükkel pedig nemhogy igazolta mindezt, de egyenesen életműve egyik legjobbját alkotta meg. Már 2015 novemberében csatlakozott a projekthez, mivel a rendező azt szerette volna, ha a zene erős építőeleme lenne a filmnek. Közel hét hónapot töltött el a muzsika megírásával, ami manapság már igen szokatlan hosszúságú idő.

A score nyolc nagyobb, gyakrabban bevetett témát vonultat fel, emellett bizonyos legendás állatok és mellékszereplők is kaptak saját motívumot. Előbbiek folyamatosan felhasználva átjárják a score-t, ezeket egészítik ki az epizodista mellékdallamok. Mindemellett a hangszereléssel is annyit játszik a komponista, hogy ezekkel is színesebb lett a muzsika. Ebből egy hatalmas káosz is kialakulhatott volna, de Howard zeneszerzői tehetségét dicséri, hogy rendet tudott tartani, és mértéktartóan alkalmazza a témáit. Mint minden Potter-film és zenei album, így a Legendás állatok és megfigyelésük is hű kívánt maradni a franchise szelleméhez, ezért John Williams Hedvig-témájával nyit – ezt még két helyen vetette be Howard, és ennyivel le is tudta a régi muzsikákkal való kapcsolódást. A széria egyébként sem arról nevezetes, hogy különösebben egységes lett volna zeneileg, ugyanakkor remélhetőleg a készítők ezt a hibát az új filmeknél már nem követik. A "Main Titles - Fantastic Beasts and Where to Find Them" a Hedvig-téma után az új főcímtémával, vagyis a legendás állatok motívumával folytatódik. Ez festi alá a felvezető újságcikkes montázst is, mely alatt a főcímtéma dobos ritmusa hallható, tegyük hozzá: nem a legjobban sikerült verzióban. Ezt a kicsit jellegtelen részt azonban hamar felváltja a minőség. Az első tétel második felében bemutatásra kerül Göthe három témája közül az első. A bohókás, kissé szórakozott mágust Howard először egy csetlő-botló dallammal jelzi a zenében, ám ahogy a karakter fejlődik, úgy tűnik el ez a zenei megjelenítése. Göthe második témája a hősiesebb énjéhez köthető, Howard ugyanis úgy képzelte el a főszereplőt, mint Indiana Jonest, azaz egy kalandokban bátran helytálló tudóst. A harmadik motívum pedig a Göthe és új New York-i ismerősei között kialakuló barátságnak a témája, ez a film második felében dominánsabb.


Az új főtéma a Hedvig-motívumhoz hasonlítható jellegében és a képviselt tartalom kapcsán is, ez nem más, mint a mágia dallama. Legszebb verzióját az "A Man and His Beasts"-ben mutatja be Howard – ez a track a hangszerelés és a stílus okán gyakorlatilag Williams életművébe is bőven beférne. Ebben több verzióban is bemutatja a főtémát, ám mindegyik variációból süt az a mágikus erő, mely anno a Hedvig-témából is. Már rögtön a film első perceiben is felhasználja a szerző, a mágia világát jeleníti meg általa a "There Are Witches Among Us"-ban, ahol hárfa, gyermekhangok és buja vonósok körítésében teremt varázslatos környezetet. Ezt a dallamot csatolta a Goldstein nővérekhez is, a "Tina Takes Newt In" esetében már egy kicsit mozgalmasabb tálalásban halljuk, lendületes vonósok, sietős rezesek és grandiózusabb kórusos megszólalásban. A "Pie or Strudel" esetében pedig a játékosságé, a kacérságé a főszerep, amit Kowalski eleve humoros dallamával fűszerezett még meg. A kövérkés, kissé mulya, péknek készülő Kowalski képviseli zeneileg a húszas éveket. Jazzes, big bandes hangszerelésű dallama gyakorlatilag kilógna a nagyzenekari muzsikából, ha Howard nem integrálná és igazítaná a score többi részéhez. Legszebb verzióját a deluxe verzió második lemezét záró "Kowalski Rag"-ben hallhatjuk, itt a férfi témáját a score-ban hallható egyéb, a húszas évek ihlette nagyzenekari részeivel alakította szvitté a komponista. Hasonló stílus bukkan fel a "Gnarlak Negotiations" esetében, a fülledt lebujt vezető gengsztermanóhoz ugyanis nem meglepő módon a jazzt vélte alkalmasnak Howard. E trackhez kapcsolódóan hangzik el a "Blind Pig" című nóta is, melynek zeneszerzője Mario Grigorov, a szövegét pedig maga Rowling írta.

A Göthe esetlen énjét bemutató téma legszebben a mágus varázsbőröndjében rejlő világ bemutatásakor hangzik el ("Inside the Case"). Ahogy haladunk egyre beljebb a titokzatos élőlények gyűjteményében, úgy teljesedik ki a tétel. Néhány lény saját témája, melyek némelyike éppen csak jelzés szintjén bukkan fel, Göthe motívumával egybeforrva jelzi a varázsló és gondozottjai erős kapcsolatát. Az albumon a lények dallamai közül többször ismétlődik, s egyben a legszebb, a viharmadár, az Amerikában őshonos állat témája, mely a nyitótétel végét is emelkedetté, nagyívűvé teszi. Emellett feltűnik egy obskurus is a Göthe varázsbőröndjének belsejét bemutató jelenetben, ehhez – értelemszerűen – a később kibontásra kerülő gonosz-dallamot kapcsolta Howard. Ennek a remek összetett tracknek a folytatásaként a randalór nevű orrszarvúszerű lény Central Park-i ámokfutását aláfestő tétel, a "The Erumpent" következik, melyben a randalór arabos témája után egy vicces és tempós, keringőszerű akciórész bontakozik ki. A lajhárra emlékeztető, láthatatlanná váló távol-keleti szemiflázs nevű állatka esetében is elhangzik a lények, azaz a főcím témája, természetesen bohókás, távol-keleti hangszerelésben ("The Demiguise and the Lollipop"). A szemiflázs saját témát is kapott, melyet a "The Demiguise and the Occamy" trackben hallunk. A bölcs teremtmény időtlenségét, emelkedett jellemét tibeti hangtálakkal, csőharangokkal és egzotikus instrumentumokkal jelezte a zeneszerző. Mindez a nyugalom szöges ellentétben áll a tétel második felével, mely megint csak egy mozgalmasabb epizódja az albumnak. Színes, energikus, változatos kompozíció ez, melynek zárásaként Göthe hősies témája új köntösben, viccesen nagyszabású formában bukkan fel. A lények közül a minden bizonnyal legnagyobb népszerűségre szert tevő, igencsak viccesen ábrázolt furkász zenei megjelenítésére negyvenhét variációt írt Howard, a "The Bank" és "The Niffler" esetében hallhatjuk is a kis settenkedő lényhez jól passzoló motívumot.


A filmben felbukkanó testtelen gonosz, az obskurus is saját témát kapott. Ezt folyamatosan fejleszti a szerző, így amikor a "Credence Hands Out Leaflets"-ben vagy a "Soup and Leaflets"-ben halljuk, még csak zakatoló, sejtelmes közegben van jelen. Tökéletesen kapta el Howard az obskurus lényegét, vagyis azt a lényt, amely a mágiát magukban kényszerből elfojtó gyerekek halála után azok varázstudásából alakul ki. A duzzadó, fejlődő, kitörni vágyó obskurus végül a "The Obscurus" esetében elementáris erővel robban, ez pedig a score egyik legegyedibb tételét eredményezte. A rögtön folytatásként érkező akciótétel ("Rooftop Chase") folytatja az obskurus-motívummal, majd fokozódó erejével és brutalitásával a legjobb trackek egyikévé válik. A "He's Listening to You Tina" szintén az obskurus dallamával játszik el, de nem félelmetes, dinamikus verzióban, ugyanis Howard zeneszerzői nagyságát mutatja, hogy a témát eleve úgy alkotta meg, képes legyen mély fájdalmat is közvetíteni, így az album egyik legszívbemarkolóbb pontja is ehhez a motívumhoz köthető, természetesen gyökeresen más hangszerelésben. Nem esett még szó az utolsó nagy témáról, mely Göthe és New York-i társai barátságát hivatott jelképezni. Az "A Close Friend" esetében bontakozik ki az egyik legszebben, ahol kórusos formában hallható, majd a film végi búcsú esetében megismétli a szerző, egyszerűségében megható, szinte szólózongorás verzióban ("Newt Says Goodbye to Tina").

Az "In the Cells" a tekerőlantos megoldásával kicsit Az éhezők viadalának score-ját idézi a művésztől; megkapó szépségű, szívfacsaró tétel ez is, mely felvezeti az album egyik legmozgalmasabb egységét. Ez a több részletből álló kilences tétel, melynek elején a "Tina and Newt Trial" szinte horrorisztikus megoldásaival megteremti a kellő feszültséget, ezt a "Let's Get the Good Stuff Out"-tal fokozza is Howard, majd Göthe, Tina és Kowalski menekülése Percival Graves elől már fokozódó tempójú, izgalmas tematikus egység ("You're One of Us Now"), zárásként a "Swooping Evil"-ben pedig Göthe hősies témájára nyújt egy feledhetetlen, dinamikus verziót a komponista. Hasonlóan összetett track a film végi nagy összecsapáshoz született "Relieve Him of His Wand / Newt Releases the Thunderbird / Jacob's Farewell" is. Ennek az eleje kissé középszerű, de a viharmadár megjelenésével a témája beindítja az érzelmeket. A "Newt Releases the Thunderbird" szárnyaló, himnikus földöntúli muzsika, az a tipikus finálézene, amit sok-sok éve megszokhattunk már Howardtól. Elképesztő, hogy minden olyan aláfestésében, ahol szükséges egy katartikus lezárás, ő képes újra és újra előállni egy ilyennel. A hatás itt is lúdbőröztető. A katarzist ráadásul itt nem csend követi, hanem egy igazi búcsúzene, a "Jacob's Farewell", mely megható, megkönnyeztető, ám mégis a szépre emlékeztető, lezárásként pedig a Kowalski-témával a humor is becsempésződik. A két részre bontott "End Credits" tétel első felében a Göthe hősies és humorosabb oldalát jelző témákra ad variációt Howard, a második részben pedig a főtéma rövid kis verziója a vezérfonal.


A score rendkívül összetett lett, olyan muzsika, mely egy ilyen, feltételezhetően igencsak epikus kifutású szériához elvárható. A témák építése terén is kimagasló munka, mely már most annyira tökéletes, hogy ezt a következő négy részre továbbfejleszteni nehéz lesz. Rég lelkesedtem már egy zenéért ennyire, talán csak A Gyűrűk Ura-trilógia vagy a Star Wars-széria hozott ennyire lázba. Hasonlóan összetett muzsikák ezek is, kiváló komponisták jóvoltából. Howard műve tipikusan az a zene, melybe bele lehet feledkezni, minden egyes újrahallgatásával ad valami újat, az ember felfedezhet egy-egy olyan momentumot, melyet addig nem vett észre. Gazdag hangszerelése, szerteágazó témavilága az évtized egyik legjobb filmzenéjévé emeli a Legendás állatok és megfigyelésük muzsikáját.