A majmok bolygója-sorozat még a korai hetvenes években is nagy sikert aratott, az első három epizód elkészülte után tovább mozgott a rendszer az első amerikai franchise körül, a filmek mellett pedig a majomhangzás is folytatódott. A negyedik és az ötödik részt J. Lee Thompson rendezte, aki mindkettőre alig egymillió dollárt kapott, de míg a negyedik esetében ezt sikerült kreatívan elkölteni, addig az ötödiken csak a befektetett összeg töredéke látszik meg. Hála a Film Score Monthlynak, a majomsorozat zeneileg is végre befejeződött, egy albumon jelentették meg a két utolsó mozi teljes aláfestését.

A majmok bolygója IV. – A hódítás 1991-ben játszódik, egy olyan diktatúrában, ahol az összes háziállat kipusztult egy járvány következtében, így a kis kedvencek helyét rabszolgasorsba taszított majmok veszik át. A tudatlan banánzabálók között azonban akad egy értelmes lény: Caesar, az előző részben született intelligens majom, akit barátja és gazdája sokáig megóv a terrortól, de a rendőrség hamarosan őt is elkapja. Természetesen Caesar mint gondolkodó lény ennek hangot ad (szóban!), de a veszélyes felforgató elemet inkább bebörtönzik. A forradalmi eszmék azonban a börtönben is terjednek, Caesar pedig majomlázadást robbant ki... Ez a film merte először (ha csak átvitt értelemben is) ábrázolni a hatvanas évek afroamerikai lázadásait, ezért a negyedik majomkaland igazi kultuszfilm lett a polgárjogi mozgalom támogatói számára.


Időközben a komponisták is változtak. A negyedik részhez az akkor huszonnégy éves jazz-zenészt, Tom Scottot szerződtették, aki szerzeményében a legkevésbé követte a Jerry Goldsmith és Leonard Rosenman által kifejlesztett hangzást, az atonális elemeket kissé hanyagolta, elég sok melódiát szőtt bele a zenébe, de azért a végeredmény még mindig a színtiszta A majmok bolygója-érzést adja vissza. Az album első tizennégy trackje tartalmazza Scott teljes zenei anyagát: ebben szerepelnek akciótételek ("Civil Disobedience"), bizarr effektek ("Electrocution"), de még egy furcsa kis felvétel is, ahogy a szerző elképzeli a jövő jazz-zenéjét is ("1991 Restaurant").

A megjelent anyag alig több mint fél óra, de még ebből sem került be minden a filmbe. A legértékesebb darab a hétperces "Revolution", melyet a film megváltoztatott vége miatt kihagytak. A mozi eredetileg Caesar lázító beszédével ért véget, ahol az emberiség borzasztó pusztulását jósolja, de a Fox képviselői változásokat követeltek. A majmot alakító Roddy McDowellt behívták egy utószinkronra, ahol a lángoló beszéd után egy békésebb hangvételű szónoklatot is el kellett mondania ember és emberszabású békés együttéléséről. Így a film elvesztette az élét, Scott zenéjét pedig el kellett dobni.


A békés együttélés jegyében kezdődik A majmok bolygója V. – A csata, ahol emberek és főemlősök próbálják tanítani és segíteni egymást. Míg az előző film egy futurisztikus városban játszódott (valójában egy vadonatúj plázában vettek fel mindent), addig az ötödik rész szereplői inkább kempingező amatőr színtársulatra emlékeztetnek, a látványvilág pedig hasonlít egy tévéfilmére. A kerettörténetben az orángutánnak maszkírozott John Huston mesél ember- és majomgyerekeknek a régi időkről, amikor a két faj hatalmas csatába keveredett, és Frédi–Béni szintű tankokkal estek egymásnak. Ez bizony nem tartozik a majomtörténelem legdicsőbb pillanatai közé.

Az ötödik epizódhoz visszatért a második rész muzsikáját is jegyző Leonard Rosenman, aki Scottal ellentétben az atonális hangzásvilág igazi élharcosa volt, de a legutolsó majomkaland kedvéért azért ő is finomított valamit technikáján. Míg az eddigi filmek lételeme volt az ellenállás és a harc, érdekes módon A csata alcímű epizód szól a megbocsátásról és a békés együttélés megteremtéséről. A zenében így gyakran van szükség líraibb betétekre is (például a "Ricky's Theme"), melyek előkészítik az egész szériát lezáró utolsó csatát, ahol a békéért küzdő Caesar szembeszáll az erőszakos ellenállást hirdető Aldo gorillaparancsnokkal, a harc kimenetele pedig döntő az emberek és a majmok jövőbeni kapcsolatára nézve. Küzdelmüket a rövid, de kiemelkedő jelentőségű "Fight Like Apes" festi alá, melynek érdekessége, hogy Rosenman egyik későbbi filmjében, az 1978-as A Gyűrűk Ura nyitányában fogja felhasználni újra a témát. A majomfilmek záróakkordja az "Only the Dead", melyben tükröződik a remény, hogy a két faj még békében élhet együtt.


Az album egy bónuszdarabbal ér véget – a majommítosz ugyanis a televízióban is folytatódott egy rövid széria erejéig. Lalo Schifrin főtémája monó hanggal ugyan, de felkerült az albumra, ám ez ma már jelentőségét vesztette, mivel az Intrada azóta kiadott egy lemezt a tévésorozat zenéjével is. A majomzenék gyűjtőinek kötelező darab a negyedik-ötödik rész aláfestését tartalmazó lemez, és valószínűleg Tom Scott zenéje még azoknak is kellemes meglepetést nyújt, akik egyébként irtóznak az atonális elemektől a zenében.