Az 1968-as eredeti A majmok bolygója nem csupán fenomenális siker volt, hanem elindította az első profin megszervezett amerikai filmfranchise-rendszert is – jó tíz évvel a Star Wars-sorozat előtt. A franchise lényege: megfelelő időközönként új filmet készíteni a témában, a köztes időben pedig a rajongók vásárolhatnak majmos hátizsákot és uzsonnatáskát, vagy rajongói találkozókon kérhetnek autogramot a széria sztárjaitól. A sorozat második része sikeresen vitte tovább az alapötletet, és bár a mozi vége több mint apokaliptikus, ez nem gátolta meg további folytatások elkészülését. Az epizódok szerencséje, hogy hiába végződik mindegyik egy nagy vérengzéssel, egy-két éven belül garantált az újabb majomparádé.

A második részben egy Brent nevű asztronauta (James Franciscus) indul az előző epizódban eltűnt Taylor (Charlton Heston) keresésére, de ugyanúgy a majmok bolygóján végzi, mint elődje. Az őslakosok nem sokat változtak a korábbiakhoz képest, így Brent csak nagy nehezen jut el a Tiltott Zónába, ahová annak idején Taylor költözött. A zónában azonban nemcsak a keresett férfira talál rá, hanem egy csapat mutáns emberre is, akik ugyan félnek az Ursus tábornok vezette majomhadseregtől, viszont új istenük segítségével megpróbálnak ellene küzdeni. Az isten pedig nem más, mint egy, az egész bolygó elpusztítására képes bomba...


Bár az első film sok szereplője visszatért, Franklin Shaffner rendező és Jerry Goldsmith komponista egy újabb közös munkával voltak elfoglalva: éppen a mindkettejüknek Oscar-jelöléseket hozó Pillangón dolgoztak együtt. A 20th Century Fox presztizsprodukciója és egy rakás bukott musical miatt drasztikus megszorító intézkedéseket hozott – így került a projektbe Leonard Rosenman. A zeneszerző mindenképpen szeretett volna az alkotáson dolgozni, mivel a Goldsmith által kifejlesztett "majomhangzás" nagy részben arra a ritkán használt polifóniára épült, melynek használatát még maga Rosenman kezdte el Hollywoodban. A csökkentett áron szállított végeredmény egyáltalán nem marad el az első rész aláfestésétől, sőt más megközelítéssel is színesíti azt.

Avatatlan hallgató talán ugyanazt hallaná ki mind a két lemezből, pontosabban nem hallana túl sokat a csörömpölésen kívül, a két zeneszerző metódusa mégis teljesen más. A rossz hír, hogy Rosenman nem használ túl sok egzotikus hangszert. Míg Goldsmith a világ minden részéről összeszedett kis kattogó és csörömpölő hangszereket vagy háztartási eszközöket vetett be a saját A majmok bolygója-zenéjén, helyettesítője megmarad a tradicionális hangszerek szintjén, és csupán a szimfonikusok segítségével próbálja meg visszaadni a neoprimitív hatást. A jó hír, hogy kísérlete nem teljesen sikertelen, sőt a megnőtt számú akciójelenetekben kifejezetten jól működik az egymásra rakott zenék és effektek egyvelege – a folytatást amúgy is sokkal akciódúsabbnak tervezték.


Az album legfontosabb kompozíciója kétségtelenül a "Hail the Bomb" című himnusz, mely a majomsorozat egyetlen kórusműve. A föld alatt éneklő mutánsok ezzel a szerzeményükkel mutatják ki tiszteletüket atomtöltetű istenüknek, és a filmet záró darabokban ez a pusztító erő már a zenében is érződik. A lemez első részét két bónusztétel zárja: ezek egyike a Nova halálához írt rövid darab, amely sajnos az egyik szalag végére került és megsérült, a másik pedig egy közel négypercnyi válogatás azokból az elektronikus effektekből, melyeket szintén Rosenman szerzett – ezeket használták a telepatikus mutánsok kommunikációhoz.

A CD második része a filmet követő merchandise-hullám egyik maradványa. A mozi bemutatójával egy időben érkezett a boltokba egy bakelit is, amely azonban nem tekinthető igazi filmzenealbumnak. Ezen az LP-n az alkotásból származó dialógusok váltakoznak a zenével – szerencsére csak ritkán van köztük átfedés. A párbeszédeket a film kulcsjeleneteiből válogatták ki, míg Rosenmannek újra fel kellett vezényelnie a film legfőbb motívumait valamivel közönségbarátabb formában, rockgitárral és szintetizátorral megbolondítva őket. Az újrahangszerelt verziókban megtalálhatók a legfontosabb tematikus elemek; a főtéma, a gorillák indulója és a bomba tiszteletére bemutatott mise a visszajelzések szerint kielégítették a korabeli közönség igényeit. A Film Score Monthly producerei most a tényleges filmzenealbumot zárják ezzel az izgalmas kordokumentummal.


Bár minden A majmok bolygója-albumnál elmondható, nem árt hangsúlyozni, hogy a lemezen található anyag nem ígér könnyed kikapcsolódást, a dodekafonikus hangzást pedig sokan tarthatják kifejezetten hallgathatatlannak. A jó hír azonban, hogy a lemez végén található bakelitrestauráció kezdőknek is ajánlható, az áthangszerelt dallamok sokat segítenek a zene megismerésében (esetleg megszeretésében), így érdemes először ezzel megbarátkozni, mielőtt vállaljuk a további majommuzsikák meghallgatását. De gyorsan döntsünk, mert csupán 3000 példányban jelent meg.