Az már a második felvonásnál tudvalevő volt, hogy a széria trilógiává növi ki magát, amit nemcsak Robert Zemeckis rendező, valamint a Universal illetékeseinek nyilatkozatai vetítettek előre, hanem a Vissza a jövőbe 2. végén helyet kapott néhány másodperces utalás, ízelítő is. A történet a vadnyugaton folytatódott tovább, aminek ötlete a Marty McFlyt alakító Michael J. Foxtól származik, akit Zemeckis megkérdezett arról, hogy mihez lenne kedve harmadszori nekifutásként. A direktor és az író-producer Bob Gale újfent vállvetve dolgoztak a forgatókönyvön, majd miután elkészültek vele, kiköltöztették a stábot Sonorába, valamint a Colorado-fennsíkon található Monument Valleybe, melyek az 1885-ben játszódó kaland forgatási helyszíneiül szolgáltak. Fox mellett visszatért a vászonra Christopher Lloyd, Thomas F. Wilson, valamint Lea Thompson is, akik – a Dokit megformáló Lloyd kivételével – ezúttal nemcsak a már jól ismert karakterüket, hanem azok ükfelmenőit is alakították.


Természetesen a harmadik részhez is Alan Silvestri készített kíséretet, ami nem hétköznapi módon történt: mivel a két folytatás gyors egymásutánban lett felvéve, a második rész végén található csattanó előre megkívánt Silvestritől egy westernalapú témát, melyet úgy kellett megkomponálnia, hogy annak egyúttal a záró epizód főtémájaként is működnie kellett - a helyzetet pedig csak nehezítette, hogy egyetlen képsort sem látott még a készülő filmből. Ennek eredményeként született meg az ilyen stílusú score-ok egyik úttörőjének számító Elmer Bernstein fénykorát idéző vadnyugati téma, mely a modern kori westernfilmek vonatkozásában is sikeresen megalapozta a komponista karrierjét: ennek hatására olyan alkotásokhoz szerződtették, mint a még ugyanezen évben moziba került A vadnyugat fiai 2. vagy az öt évvel későbbi Gyorsabb a halálnál. Míg a Vissza a jövőbe 2. zenéje az első részben hallotthoz képest nem sok újdonságot vonultat fel, addig a lezáráshoz kapcsolódó esetében már inkább azt a megállapítást szokták tenni, hogy az új motívumok révén a régiek (úgy a népszerű nyitány, mint a Dokihoz köthető bolondosabb megoldások) túlzottan háttérbe szorulnak. Véleményem szerint azonban Silvestri tökéletes egyensúlyt teremtett e két irányvonal között, amivel remek vérfrissítést hozott a széria életébe – nem mellesleg, ezen társítás egy később megszületett, rendkívül hatásos koncertszvitnek, a Back to the Future-nek is fontos alapját képezi.

Az új motívumok közül három tölt be kiemelkedő szerepet, a többi apróbb momentum pedig átkötő szakaszként van jelen. A fontosabbak közül az elsőt már a közkedvelt fanfáros vezértémával indító "Main Title" vége felé elénk tárja a szerző. Ennek azonban nem a helyszínhez vagy az idősíkhoz van köze, hanem az új főszereplőhöz, Clara Claytonhoz (akit az 1980-as Melvin és Howardban nyújtott alakításáért Oscar-díjjal jutalmazott Mary Steenburgen formál meg), aki új lakóként érkezik Hill Valleybe, és a Dokival történő kalandos találkozásukat követően rögtön egymásba szeretnek. Ennek eredményeként a Clarához kapcsolódó dallamsor romantikus színt hoz a muzsikába, mely az imént említett nyitányon kívül az "At First Sight"-ban, a zárójelenetet kísérő "Doc Returns"-ben, a "The Kiss"-ben, valamint az "End Credits"-ben is felcsendül. A végtelen sivataggal, indiánokkal, párbajhősökkel, valamint banditákkal tarkított, izgalmakkal és öntörvényeskedéssel teli korszak megidézésére pedig olyan trackek szolgálnak, mint az "It's Clara (The Train Part II)", az "Indians", a "Point of No Return (The Train Part III)", a "We're Out of Gas". Az ezeknél megfigyelhető pörgős motívumok alkotják a score gerincét, 1885 azonban nemcsak ezen dinamikus megoldások felsorakoztatásával elevenedik meg, hanem olyan, kissé bohókás, zongorán és szájharmonikán előadott dallamokkal is, amilyet például a "Hill Valley" második fele tartogat, vagy a pisztolypárbajt remekül alátámasztó, feszült "The Showdown". Ezek válnak a Vissza a jövőbe 3. legmeghatározóbb elemeivé, s keverednek a korábbi részek kíséretéből ismert melódiákkal.


Ugyan a Varése Sarabande korongjának tételsorrendje nagy ívben elkerüli a mozi kronológiáját, jobb ez a fajta tematika, mert így remekül oszlanak el az új és a régi dallamok. Bár előnyösebbnek tartom a helyes sorrendiséget, hiányát ezúttal nem rónám fel negatívumként, mivel egy olyan folyamról beszélünk, amely idősíkok között ugrál, a score témái pedig többé-kevésbé berobbannak, nem pedig karakter- vagy történetfejlődés okozta felvezetésből bontakoznak ki.

Érdemes kitérni a dalokra is, melyekkel ezúttal szűkmarkúbban bántak Zemeckisék, nagyobb teret biztosítva ezzel Silvestri számára. Az első részhez hasonlóan most is felcsendül a Huey Lewis & The News "Power of Love"-ja, a hangsúly azonban itt a ZZ Topra helyeződött, akik a "Doubleback" című countryszámukat a Hill Valley-i táncmulatság keretén belül kamerák előtt is előadhatták. Mindemellett videoklipet is forgattak hozzá, melyet a film jeleneteivel vágtak össze, a mozi DVD-változatán pedig extraként is helyet kapott. A népszerűségből eredően e dal idáig a formáció öt különböző korongján (a single mellett a Recycleren, a Rancho Texicanen, a Chrome, Smoke & BBQ-n, valamint a Greatest Hitsen) kapott helyet.


A trilógiát a kíséret szempontjából méltón záró Vissza a jövőbe 3. score-jáért Alan Silvestrit Saturn-díjjal jutalmazta az Academy of Science Fiction, Fantasy & Horror Films bizottsága, így a szerző minden, a folyamhoz kapcsolható művéért kapott valamilyen elismerést (epizódtól függően BMI- vagy Saturn-szobrot), s mai napig ez tölti ki karrierjének legmeghatározóbb szeletét. A Vissza a jövőbe 3-mal lezárultak a mozis kalandok, az 1991-ben útjára indított Back to the Future rajzfilmsorozatban azonban két évad erejéig még nyomon követhettük Marty kalandjait, itt viszont már nem Silvestri, hanem Michael Tavera (Hamupipőke 2.) és Stuart Kollmorgen (Ötletgyár) voltak jelen komponistaként.