"Néha jobb, ha a halott halott marad". E bölcsességben minden benne van, amit a Kedvencek temetőjéről tudni kell, ám a John Lithgow (Cliffhanger – Függő játszma) alakította Jud ezt csak azt követően osztja meg a szomszédságába nemrég költözött Dr. Lewis Creeddel (Jason Clarke), miután megismertette vele a történet középpontjában álló misztikus indiántemető erejét. A két évvel ezelőtt bemutatott Az ismét bizakodásra adott okot a Stephen King-rajongóknak arra, hogy a közkedvelt köteteket hatásos, igényes módon is fel lehet dolgozni, s erre a lökésre meglehetősen nagy szükség volt, hiszen – az előbbi idézet analógiájából kiindulva – művei adaptációival kapcsolatban döntően az a mondás állja meg a helyét, miszerint "néha jobb, ha a könyv könyv marad".


King méltán ünnepelt író, ám ami regényei lapjain remekül működik, az a vásznon sokszor már kevésbé. Ennek oka főként abból ered, hogy a cselekmény és a különféle konfliktushelyzetek erejét a szerző részletekbe menő leírásai adják, de mivel a hosszú oldalakon át taglalt ábrázolásokat szinte képtelenség filmre vinni, csupán azon produkciók képesek helytállni, ahol a rendező, a forgatókönyvíró vagy a színész kimagasló teljesítményt nyújt. Az elmúlt évtizedekből olyan példákat lehet felhozni erre, mint A remény rabjai, a Halálsoron, a Dolores Claiborne, a Tortúra, az 1408 vagy a 2017-es Az, ám ezekből van kevesebb. A nem túl jól sikerült vállalkozások közé sorolható az Állattemető című regényével kapcsolatos kezdeményezés is, ráadásul immáron kétszeresen: a harminc évvel ezelőtti változat sem volt tökéletes, aktuális verziója azonban nemcsak a könyvnek vált árnyékává, hanem a Mary Lambert által rendezett első adaptációnak is – igaz, bevétel szempontjából a 2019-es mozi figyelemre méltóan teljesített.

Az újabb feldolgozást Kevin Kölsch és Dennis Widmyer rendezték, akikhez néhány kisebb projekttel egyetemben a Tiszta tekintet című horrorthriller, valamint a Sikolyon alapuló tévésorozat egyes epizódjai köthetőek. A páros nemcsak King-, hanem Christopher Young-rajongónak is vallja magát, ezért a kezdetektől fogva igyekeztek minden követ megmozgatni azért, hogy ő lehessen a zeneszerzőjük. Törekvésüket siker koronázta: 2018 októberében nyilatkoztak arról, hogy csatlakozott a stábhoz, így a George A. Romero által rendezett Halálos árnyék után a Kedvencek temetője lett a komponista filmográfiájának második King-adaptációja, nem mellesleg pedig Hollywood legismertebb horrorzene-komponistája néhány évnyi érthetetlen mellőzést követően végre újfent rivaldafénybe került a tengerentúli filmesek körében. A bejelentést követően előre dörzsöltem a tenyeremet, és biztosra vettem, hogy idén ez lesz az egyik olyan CD, amelyre biztos beruházok, ám végül ez nem történt meg. Egy vérbeli Young-zúzásra számítottam, ezzel szemben azonban egy olyan underscore jellegű, elsősorban elektronikus megoldásokon alapuló aláfestés került a film alá, amit – kis túlzással – bárki képes lett volna összehozni.


"Túlnyomórészt közös álláspontot képviseltek, és bár voltak közöttük időnként ellentétek, azok nem voltak szélsőségesek. Egységet alkottak, és pontosan tudták, mit várnak el a Kedvencek temetője zenéjétől. Először nagyzenekari megközelítésben gondolkodtunk, de idővel egyre biztosabbak lettünk abban, hogy inkább elektronikus score-ra van szükség" – mesélte Young, aki azt is hozzátette, hogy az irányvonal módosítását ő maga is szorgalmazta. "Izgalmasnak tartottam, hogy újra megmérettethetem magam az elektronikus zenék világában. Ha zenekarral dolgoztam volna, azt kérdezhettem volna magamtól, hogy: 'Újra meg tudom csinálni? Mi olyat tehetek még a nagyzenekarral, amire idáig nem volt alkalmam?' A horrorok tisztán elektronikus megközelítése számomra új és izgalmas. Természetesen ha karrierem során csak ilyeneket készítettem volna, akkor ez most nem lenne érdekes számomra" – nyilatkozta. A komponista sem Lambert moziját, sem pedig az ahhoz kapcsolódó Elliot Goldenthal-zenét nem ismerte, így amikor aláírt a projekthez, úgy döntött, megnézi a filmet, végül azonban megállította, mert úgy vélte, megismerésével több kárt okozna magának, mint hasznot. Ez abból a szempontból helytálló meglátás volt Youngtól, hogy Kölschék számos pontban eltértek a regénytől, így gyakorlatilag egy kicsit szabadabban értelmezett adaptációról beszélhetünk, mint az 1989-es testvére esetében, amely más hangulattal is bírt.


Young elektronikus elemekkel és effektekkel történő kísérletezgetésének két gyakorta emlegetett állomása van, a Kísértet és a Sinister muzsikái, de ezeken felül a Wilson's Heart című videojátékhoz íródott művében éppúgy találni érdekes megoldásokat, mint a Kedvencek temetője soundtrackjén, ahol már az albumnyitó "The Wendigo" révén világossá válik, mivel is lesz dolgunk a következő bő egy órában. Az alapvetően textúrákra támaszkodó, a képsorokat néhány alkalommal ugyan erősítő, de többnyire háttérbe húzódó muzsika egyetlen emlékezetes momentuma a Creed család témája, amely a "The Maine Road"-ban és a "Fielding Fine"-ban csendül fel. A zongorajátékra építkező dallamsor hamisítatlan Young-zene, amelyhez hasonlóra számtalan példát találhatunk a szerző munkásságában (legyen szó a Tökéletes másolatról, a Hívatlan vendégről, a Jennifer 8-ról és még sorolhatnánk), ám bármennyire is hosszú múltra nyúlnak vissza ezen hangulat gyökerei, én a mai napig megunhatatlannak tartom. E motívum a nagyvárosi forgatagból kiszakadni kívánó család boldog perceit támasztja alá, s minthogy a filmben nem sok ilyen momentum van, a score sem bővelkedik benne – az említettek mellett csupán az "Un-Hallowed Even" és a "Wasn't the Beginning?" biztosítanak nyugalmasabb perceket. 


Ahogyan azt az imént érintőlegesen említettem, a lelkünkre történő nyomásgyakorlás a "The Wendigo"-val veszi kezdetét. "Szeretem benne, hogy elsősorban olyan vonóshangokon alapul, melyek nem a megszokott módszerekkel lettek átdolgozva, hanem egy megcsavart zenekar hatását keltik a nyújtások, csikorgások és a hangszórók közötti ugrálások révén" – mesélte a szerző. Itt a vonósőrület mellett egy hajlított csellóhang követel magának figyelmet, amely olyan trackekben köszön vissza, mint a "But the Cat Has No Hat", az "Underground Terrors", a "Church Isn't Church", a "Fouled Soil", valamint a "Watching the Dead Do". Ezzel a megoldással Young a halálból visszatért házi kedvencet, Churchöt kívánta szimbolizálni azáltal, hogy az egyszerű csellószólót egy túlvilági macskanyávogáshoz hasonlóra alakította át. Szintén ötletesen közelített az Amy Seimetz alakította Rachelhez, akit a nővérével történt múltbéli tragédia évtizedek múltán is felzaklat. Az ezzel kapcsolatos visszaemlékezéseket visszafelé játszott hangokkal kíséri a komponista, amire a "But the Cat Has No Hat"-ben hallható először példa, később viszont a "Scream for More"-ban és az "Un-Hallowed Even"-ben is felbukkan. Mindezek mellett a feszültséget helyenként szívdobbanáshoz hasonló dobhanggal fokozza Young, s természetesen a misztikus temetőt is megjeleníti a score-ban: a helyet tamtam-dobütem, harangok, fém ütőhangszerek, valamint fuvolaszólam érzékelteti, mely utóbbit ő maga is adja elő.

De bármennyire is ötletesek az imént felsorolt megoldások, a Creed-témából kiinduló "The Maine Road" és a "Fielding Fine" mellett a szeretet, a ragaszkodás és a félelem által egyaránt átjárt "Dead Alive Again", a női vokállal színesített "Echo Angels" és az "Un-Hallowed Even", illetőleg a "Wasn't the Beginning?" merítik ki azon trackeket, melyekért érdemes meghallgatni a score-t. A Paramount Music valamivel több mint egyórás kiadványát a stáblista alatt is felcsendülő "Pet Sematary" című dal zárja, amely most nem az azt eredetileg jegyző Ramones, hanem a 2015-ben alakult rockbanda, a Starcrawler tolmácsolásában hallható.


Christopher Young Kedvencek temetője ihlette zenéjével a moziban ismerkedtem meg, azt megelőzően csupán a harminc másodperces mintákat hallgattam meg az albumból. Azért választottam ezt az utat, mert kíváncsi voltam arra, hogy az elektronikus megoldások (melyekért nem feltétlenül rajongok) mennyire illeszkednek a filmhez, illetve mennyire tudnak hatással lenni rám a képsorokkal egyetemben. Az egyik, amit tapasztaltam, hogy a család-témán és a tamtamon játszott motívumon kívül semmi sem tudott megfogni, a másik észrevételem pedig az volt, hogy egy idő után azon kaptam magam, hogy némely jelenetnél korábbi Young-muzsikák kezdtek beugrani. A Kedvencek temetője score-ja nem az én világom, és bár örülök, hogy Young is igyekszik mindig valami újat mutatni, de nem ezen az úton kellene továbbhaladnia.